● news.bsdnet.hu

„Nincs lehetetlen, csak tehetetlen”. Egy posztban írta le ezt a kemény, határozott hitvallást Sztanó György junior világbajnok parafekvenyomó, a magyar válogatott tagja. Élete nem sportsikerekkel kezdődött. A 127 centiméter magas férfit gyermekkorában bántották, társadalmi előítéletekkel és mindennapi akadályokkal kellett megküzdenie. Hogyan lesz egy iskolai kukába dobott kisfiúból küzdősportoló, majd nemzetközi bajnok? Miért jelent kihívást egy egyszerű vonatút, és hogyan lehet falakat lebontani a magánéletben vagy a munkaerőpiacon? Megrázóan őszinte interjú önmagunk elfogadásáról, a dac erejéről és a korlátok nélküli életről. Szász Eszter Newsroom újságíró Ezeket látta már? - Említette, a gyermekkorában sokat bántották a termete miatt. Hogyan lehet ezt feldolgozni? Sztanó György: Gyermekkoromban nehezebben tudtam elfogadni a piszkálást, a bántalmazást és a beszólogatást. Ez általános iskolában volt a legrosszabb, ott naponta bántottak. Egyszer, amikor próbáltam magamat megvédeni, beletettek a kukába. Édesanyám vigasztalt mindig, amikor sírva jöttem haza az iskolából. Bármilyen bántás ért, ő segített, de természetesen mellettem állt az édesapám, illetve a testvéreim is. Szerintem akkor alakult ki bennem az a dac, hogy megmutatom a világnak: törpenövésű, de teljes értékű ember vagyok , és teljes értékű életem lesz. Sztanó György László / Fotó: Saját - Mit mondana ma, felnőtt fejjel, sikeres sportolóként annak a kisfiúnak, akit egykor az utcán csúfoltak, vagy azoknak, akik bántották? Sztanó: Megbocsátok, mert az akkor történt. Lehet, hogy felnőtt fejjel már ők is máshogy látnák a helyzetemet. Erre tudok is mondani egy példát: a munkahelyemen találkoztam egy régi ismerőssel, aki az általános iskolában piszkált, de most bocsánatot kért, és gratulált a sikereimhez. - Az achondroplasia egy azonnal szembetűnő állapot. Mennyi időbe telt, mire a tükörbe nézve nem egy „betegséget” vagy korlátot látott, hanem önmagát, akit szeret és elfogad? Sztanó: Igazából ez hangulatfüggő, mert nekem is vannak rossz napjaim. Amikor a tükörbe nézek, még ma is látom azt a kisfiút, akit sokat bántottak. Erősítem magamban mindennap a tudatot, hogy én nem beteg gyermek vagyok, hanem egy egészséges, ép ember. Ennek ellenére vannak napok, amikor ugyanúgy nehezen fogadom el önmagam. Ám ez talán normális is, hiszen az ember soha nem teljesen elégedett magával. Pont egy ilyen attitűd van nálam is: azért sem fogadom el soha teljesen magam, mert mindig szeretnék tovább menni. - Tizenhét évesen kezdett el judózni. Ez a döntés az önvédelemről szólt? Sztanó: Ez a küzdősport nekem sokáig tetszett, és nem csak a helyzetem miatt. Közrejátszott a döntésemben, hogy gyerekkoromban bántottak, önvédelmet akartam tanulni, és a határaimat akartam feszegetni. Sztanó György kijutott a 2016-os, Rio de Janeiróban megrendezett paralimpiára, ahol parafekvenyomásban a 8. helyen végzett, legfiatalabbként / Fotó: Saját - A fizikai erejével az önbizalma is nőtt? Sztanó: Sok ember tiszteletét kivívtam, olyanokét is, akik addig előítéletesek voltak velem kapcsolatban. Sokak hozzáállása megváltozott pozitív értelemben. De hát mindenkinek nem lehet megfelelni, akik továbbra is lenéznek, azokkal nem kell foglalkozni. - Említette a posztjában, hogy a mozgássérülteknek a mindennapok is hatalmas kihívást jelentenek . Mi jelent akadályt, amire egy átlagos magasságú ember nem is gondolna? Sztanó: A legviccesebb és egyben legnehezebb, hogy mivel vidéki vagyok, sokat utazom, olykor komoly kihívás egy vonatra felszállni. A bevásárlás is nehézkesebb: ha a felső polcról kell valami, akkor nem szabad szégyellni segítséget kérni. Nálam otthon mindennapos a szék mint segédeszköz – pont úgy kell nekem, mint valaki másnak a levegő vagy a víz. Jó munkahelyet is nehéz találni, mert ahogy meglátják a kisembert, vissza akarják utasítani. Nem kíváncsiak a tudásra és a teljesítményre. Szentesen tisztelettel bánnak velem. Az emberek meglepődnek azon, hogy mennyire határozott is tudok lenni. Ami a kapcsolatokat illeti, szerintem a párom amiatt fog szeretni, amit mutatok neki magamból: a belső értékeimet, a személyiségemet nézi majd. Azért azzal tisztában kell lennie, hogy az átlagnál többször bámulnak majd meg az utcán. Az is előfordulhat, hogy őt fogják megítélni amiatt, mert mondjuk egy megváltozott munkaképességű, sérült emberrel van együtt – volt már rá sajnos példa. Vannak gyenge napjaim nekem is. Ám amikor megnézek egy versenyt, egy érmet, egy kupát, egy régi videómat, vagy ha csak a családomra tekintek, a legjobb helyről tudok erőt meríteni. Komoly nemzetközi eredményeket ért el az idei évben Nádasdy Anna kerekesszékes vívó. A 2005-ben született versenyző a felnőtt mezőnyben indulva ért el nagy sikereket. A jó szereplésnek meg is lett az eredménye, őt választották az idei év legjobbjának. - Azzal is átlépett egy határt, hogy nem csak parasportolók számára szervezett versenyeken indul. Ez a külvilágnak is szólt? Sztanó: Pontosan. Attól, hogy mi mozgássérültek vagyunk , alapvetően nem különbözünk a többi embertől. Sőt, mi sokszor több munkát teszünk bele az edzésbe, vagy bármibe a hétköznapokban. Amíg egy ép embernek természetes, hogy simán lemegy bevásárolni, addig egy mozgássérültnek – például egy kerekesszékesnek, ha olyan helyen él – ez a mindennapi túlélésért vívott harc része. - „Nincs lehetetlen, csak tehetetlen” – ez a hite és védjegye. Teherként éli meg vagy büszke rá, hogy sokan fordulnak önhöz lelki motivációért, ha a padlón érzik magukat? Sztanó: Senki sincs egyedül: ha segítség kell, akkor azt fogadja el az ember, és kérjen is bátran. El szoktam érzékenyülni, és hatalmas büszkeséggel tölt el, amikor felkeresnek, ráadásul képes vagyok segíteni. Ilyenkor tudom, hogy jól csinálom, amit csinálok. parasport