● news.bsdnet.hu

Különösebb elvárások nélkül futottam neki, arra számítottam, hogy egy újabb kórházi sorozatot kapok: sürgős műtétek, nehéz döntések, zokogó hozzátartozók, és persze az a klasszikus televíziós kérdés, hogy „vajon meg tudják-e menteni a beteget?”. Végül – bevallom, sokadik nekifutásra – sikerült lekötnie, pont az a legjobb benne, hogy semmit sem újít a többihez képest, és főleg azért jó, mert nem csak a betegségekről, hanem azokról az emberekről szól, akik nap mint nap szembesülnek életek és halálok súlyával. Erősen épít a karakterekre és a klasszikus kórházi dráma erejére, a jól bevált recepttel pedig végül is nem fogtak mellé az alkotók. Ami engem elkapott, az a Gaffney Chicago Medical Center világa. Nem steril, tökéletes kórházat látunk, hanem egy állandóan túlterhelt, kaotikus helyet, ahol az orvosok néha hibáznak, vitatkoznak, rossz döntéseket hoznak, mégis próbálnak a lehető legjobban helytállni. A sorozat egyik nagy erőssége, hogy a szakmai dilemmákat nem fekete-fehér helyzetként kezeli: sokszor nincs jó megoldás, csak olyan döntés, amellyel valakinek együtt kell élnie. A legjobban talán Daniel Charles , a pszichiáter karaktere fogott meg; az ő figurája eleve más energiát hoz egy sürgősségi osztályra: miközben mindenki a fizikai sérüléseket kezeli, ő azt figyeli, mi történik az ember fejében. Oliver Platt alakításában pedig különösen szerethető figura lett: egyszerre bölcs , ironikus és esendő; nekem ő volt az a szereplő, aki miatt a sorozat több lett egyszerű orvosi epizódok láncolatánál. Ugyanez igaz Will Halstead karakterére is, Nick Gehlfuss játéka miatt működik igazán az a belső konfliktus, hogy egy jó orvos nem mindig ugyanazt jelenti, mint egy tökéletes ember. Halstead sokszor impulzív, makacs, néha túlságosan érzelmes , de pont ettől éreztem élőnek. A sorozat egyik legnagyobb ütőkártyája számomra Natalie Maning volt, akit Torrey DeVitto alakít. Az ő történeteiben különösen erősen jelenik meg az a vonal, ami a Chicago Medet megkülönbözteti sok hasonló sorozattól: az orvosok magánélete nem különálló mellékszál, hanem hatással van arra, hogyan dolgoznak és hogyan viszonyulnak a betegeikhez. A kezdeti évadoknál abszolút érezhető, hogy a karakterek még keresték a saját hangjukat, és a történetek néha túlságosan is ismerős kórházi dráma-panelekre épültek. De szerintem pont az a lényeg, hogy a Chicago Med nem a meglepetésre akar építeni mindenáron. Inkább olyan, mint egy jól működő csapat: tudod, mire számíthatsz, mégis érdekel, hogyan oldják meg az adott helyzetet. És persze nem lehet róla beszélni a One Chicago-univerzum nélkül. A Chicago Med a Chicago Fire és a Chicago P.D. mellett a Dick Wolf által felépített közös világ része. A franchise a Chicago Fire-rel indult, majd érkezett a rendőrökre koncentráló Chicago P.D., végül a kórházi oldal, a Chicago Med. A három sorozat ugyanabban a városban, ugyanabban az univerzumban játszódik, ezért a szereplők időnként átjárnak egymás történeteibe. Ez a kapcsolódás különösen jó ötlet, mert a három sorozat három különböző oldalról mutatja ugyanazt a várost: a Chicago Fire a mentők és tűzoltók hősiességét, a Chicago P.D. a bűnüldözés sötétebb világát, a Chicago Med pedig azt, mi történik azután, hogy valaki bekerül a rendszerbe. A crossoverek akkor működnek igazán, amikor nem csak reklámként kötik össze a sorozatokat, hanem tényleg ugyanazt a városi közösséget érzékeltetik. Összességében nekem a Chicago Med azért lett szerethető, mert nem akar nagyobb lenni annál, ami: karakterközpontú, érzelmes, klasszikus amerikai kórházi dráma. Nem az a sorozat, amelyik minden epizóddal felforgatja a televíziózást, viszont nagyon jól érti, hogy a nézőket nem csak a műtétek érdeklik, hanem azok az emberek is, akik a fehér köpeny mögött vannak. És néha pontosan egy ilyen megbízható, emberi sorozat az, ami miatt még egy részt elindít az ember.