● news.bsdnet.hu

„Tizenévesen a legfőbb fejlődési terület az identitás kialakulása. ekkor kezdjük el megtanulni, hogy kik vagyunk valójában. Ennek pedig nagyon fontos információforrása az a tükör, amit a kortársaink mutatnak felénk,” – fogalmaz Kollár Balázs pszichológus . A bullying tehát nem csupán fájdalmas emlékként él bennünk, hanem olyan lenyomatot hagy a lelkünkben, amely – hosszú időre – befolyásolhatja az önmagunkról alkotott képünket és a kapcsolataink működését. Mit tehetünk felnőttként azokkal a sebekkel, amelyeket évekkel, vagy akár évtizedekkel korábban szereztünk? Az elmúlt időszakban a bullying témaköre jellemzően az iskola színfalai között került elő, nem minden ok nélkül. Az Unicef Magyarország 2022-es felmérése szerint a magyar tizenévesek 85%-a már legalább egyszer megtapasztalta az iskolai bántalmazás poklát, a megkérdezettek 66%-a pedig arról számolt be, hogy tanulmányai során rendszeresen éri, vagy érte fizikai, lelki, vagy verbális erőszak. Noha a gyermekvédelem apropóján égetően fontos beemelni a köztudatba a bullying felismerésének és kezelésének metódusát, arról (egyelőre) ritkán szól a fáma, hogy az iskolai abúzus milyen, hosszú távú következményekkel járhat az elszenvedőre nézve. Kollár Balázs pszichológus ritkán találkozik csak olyan felnőttekkel, akik direkten a gyermekkori bullying feloldásával érkeznek hozzá. Sokkal gyakoribb, hogy egy „hétköznapi” probléma boncolgatása során derül fény arra, hogy valamiféle gyermekkori trauma, esetlegesen bullying állhat a háttérben. A bullying nem egy rossz gyerekről szól, hanem az egész közösségről, amelyik hallgat „Az iskolai vegzálás tudattalan attitűdök formájában »csapódik le« az egyénben. Magyarán ő maga nem veszi feltétlenül észre, hogy azért reagál bizonyos dolgokra úgy, ahogy, mert egyébként bullying áldozata volt. A praxisomban gyakori, hogy egy általános meggyőződés árulkodik csak a vegzálásról, például, hogy a kliens azt állítja, ő nem ér annyit, mint mások, vagy gyakran fordul elő, hogy neki vissza kell tartania az indulatait, érzéseit, gondolatait annak érdekében, hogy mások nem bántsák, vagy hogy fennmaradjon a kapcsolati harmónia,” – magyarázza a szakértő, aki szerint a vegzált személyek önértékelése egészen biztosan sérül. Jó példa erre a párkapcsolat: a pszichológus szerint gyakori, hogy a gyermekkori bullyingot elszenvedett személyek nem tudják kommunikálni a szükségleteiket, igényeiket. Ennek nagyrészt az az oka, hogy az idegrendszer automatikusan visszanyúl ahhoz a mintához, amely az iskolai vegzálás során működött. „Ha anno az biztosította a túlélést, hogy az illető meghúzza magát és elhallgat, akkor felnőttként automatikusan ehhez a »megoldáshoz« folyamodik majd, de ennek fordítottja – például a visszavágás vagy ütés – is ugyanúgy előfordulhat.” Ha mintázatot kellene keresni, a szakértő szerint gyakori, hogy a bullyingot elszenvedett egyének számára nem komfortos érzelem a düh; azt nehezen tudják csak megélni, sőt, van, hogy nem is ismerik fel ezt az alapvető érzelmet. „Ennek az az oka, hogy nem mernek haragudni emberekre, hiszen gyermekként azt tanulták meg, hogy amikor haragszanak, akkor annak mindig rossz vége van; vagy senki nem hallgatja meg őket, vagy falakba ütköznek... Az ilyesfajta kliensekből csak hosszas unszolásra bukik ki az a mondat, hogy »jó, lehet, hogy kicsit haragszom rá«, majd a végén kisül, hogy az a »kicsi« valójában elképesztő dühöt takar,” – magyarázza, de egyúttal hangsúlyozza: ahány emberi sors, annyi reakció létezik! Egy osztálynyi magyar gyerek hal meg évente bullying miatt, és a tanárok nem mindig tudnak segíteni Nemcsak a(z alap) reakciókban, hanem az alap-kapcsolódásokban is megjelenhet a bullying „árnyéka”; a pszichológus szerint az iskolai vegzálásban traumatizált gyerekek felnőttként gyakran olyanokkal kötik össze az életüket, akik újra traumatizálják őket. Dr. Máté Gábor Normális vagy c. könyve óta tudjuk: a traumának nem feltétlenül az a lényege, mi történt, hanem az, mit élt meg az érintett a saját „szubjektumában”. Kollár Balázs szerint a gyógyulás is ebből a gondolatból csírázik. „Aki tudja, hogy bullyingolva volt gyermekkorában, annak mindenképp javasolt a terápia, ahol – leggyakrabban – a narratív pszichológia eszközeivel dolgozunk,” – magyarázza a szakértő. A bullying során ugyanis egy „zárvány” keletkezik az énben, egy „csomag”, amely nincs kibontva, sőt, betokosodott az elmében. „Olyasféle narratívák ezek, mint például »engem bánthattak és senki nem védett meg«, vagy »felesleges segítséget kérni, mindent nekem kell megoldani« ... Fontos, hogy a terápia során feltérképezzük ezeket a narratívákat és átírjuk azokat! A történet újra mesélése, újra keretezése tudja elhozni a gyógyulást,” – fogalmaz a pszichológus. A szakember szerint az „újra mesélés” fontos része, hogy az érintett rájöjjön arra, rendkívül igazságtalan volt, ami vele történt. Ezzel rezonál Dr. Christophe Morin médiapszichológus véleménye is, aki állítja: a mentális egészségünk alapszövete történetekből épül fel. Ebben nem csak azok értendők bele, amelyeket másoktól hallunk, hanem azok is, amelyeket magunknak mesélünk magunkról. Al Ghaoui Hesna Miért pont én c. kötetében megszólaló Dr. Nyiri Gábor neurológus szerint, ha sokat töprengünk egy negatív élményen, az azt visszajátszó idegsejtek közötti kapcsolatok (szinapszisok) megerősödnek. A neuroplaszticitásnak (képesség arra, hogy az agyunk újraprogramozza magát, – a szerk.) köszönhetően azonban arra is képesek vagyunk, hogy átírjuk az elraktározott emlékek minőségét! „ A terápia során mindig van egy aha-pillanat, amikor az egyén rájön; bizony, megérdemelte volna a segítséget, a szeretetet... Ilyenkor el kell gyászolni a tökéletlen gyermekkort, hiszen azt már sosem kapjuk vissza. A gyász és az elfogadás is kellenek ahhoz, hogy feldolgozhatóvá váljon a »régi« narratíva, és képesek legyünk azt behelyettesíteni az újjal. Ez, persze, időbe telik!” – figyelmeztet Kollár Balázs. Egy terápiás folyamatban addig jön elő ugyanaz a téma újra és újra, ameddig a lélek megnyugszik. „ A lélek kell találjon egy nyugvópontot abban, hogy »igen, lehet, hogy néha értéktelennek érzem magam, de tudom, hogy ez abból táplálkozik, hogy velem gyermekként elhitették, hogy értéktelen vagyok. Nem én voltam-vagyok a rossz, hanem azok az emberek voltak rosszindulatúak, akik ezt csinálták velem, noha nem érdemeltem meg.” Erőteljes színdarab hívja fel a figyelmet arra, a gyermekkori zaklatás nem múlik el nyomtalanul A feldolgozás kapcsán felmerül a kérdés: vajon hogyan érdemes keretezni magunkban az elkövető szerepét? A szakértő szerint erre nincs egyértelmű válasz, de egy pszichológus (a terápiás ülések alatt) mindig erős (és sokszor görbe) tükröt tud mutatni. „Gyakori például, hogy az érintett elkezd empatizálni az elkövetővel, olyasmikkel magyarázva a történteket, hogy a másiknak rossz gyermekkora volt. Ilyenkor egy pszichológus azonnal rá tud mutatni arra, hogy az érintett megint felmenti az elkövetőt, vagy megint nem tud rá haragudni, ezzel együtt rákérdez olyasmikre is, mint hogy hova vándorolt valójában a harag az érintett testében, hiszen az nem tűnik el egyik pillanatról a másikra! Lényegében ki tudja húzni azokat az érzelmeket az érintettből, amelyeket az reflexből hárítana, egyúttal rámutat arra, hogy nem jó, ha az empatizálás a saját rovásunkra megy.” Ezzel együtt a pszichológus a következményekre is felhívhatja a figyelmet, például arra, hogy a túlzott empátia ne menjen a jelenlegi kapcsolatok rovására! „Ne az legyen, hogy az érintett emiatt a kapcsolataiban folyamatosan alárendeltként pozícionálja magát, nem hallatja a hangját akkor, amikor kellene, vagy nem mer kilépni a számára hátrányos helyzetekből... Ezeket mind helyre kell tenni,” – hangsúlyozza a pszichológus. A szakértő szerint a narratív pszichológiai ülések lényege, hogy a kliens találjon egy megnyugvást abban, hogy észrevehetően pozitívabbá váljon az énképe, és jól essen tükörbe nézni! Így történhet meg a trauma valódi feloldása!