● news.bsdnet.hu

Az OECD-ben a harmadik legjobb a magyar szakképzés. (...) A reputációját jelenti az, hogy tízből hatan választják a szakképzést, ez négy évvel ezelőtt tíz per négy volt. (...) A felsőoktatási továbblépést is az biztosítja, hogy a technikumi érettség a négy évvel ezelőttihez képest 82 százalékkal többen jelentkeztek a szakképzésbe.” E mondatok Hankó Balázs leköszönő minisztertől hangzottak el Lannert Judit miniszterjelölt expozéját követő reakcióként. Valószínűleg – az azóta már miniszter – Lennert Judit hasonlóan megdöbbent a fenti kijelentések némelyikén, mint én, amikor ezeket ebben a formában hallottam, de mivel Lannert Juditnak vélhetőleg nem volt ideje az összes számára feltett kérdés megválaszolása közben ezekre is kitérnie, hadd járuljak hozzá egy szakmai interpretációval – választ adva mintegy arra a fel nem tett kérdésre is, amit inkább kritikaként hallottam megfogalmazni több jelenlegi szakképzési vezető részéről miniszterjelölt asszony szavaival kapcsolatosan, hogy tudniillik „alig beszélt a szakképzésről”. Lannert Judit: Tanuló társadalommá kell válnunkAz oktatási és gyermekügyi miniszterjelölt szerint ki kellene alakítani egy közös minimumot annak kapcsán, hogy mit várunk az oktatástól. Az oktatási és gyermekügyi miniszterjelölt szerint ki kellene alakítani egy közös minimumot annak kapcsán, hogy mit várunk az oktatástól. Nos kezdjük az utóbbival, s hagyjuk Hankó Balázs kijelentéseit az írás végére. Az azóta hivatalba lépett Lannert Judit miniszterjelölti expozéja a tervezett oktatási koncepcióról és intézkedésekről számos pozitív és szimpatikus gondolatot tartalmazott: gyerekközpontúság, adatvezérelt irányítás, partnerség, társadalmi egyeztetés az érintettek (tanárok, szülők, gyerekek) bevonásával, a kritikai gondolkodás, az együttműködés, a kreativitás, a kommunikációs készségek, illetve a társadalmi felelősségvállalás fejlesztése, stb. A szakképzésről, felnőttképzésről azonban látszólag valóban kevés szó esett: fejleszteni kell az oktatók továbbképzési rendszerét, a szakképzési centrumokban a kancellári rendszert meg kell szüntetni, fejleszteni kell a duális képzést, felül kell vizsgálni a felnőttképzést szabályozó jogszabályokat, s láthatóvá kell tenni a felnőttképzést. De csak látszólag: első nekifutásra. Hiszen ha a fenti elveket (és az egyéb általánosságban elhangzott mondatait) tovább gondoljuk és alkalmazzuk a szakképzésre, valamint a felnőttképzésre, kirajzolódnak azok a főbb körvonalak. De vegyük sorra! Óhatatlan, hogy a gyereknek kell állnia a középpontban a szakképzésnél (és a felnőttképzésnél is, még ha utóbbinál felnőttről beszélünk már, vagyis tanulóközpontúságról): amikor a szak- és felnőttképzés munkaerőpiaci megfeleltetéséről van szó, soha nem szabad szem elől tévesztenünk az oktatás célját, hogy tudniillik sikeres és boldog embereket neveljünk, ehhez azonban szükséges, hogy olyan oktatási rendszert tervezzünk meg számukra, mely figyelembe veszi a Z és Alfa generáció igényeit, érdeklődését, motivációját és képességeit. Nemcsak a képzés célja ugyanakkor a fontos, hanem a képzésben részt vevő diák mindennapjai is: hogy ő maga is szeressen iskolába járni, hogy sikeresnek érezze magát a tanulás hétköznapjain is. A felnőttképzésben részt vevők közül sokan olyan iskolarendszerből érkeznek, ahol az oktatás kevésbé a tanulók egyéni igényeire és támogatására épült. Emiatt számos felnőtt tanuló bizonytalanabb saját képességeiben, könnyebben szorong tanulási helyzetekben, és kevésbé hisz abban, hogy sikeresen tud fejlődni. Ez különösen olyan területeken jelenthet akadályt, mint például a nyelvtanulás, ahol az önbizalom és az aktív részvétel alapvető feltétele a hatékony előrehaladásnak. Éppen ezért kiemelten fontos, hogy a felnőttképzésben is olyan támogató tanulási környezetet alakítsunk ki, amely számukra is képes sikerélményt nyújtani és megerősíteni önbizalmukat: itt kap különös jelentőséget az egyéni igényekhez szabott oktatás és az egyéni tanulás út. Nem baj, ha nem (csak) a Kormány (vagy a Kamara) által korábban megrendelt elemzéseket nézzük, vegyük figyelembe a rendszerrel kritikus kutatók írásait is a szakképzésben, hiszen vannak ilyenek. Ezek nem rosszat akarnak a szakképzésnek, hanem a hibák (és az előnyök) leírásával a rendszer mintegy külső auditját adják, erre pedig szüksége van minden rendszernek. Odrobina LászlóGundalf és a magyar oktatási rendszer: ami a választásokon túl is velünk maradOlyan oktatási rendszerre lenne szükség, amelynek fejlesztési irányai nem csupán négyéves ciklusokra szólnak – hangsúlyozza lapunknak írt elemzésében Odrobina László, a második Orbán-kormány szak- és felnőttképzési helyettes államtitkára. Olyan oktatási rendszerre lenne szükség, amelynek fejlesztési irányai nem csupán négyéves ciklusokra szólnak – hangsúlyozza lapunknak írt elemzésében Odrobina László, a második Orbán-kormány szak- és felnőttképzési helyettes államtitkára. Korább írásaimban (ITTésITT) már szóltam arról, mennyire fontos a pedagógusok szerepe az új rendszerek bevezetésekor, ennek a hangsúlyozása mellett nem szabad elfeledkezni azonban a szak- és felnőttképzésben a vállalatokról, a leendő munkáltatókról sem, s a korábbi jó viszony mindenképpen visszaállítandó a minisztérium és a kamara között. Az elmúlt két kormányzati ciklusban sajnálatos módon továbbá fokozatosan leépült az érdemi kapcsolattartás a szakmai szervezetekkel, miközben a Szakképzési Innovációs Tanács – nagyméretű, nehezen működő testületként – szinte kizárólagos szerephez jutott. Tagjai között sok volt a politikai alapon delegált, formális szerepet betöltő résztvevő, illetve azok a szakmai szereplők, akiknek a véleményét legfeljebb meghallgatták, de ritkán építették be a döntéshozatalba. Éppen ezért a szakképzés partnerségi rendszerét újra sokszínűvé kell tenni, és a szakképzést helyi és országos szinten egyaránt valódi társadalmi párbeszédre kell építeni. A szakképzési tanárok elismerésre méltó munkát végeznek: hiszen olyan rendszerben kell tanítaniuk, aminek a fejlesztése részben nem fejeződött be, részben pedig félresiklott (hozzáteszem: a fejlesztésekre szánt pénzek túl magas összege miatt elsősorban). Az új szakképzési rendszer kifejlesztésére több 10 Mrd forintot költöttek el. A törvény pontosan definiálja, mit kell tartalmaznia az úgynevezett KKK-knak (képzési és kimeneti követelmények), ezek azonban a törvényben leírtakhoz képest másként néznek ki: nincsenek ugyanis bennük tananyagegységek, s nincsenek ezekre lebontott óraszámok, ráadásul valójában tartalmilag sem jelenítik meg a gazdaság igényeit. Ha mármost ezek az óraszámokra lebontott tananyagegységek szerepelnének a KKK-kban, akkor az iskolák ezek alapján képesek lennének kidolgozni helyi szakmai programjukat. Mivel azonban ezek hiányoznak, ezért jobb híján előveszik a régi szakképzési rendszerben használt kerettanterveket, s azokból tanítanak. (Mindeközben fejlesztettek a minisztériumban új programtanterveket is szintén több milliárdért, ugyanakkor ezek egyrészt nem illeszkednek a KKK-khoz, másrészt az új törvényben nincsenek is ilyenek nevesítve: lógnak a levegőben.) A rendszer tehát a tanárokat kritikai gondolkodásra, együttműködésre és kreativitásra neveli, de talán nem őket kellene, hanem a diákokat: őket pedig el kellene látni olyan eszköztárral, amivel könnyebb lenne számukra a modern pedagógiai módszereknek megfelelően tanítani. Óriási hiba volt a reformok erőltetése megfelelő implementációs projektek nélkül. Az egyébként sok szempontból üdvözlendő módszertani reformok bevezetéséhez az iskolák szintjén jóval több szakmai támogatásra, segítségre és fokozatos felkészítésre lett volna szükség: többek között a törvény által előírt projektalapú oktatás tekintetében is. Ezek a területek nem fejlesztendőek másként a szakképzésben, minta köznevelésben. Ha azonban a szakképzés ismét a köznevelés (vagy ismét a közoktatás?) része lesz, akkor annak részeként az általános műveltségi tantárgyak keretei között automatikusan sor kerülhet ezen területek nagyobb fókuszára is. Még a jelenlegi centrum-rendszer elődjének a bevezetésekor, 2015-ben is igaz volt a megállapítás, hogy a szakképzési főigazgatók nagyobb része nem szakmai, hanem politikai szempontok alapján lett kinevezve. A helyzetet tovább súlyosbította, amikor az egyetemi kancelláriák mintájára a szakképzésben is bevezették a kancellári rendszert, ami pedig nem is egyszerűen szétválasztotta, hanem inkább összekeverte a hatásköröket. A rendszer működése sokszor nem illeszkedett az államháztartási irányítás logikájához, miközben párhuzamos vezetői struktúrákat hozott létre: a kancellár mellé kvázi helyettesi szerepkörök és további szakmai vezetői szintek épültek ki. Eközben a gazdasági vezetők szerepe leértékelődött. Ezért indokolt a kancellári rendszer megszüntetése és a világos felelősségi viszonyokra épülő szakmai vezetés helyreállítása. Itt kell nyitni egy zárójelet: a jogszabály előírja, hogy az igazgatók kinevezéséhez a miniszternek hozzá kell járulnia. Ez eredetileg azt jelentette, hogy a(z oktatási) miniszter megvizsgálja, az igazgató rendelkezik-e minden szükséges végzettséggel és gyakorlattal, s ha ez rendelkezésre áll, akkor mehet a kinevezés. A gyakorlatban azonban ez a jogi átvizsgálás elsősorban politikai fegyverré vált, aminek célja az volt, hogy a választókerületi elnök megmondhassa: megfelel-e neki az illető jelölt vagy nem. Vagy talán azt gondoljuk, hogy a centrum vezetése önmagában nem lett volna képes megvizsgálni a jelölt jogszabályok által pontosan definiált megfelelőségét? A Krétára több 10 milliárd forintot költött az állam, ráadásul politikai és nem politikai csúcsszereplők siettették újabb és újabb modulok bevezetését, miközben esetleg az illető modulok még nem voltak teljesen kidolgozva, vagy nem álltak összhangban a vonatkozó összes jogszabállyal (ez volt a helyzet például a Kréta duális képzési moduljával, aminek következtében a NAV ma is hatalmas büntetéseket állapít meg a duális képző számára, amiért nem a képző a hibás, hanem a Krétát idejekorán bevezetni erőltető, felülről érkező lobby (amiről a minap is éppolvashattunkaz iskolai étkeztetések Krétán keresztül történő befizettetése kapcsán). További problémát jelent, hogy a Kréta egy magáncég tulajdonában áll, s ez a tény konkrét nemzetbiztonsági kockázatokat rejt magában: indokolt módon felvethető a rendszer fokozottabb védelme annál, mint amit egy magáncég tud biztosítani. A Krétát ugyan kifejezetten kritikus infrastruktúraként nem jelölték ki, mégis a rendszer több aspektusa is bírhat nemzetbiztonsági szempontból jelentőséggel. Először is, rendkívül széles körű és érzékeny adatkört kezel: személyazonosító okmányok száma, TAJ-szám, bankszámlaszám, lakcím, telefonszám, e-mail cím, szülői elérhetőségek, jegyek, hiányzások, orvosi igazolások és egészségügyi adatok mellett a NAIH határozata szerint még olyan különösen érzékeny információk is megjelenhetnek, mint például, hogy küzd-e a tanuló beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel, sajátos nevelési igényű-e, állami gondozott-e, részesül-e szociális támogatásban; sőt akár a tanuló vallása is rögzíthető. Ezek nagy része a GDPR szerint különleges kategóriájú (egészségügyi, szociális helyzetre, esetenként vallásra vonatkozó) személyes adat, ráadásul kiskorúakra vonatkozik – amelyek önmagában is fokozott védelmet igényelnének. Szücs GáborA magyar oktatás valós helyzete 2026-banA magyar oktatás helyzete ma sokkal rosszabb, mint azt a fősodratú médiába beengedett politikusok előadják. A valós kórkép valahol ott tart, hogy az országban megszületőben van a tisztán fizetős oktatás, ami mondjuk 10-15 százalék számára elérhető. A magyar oktatás helyzete ma sokkal rosszabb, mint azt a fősodratú médiába beengedett politikusok előadják. A valós kórkép valahol ott tart, hogy az országban megszületőben van a tisztán fizetős oktatás, ami mondjuk 10-15 százalék számára elérhető. Az évek alatt felhalmozódó adatokból (jegyek, hiányzások, magatartásértékelések, egészségügyi feljegyzések, családi háttér) életutat átfogó pszichológiai-szociális profil állítható össze egy egész generációról. Ez nemcsak hagyományos adatvédelmi kockázat, hanem hosszú távú fenyegetettséget is teremt. A Kréta-adatok tehát önmagukban is érzékenyek, azonban más kiszivárgott magyar adatbázisokkal (pl. lakcímnyilvántartás, NAV-adatok, korábbi incidensekből származó adatok) összevetve sokkal mélyebb profilalkotás válik lehetségessé. Egy ilyen volumenű, érzékeny adatkört tartalmazó adatbázis ezért idegen állami szereplők számára kiemelt értékű célpont. Magas beosztású tisztviselők, katonatisztek, hírszerzési és diplomáciai dolgozók gyermekeinek teljes iskolai életútja, lakcíme, családi viszonyai, egészségügyi sebezhetőségei egyetlen lekérdezéssel összegyűjthetők lennének. Ez adott esetben akár zsarolásra, social engineeringre, célszemély-azonosításra alkalmas adatbázist is eredményezhet. (Bőven van arra példa, hogy pl. orosz vagy kínai szolgálatok hasonló, mély merítésű adatbázisokat szereznek meg, kifejezetten hosszútávú műveleti tervezés keretében.) Mindeközben a rendszer tehát egyetlen, viszonylag kis hazai, ám állami forrásokkal kellően profitgazdaggá fejlesztett cégtől függ. A fejlesztőcég humán biztonsági állapota, alvállalkozói, fejlesztői hozzáférései mind potenciális belépési pontok. A közismert 2022-es eset éppen erre a kockázatra mutatott rá, amikor is nem rendszer-szintű támadás, hanem egyetlen munkatárs ellen indított adathalászat elegendő volt a behatolásra. Nemzetbiztonsági szempontból tehát a kérdés nem az, hogy a Kréta „kritikus infrastruktúra"-e a szó jogi értelmében, hanem hogy ténylegesen olyan adatkoncentrációt képvisel, amelyet érdemes volna ennek megfelelő struktúrában és abból következő szigorral kezelni. Úgy tűnik, sem a jelenlegi tulajdonos, sem pedig a szabályozó hatóság számára nem magától értetődőek ezek a szempontok, hiszen akkor az eset eleve meg sem történhetett volna. Nem újabb központi kampányokra, hanem a már meglévő jó gyakorlatok megerősítésére és kiterjesztésére van szükség. Az elmúlt években számos értékes projekt és módszertani fejlesztés született, ezeket támogatni és szélesebb körben elérhetővé kell tenni. Több időt, energiát és szakmai támogatást kell fordítani a korszerű pedagógiai módszerek alkalmazására, a tanulók megtartására és a hátrányok fokozatos ledolgozására. Mintegy negyven állami fenntartású szakképzési centrum működik, mellettük sok iskola került egyetemi, illetve egyházi fenntartásba: a decentralizáció elsősorban az állami iskolák tekintetében értelmezhető, ahol valóban szükség lehet kisebb beavatkozásra, amennyiben komolyan vesszük, hogy a döntéseket közelebb kell vinni a szituációkhoz. Vannak hatalmas centrumok (20-nál is több iskolával, 10.000-nél több diákkal), melyek egy személy által történő irányítása túl nagy „politikai” hatalmat ad a vezetők kezébe. Szükséges lenne a centrumok méreteinek kontrollja, az optimális 4000-5000 fő diákkal, 6-8 iskolával: ez már önmagában hozzájárulna a vezetők és a vezetettek közötti kapcsolat intenzívebbé tételéhez, de így már kivitelezhető bizonyos jogkörök leadása az igazgatók számára is. Itt említendő a szakképzési rendszer kettős, vagy inkább hármas irányítása: a korábbi Nemzeti Szakképzési és Felnőttképzési Hivatal mellé létrehozták az Innovatív Képzéstámogató Központot, tulajdonképpen elsősorban a szak- és felnőttképzési projektek irányítására, s lebonyolítására, de ezek mellett még a minisztérium is beleszól a centrumok kézi vezérlésébe, ráadásul adatot a centrumoknak háromfelé kell szolgáltatniuk. Hatalmas a bürokrácia, s hatalmas a káosz. Összevonandó az NSZFH és az IKK, megszüntetendő a hármas vagy kettes irányítás: egy csatornássá kell tenni a kommunikációt, s a minisztériumnak elsősorban a jogalkotási feladataira kellene koncentrálnia. Fontos a finanszírozási átláthatóság megteremtése is. Miért van az, hogy a fenti 40 centrum közül a „baráti” 8-10 centrum egy diákra lebontva lényegesebb nagyobb támogatásban részesült, mint a többiek? Vagy hogyan fordulhatott elő, hogy a felnőttek képzésére szánt pénzekből ki lettek zárva az egyetemi fenntartású, elsősorban egészségügyi technikumok: 5-6 Mrd forint jogos járandóság nem jutott el hozzájuk az elmúlt 5 évben, főként egészségügyi szakmákban, például ápolók képzésében hatalmas hiányt generálva? (Az egyházi iskolák finanszírozása kapcsán is fontos az átláthatóság, bár a rendszer náluk annyira bonyolult, hogy ember legyen a talpán, aki azt át szeretné látni. Az azonban megállapítható, hogy a működésre fillérre ugyanannyi pénzt kapnak, mint az állami iskolák – ahogy ezt kiválócikkébenGloviczki Zoltán nagyon érthetően leírt.) Jóval több, mint 100 Mrd forintnyi uniós támogatást költöttek az ágazatra az elmúlt 10 évben: ennek nagyobb része beruházást, építkezést jelentett, azonban szerepelt a projektek között több olyan, akár 10 Mrd forintnál is nagyobb összegű projekt, melyeknél teljesen értelmetlenül költötték az uniós pénzeket (pl. vizsgaközpontok és az ágazati képzőközpontok kialakítása). Mindez úgy, hogy több esetben az uniós fejlesztések nem követték le a jogi szabályozást vagy fordítva (pl. előzetes tudásmérésre szolgáló eszköz ki lett fejlesztve, de a jogszabályi kereteket nem írták meg hozzá). Odrobina LászlóNe feledjük Gundalfot, ha az oktatásról beszélünk! A választások után főleg ne!Az új oktatási minisztérium vezetésével mielőbbi, a pedagógusok bevonásával kidolgozott oktatási fejlesztésekre van szükség, amelyek révén már akár szeptembertől mérséklődhetnek mind a tanárok, mind a diákok terhei. A távlati cél, hogy örömmel menjenek be az iskolába – írja Odrobina László. Az új oktatási minisztérium vezetésével mielőbbi, a pedagógusok bevonásával kidolgozott oktatási fejlesztésekre van szükség, amelyek révén már akár szeptembertől mérséklődhetnek mind a tanárok, mind a diákok terhei. A távlati cél, hogy örömmel menjenek be az iskolába – írja Odrobina László. A duális képzésben részt vevők száma valóban több, mint a duplájára nőtt az elmúlt 10 évben. Ennek az oka azonban csak részben a tanulók nagyobb arányú duális képzése. A több, mint 100.000 „duális diák” legalább fele felnőttképzési jogviszonyban tanul, azaz felnőtt, tulajdonképpen az expanzió alatt inkább azt kell értenünk, hogy a korábbi duális képzésbe be nem engedett felnőtteknek a jelenlegi törvény lehetővé teszi ezt a képzési formát, miközben a nappalis korú gyerekek duális képzésben való részvételének aránya nagyjából változatlan. Ál-duális rendszereket alakított ki a jogszabály: jogilag olyan, mintha a diák egy cégnél tanulna, ugyanakkor ki sem mozdul az iskolából vagy a tanműhelyből, miközben hatalmas pénzek folynak ki az államháztartás rendszeréből indokolatlanul. S ehhez párosul az ál-független vizsgaközpontok létrehozása is. A cél az volt, hogy jogszabályilag elválasszák egymástól a képzést és a vizsgáztatást, mert korábban az iskola képzett és az iskola vizsgáztatott. Az új ál-független rendszerben az iskolák (centrumok) létrehoztak ál-független vizsgaközpontokat a saját szervezetükön belül, ami azután a gyakorlatban ugyanúgy nem mér függetlenül, mint a korábbi rendszer. S az ál-független vizsgarendszer segíti azt, hogy az ál-duális képzés sikertelensége ne kerüljön napvilágra. Mi lehetne jobb zárás a miniszterjelölt asszony expozéjában elmondottaknak a szak- és felnőttképzés területén történő alkalmazására, mint az élethosszig tanulás lehetőségének a megalapozása az egységes oktatási minisztérium létrehozásával, melyen belül a közneveléstől a szakképzésig, a szakképzéstől a felsőoktatásig, s a felsőoktatástól a felnőttképzésig ki kell alakítani azt a rendszert, melyben aki akar, az úgy tehet, mint a jó pap: „holtig tanul”. Legyen talán elég ennyi egyelőre a szakképzési és felnőttképzési rendszerre váró korrekciókból, s térjünk vissza most Hankó Balázsnak a magyar szakképzés állítólagos európai harmadik helyezésével kapcsolatos szavaira. Előzetesen szeretném leszögezni általánosságban, hogy fontos lenne a statisztikákat kontextusukban értelmezni, különben torzítanak és csúsztatásra alkalmasak. Igaz ugyanis, hogy van egy olyan OECD mutató, amely szerint Magyarországot csak Norvégia és Izland előzi meg a szakképzettséggel rendelkezők elhelyezkedési arányában, ugyanakkor ez csak egy mutató (ráadásul nem az aktuális szakképzési rendszer eredményességét méri, hiszen a 25-64 éveseket vizsgálja), s jóval több olyan mutató van, amiben az OECD inkább elmarasztalja Magyarországot. Ráadásul ha vetünk egy pillantást a dátumokra is, akkor még nagyobb zavarba jövünk, ugyanis a fenti megállapítás 2023-ból származik, amikor a Hankó Balázs által dicsért szakképzésben végzettek közül még aligha tudott elhelyezkedni bárki is, hiszen ez az „új” szakképzési rendszer 2020 szeptemberében indult. De ha mégis szeretnénk értelmezni ezt a számot, akkor inkább a korábbi szakképzési rendszerekkel érdemes összevetni, hiszen például a második Orbán-kormány által 2011-ben elfogadott szakképzési törvény hatásai ekkorra már jobban láthatóvá váltak: az a rendszer ugyanis addigra nyolc éve működött. Hasonló a helyzet a címben szereplő kijelentést vélhetőleg megalapozó Euroskills és Worldskills versenyek helyezéseivel – ezzel volt ugyanis szokás alátámasztani a kormányzati kommunikációban a magyar szakképzési rendszer európai harmadik helyezését. Valóban volt olyan év, amikor a magyar csapat több Euroskills-versenyen is topmezőnyös lett, amikor összesített pontszámban 2–3. hely körül végzett Európában, s amikor sok arany-, ezüst- és kiválósági érmet szereztek. A nemzetközi szakmai versenyeken elért eredmények komoly szakmai felkészültséget, magas színvonalú oktatói munkát és a versenyzők kiemelkedő teljesítményét tükrözik, ezért méltán adnak okot büszkeségre. Ezek a sikerek jól mutatják, hogy a magyar szakképzésben számos területen kiváló szakmai műhelyek és elhivatott felkészítők dolgoznak. Ugyanakkor a versenyeredmények elsősorban a speciálisan felkészített, kiemelkedő tehetségű tanulók teljesítményét jelzik, ezért a teljes szakképzési rendszer átfogó értékeléséhez más mutatókat és szélesebb körű tapasztalatokat is figyelembe kell venni. A 8. osztályból szakképzésbe jelentkező diákok létszáma valóban nőtt, köszönhetően elsősorban a szakképzésben tanulók számára bevezetett ösztöndíjrendszernek (ilyen jellegű támogatást a gimnazisták nem kapnak), a 82 százalékos növekedési arány pedig biztosan igaz, csak a fenti mondatokból azt nem tudtuk meg, hogy milyen számhoz képest, így a kontextusból kiragadva ez is erősen torzíthat. A kormányzati retorika gyakran összemossa tehát a Skills-versenyeken elért helyezéseket, az OECD foglalkoztatási mutatóit és a jelentkezési arányok növekedését, és ebből épít egy általános narratívát arról, hogy a magyar szakképzés „Európa egyik legjobbja”. Ez politikailag érthető kommunikáció, de tudományos vagy oktatáspolitikai értelemben túlzó. A valóság inkább az, hogy bizonyos területeken a magyar szakképzés erős és erős is volt, különösen a versenyfelkészítésben és a technikumi brandingben; ugyanakkor továbbra is sok kritika éri: az alapkészségek szintje, a társadalmi szelekció, a digitális kompetenciák és az átjárhatóság hiánya miatt. „Kritizálják ezt a kormányt is kíméletlenül!” – hallottuk szombaton, a parlamenti beiktatások után. Mert bármilyen jó és minőségbiztosítási szempontból tökéletesen működő szakképzési rendszert is sikerül felépítenie Lannert Judit miniszterjelölt asszonynak, kutatóként pontosan tudja, hogy mindennél nagyobb szüksége van az állandó, külső – konstruktív – kritikára (s nem annyira hiteles az, amikor saját magát dicséri egyik – másik minisztérium, ahogy az elmúlt időszakban ezt már megszokhattuk), hiszen a külső és objektív kritika adja az általa építendő rendszer leghitelesebb külső auditját: fontos, hogy ne narratívát építsünk, hanem élhető, jól működő és minőségi oktatási rendszert. S annál inkább igaz lehet a fenti mondás, mivel nem más mondta, mint az éppen frissen beiktatott miniszterelnök édesapja. A szerző 2010 és 2014 között Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) szak- és felnőttképzési főosztályvezetője; 2014 és 2017 között az NGM szak- és felnőttképzési helyettes államtitkára, jelenleg a Szegedi Tudományegyetem, valamint a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola oktatója, s a Nemzeti Közszolgálati Egyetem kutatója.