● news.bsdnet.hu

Nem tartunk történelemórát, csak emlékeztetünk: Európát a hellén filozófia, a római jog és a keresztény etika hármassága tette naggyá, és a felvilágosodásnak nevezett liberalizmus taszította a szétesés felé vezető útra, aminek most közeledünk a végéhez. Magyarországon Szent Istvántól nagyjából 1945-ig szorosan összefonódott állam és egyház, és ez így volt jól, hiszen az evangéliumi tanítás kivételes forradalmi interregnumoktól eltekintve képes volt jótékonyan befolyásolni, akár korlátozni a világi hatalmat. Uralkodó nem léphetett jogszerűen trónra anélkül, hogy az esztergomi érsek (idővel a nádorral együtt) ne helyezte volna a fejére a Szent Koronát. Az sem véletlen, hogy a magyar közjogi hagyományban a mindenkori esztergomi bíboros egyben hercegprímási rangot is viselt, a király és a nádor után a harmadik legfontosabb közjogi méltóság, szükség esetén az előzőek helyettese volt. Ennek tudatában, a magyar állam védelmében szállt szembe Mindszenty József az 1945 utáni felforgatással, és ebbéli minőségében lépett fel 1956. október 30. és november 4. között, amikor hazánk ez idáig legutóbbi hercegprímásaként az állam vezetőjeként külföldi diplomatákkal tárgyalt. Mindemellett Magyarországon 1945-ig minden katolikus püspök automatikusan a Főrendiház tagja volt, és klerikusok akár miniszteri tisztséget is betöltöttek, például Vass József kalocsai nagyprépost, aki vallás- és közoktatásügyi, majd népjóléti és munkaügyi miniszterként szolgált. Az egyházi hátterű, tagjai között számos papot is tudó keresztényszociális pártoknak pedig nagy szerepük volt a XIX. századi liberális kapitalizmus által elnyomorított tömegek szociális gyámolításában, nem utolsósorban a szövetkezeti mozgalom elindításában. Ma már pap nem vállalhat politikai szerepet, sem közhivatalt, miután Szent II. János Pál pápa 1980-ban ezt megtiltotta, és a tilalom 1983-ban az Egyházi Törvénykönyvben is rögzíttetett. A 285. kánon 3. paragrafusa kimondja, hogy „tilos a klerikusoknak olyan közhivatalt vállalniuk, amely a világi hatalom gyakorlásában való részvétellel jár”, a 287. kánon 2. paragrafusa értelmében pedig „politikai pártokban vagy szakszervezetek vezetésében tevékeny részt ne vállaljanak, hacsak az illetékes egyházi hatóság megítélése szerint az egyház jogainak védelme vagy a közjó szolgálata ezt meg nem kívánja”. Tehát nagyon kivételes esetekben különleges egyházi engedéllyel még mindig van lehetőség a formális közéleti részvételre. Nem tiltja ugyanakkor semmi, hogy a papok közéleti ügyekben megnyilvánuljanak, akár politikai rendezvényeken részt vegyenek. És ez helyes, nemcsak azért, mert nekik is (majdnem, hiszen választók, de a fentiek értelmében nem választhatók) egyenlő állampolgári jogok járnak, hanem azért is, mert kifejezetten kívánatos, sőt szükséges, hogy az evangélium és az abban gyökerező egyházi Szenthagyomány világos erkölcsi útjelzői kitűzessenek – különösen infernális korunkban. Az ezen útjelzők mentén cselekvő vagy cselekedni próbáló politikát nevezik kitekert szóhasználattal politikai kereszténységnek, holott inkább keresztény politikáról kellene beszélni. Aminek a közjót, tehát a nemzeti közösséget szolgáló alapelvei és célkitűzései akkor is sziklaszilárdan helyesek, érvényesek és hitelesek, ha hirdetőik között törvényszerűen akadhatnak olyanok, akik életvitelükben nem képviselik ezeket hitelesen. Egyszerűbben fogalmazva: ha valaki jót hirdet, de rosszat tesz, azzal nem a hirdetett jót, hanem csak saját magát hitelteleníti. Ugyanakkor sosem szabad elfelejteni a Szent Ágoston-i zsinórmértéket: „Jobb a helyes úton sántikálva haladni, mint szilárd léptekkel téves irányba tartani.” Ez a politikában annyit jelent, hogy a helyes célokat követő, bár megtévedő, megtántorodó politikus megrendült hitelességgel is képes a közjót szolgálni, ellenben az önazonosan ártó, tehát önmagához viszonyítva kétségtelenül hiteles politikus erre mindig alkalmatlan. Mindezek tükrében kell értelmezni azokat a politikai kereszténységet kárhoztató megnyilvánulásokat, amelyek sajnálatosan nemcsak eredendően egyház- és keresztényellenes, liberális orgánumokban, hanem – akár ilyenekkel nyílt együttműködésben – magukat keresztényként tételező felületeken is megjelennek. Ezek ráadásul jobbára olcsó és átlátszó napi pártpolitikai átkozódások, melyek evangéliumi tanításokra hamisan hivatkozva, azokkal néha homlokegyenest ellentétes ideológiát hirdetve nem a pillanatnyi közéleti mocsártól elemelkedve, hanem abba éppenséggel nyakig merülve objektív politikai vádként fogalmaznak meg szubjektív, gyakran önkényes félreértelmezéseken, félremagyarázásokon alapuló nézeteket, kiválóan példázva a szálka és a gerenda esetét. Ugyanis az ilyen farizeus orgánumok célkeresztjében kizárólag az áprilisi választást elvesztő Fidesz–KDNP, vagyis a „NER” áll, amely a vádlók szerint politikai identitásépítésre használta a kereszténységet, ráadásul – óh, irgalom atyja, ne hagyj el! – összekapcsolta a nemzettudattal – a farizeusok szerint ezzel etnicizálta. Ez utóbbi állítás szimpla hazugság, legalábbis ijesztő butaság, hiszen a nemzet nem kizárólag etnikai, genetikai alapú közösség. Az pedig vitathatatlan tény, hogy hazánk Szent István király felajánlása óta Mária országa, régi himnuszunk a Boldogasszony anyánk, Kölcsey Himnuszában pedig a magyarok megáldására kéri Istent. A farizeusok logikája szerint ez etnicista politikai kereszténység – pedig nem az, pusztán annak megnyilvánulása, hogy mi magyarul vagyunk keresztények, és keresztényként vagyunk magyarok. Ez tartotta meg a nemzetet több mint ezer éven át, és a szerves egység erőszakos megbontásával indultak el drámai nemzetvesztő folyamatok. Hogy csak egyre emlékeztessünk, 1956. június 4-én (micsoda bolsevik cinizmus!) lépett életbe az a liberális abortuszszabályozás, amely miatt akkortól 2025. december 31-éig 5 973 906 magzatot gyilkoltak meg az anyaméhben. E közel hatmillió magyar elévülhetetlen vádirat a politika keresztényietlenítésére irányuló törekvések ellen. Ezért gonosz, valójában keresztényellenes szemforgatás azon szörnyülködni, hogy a „NER” „túlszerette” a keresztény vallási közösségeket, és ezzel állítólag függőségbe vonta őket (amit amúgy látványosan cáfolnak számos, különböző felekezetű vallási elöljáró politikailag kritikus megnyilvánulásai, akár kereszténynek láttatott, politikailag egyoldalú liberális szócsövek létrehozásával). Ugyanis a lényeget tekintve az egyes egyházi vezetőknek nemcsak joguk, de kötelességük is irányt mutatni a híveknek, és ha egyes közéleti ügyekben az egyik politikai erő az evangéliumi tanítás szerint nyilvánul meg, a másik pedig azzal szemben, akkor nem tarthatnak egyenlő távolságot, hanem állást kell foglalniuk a helyes irány mellett. Ami azt illeti, a magunk részéről inkább a határozott állásfoglalást hiányoltuk és hiányoljuk sok esetben. A politikai kereszténységnek nevezett keresztény politika tehát nemhogy nem káros, hanem kifejezetten szükséges, sőt, egyre szükségesebb. Lényegét Vágvölgyi Gergely kitűnően foglalta össze a 777 blogon (A politikai kereszténység értelme, 2018. január 23.): „A politikai kereszténység alapvető célja a krisztusi tanítás megjelenítése és lehetőség szerinti megvalósítása a társadalomban. Az egyház szociális tanítása kiterjed minden kérdésre, stabil, hiteles és krisztusi. A politikában való keresztény részvételre éppen azért bátorítottak a közelmúlt pápái, hogy ezt a társadalmi tanítást, ezeket az elveket minél szélesebb téren megvalósítsuk és erről a jövőben sem mondhatunk le. A kereszténységnek nagyon is pontos politikai programja van, ami a társadalmat felemelő, az emberi személy egészének jólétét és minden személy javát, azaz a közjót alapul vevő, megvalósítható vízió. A politikai kereszténység célja tehát éppen ez: krisztusivá tenni a társadalmi rendszereket.” Elő lehet hozakodni persze könnyűnek találtatott személyekkel, akár gonosz bűnökkel, de aki csak a keresztény-nemzeti politikai oldalon keresgéli ezeket, az maga is erkölcsi bűnt követ el, másrészt, mint említettük, a célok és az elvek ettől még makulátlanok, hitelesek, és ha valóban keresztények vagyunk, akkor ki kell mondani, hogy az üdvösség felé kizárólagosan vezetnek.