● news.bsdnet.hu

Négy levéltári dobozban negyven füzetnyi kézírásos feljegyzés, naplójegyzet. A tépett, hiányos, széteső füzeteken néhány utólag rögzített évszám. Így nézett ki Nagy Lajos (1883-1954) író naplója, mielőtt Serf András irodalmár, újságíró – számos Qubit cikk szerzője – elkezdett foglalkozni ezzel a rendkívüli anyaggal. Több év alatt kibetűzte és leírta a feljegyzéseket, megszerkesztette a szöveget, utánajárt az utalásoknak, neveknek, helyszíneknek. Alapos jegyzeteket készített, és előszót írt a sehová sem illeszthető, szinte elfeledett magyar íróról, Nagy Lajosról, akinek életműve a köztudatban a szatirikus Képtelen természetrajzra (1949) szűkült le, miközben tucatnyi regényt írt. A Kiskunhalom (1934) feltáró jellegű szociografikus próza a szülőfalujáról, Apostagról szól, a Budapest nagykávéház (1936) egy nagyváros sűrű és dinamikus regénye, mintha csak a Berlin Alexanderplatz pesties változata lenne; az Egy lány a századfordulón (1940) az úri Magyarország éles kritikája. Csak hát Nagy Lajos nehezen illeszkedett, és nehéz is illeszteni bárhová. A népieknek talán nem volt eléggé realista, a modernistáknak nem volt eléggé expresszív, a Nyugatnál csak a „külső levelező” státuszig jutott, ahogy önmagáról írja. Balodaliként szolidáris volt az elnyomottakkal, de 1934-es utazása a Szovjetunióban megóvta attól, hogy kommunistává váljon– épp azért, mert szolidáris volt az elnyomottakkal.Panasz és vádirat címmel az idei Könyvhétre jelent meg az 1927 és -54 között írt napló, egy súlyos, 1500 oldalas kötetben. Millió apró részlet, utcák, házszámok és nevek, szerkesztőségek, kávéházak – egy, a megélhetésért küzdő magyar író mindennapjai. Közben pedig az egyre sötétedő korszak atmoszférájának lenyomata. Serf Andrást kérdeztük arról a munkáról, amelynek eredménye ez a kötet. Meg lehet fogalmazni, hogy mi volt az, ami miatt ilyen mennyiségű időt, energiát, aprólékosságot, figyelmet áldozott erre a munkára? A kíváncsiság. Rendkívül banális, de ez a helyzet. 2010 elején e-könyvészettel kezdtem foglalkozni, és nagyon hamar beleütköztem abba, hogy a fő kérdés a forrás. Honnan lehet kellően érdekes és megfelelően jó minőségű irodalmi szövegeket beszerezni. Kezembe került Nagy Lajos Budapest Nagykávéház című 1936-os regénye, és annyira megtetszett, hogy elkezdtem utánaolvasni – így jutottam el Tarján Tamás egyik tanulmányához, ahol megemlíti a naplót. Felkaptam a fejemet: napló? Hogyhogy eddig nem adták ki? Aztán Radics Péterrel, a Digitális Irodalmi Akadémia vezetőjével ültünk a Károlyi kertben, ahol akkor még kiváló étterem volt, somlói galuskát azóta se ettem annyira jót, mint ott. Arról beszélgettünk, hogy mennyi irodalmi érték marad feltáratlanul, és említettem neki, hogy Nagy Lajos naplóját is érdemes lenne megnézni. Erre azt mondta, a legjobbkor szólsz, mert a másik asztalnál ül a kézirattár vezetője, Komáromi Csaba. Még aznap fölhoztak a raktárból négy levéltári doboznyi naplót. Így kezdődött.A Budapest Nagykávéház számomra is fontos regény, és valóban kevés szó esik róla. A mostani történelmi váltásnál eszembe is jutott ez a néhány mondata: „Mit kellene és mit lehetne itt tenni? Egyet. Csakis ezt az egyetlenegyet. Lapot kell indítani. Egy új lapot!” Ez annyira a magyar irodalmi kultúrában és pesti mentalitásban gyökerezik, hogy kevés ennél szebbet lehetne idézni. A Budapest Nagykávéház pedig sajnos nincs a helyén.Nem kizárólagosan magyar sajátosság, hogy rendszerváltások idején lapot kellett csinálni, Közép-Európában másutt is így volt. És nemcsak ez a mű nincs a helyén, hanem maga Nagy Lajos sem. Ahogyan ez a társadalom, a vezetőivel együtt, a kultúrával és annak szereplőivel hagyományosan bánik, az különösen nincs a helyén. Nagy Lajosnak nincs teljes összkiadása, és ezt valamelyest még értem is, de olyanoknak sincs, mint Krúdy Gyula vagy Karinthy Frigyes. Sőt, Jókai Mórnak sincs. Miért akarunk addig kultúratámogatásról beszélni, amíg a kötelezőt sem végezte el a mindenkori kulturális kormányzat? A könyvolvasó réteg tulajdonképpen visszaesett ugyanoda, ahonnan elindult a két háború között, ezt a könyvkiadás példányszámain pontosan lehet látni. A hírolvasási kattintásszámok, mint egykor az újságolvasóké, köszönőviszonyban sincsenek a műolvasókéival. Nagy Lajost sem olvassák ma, nincs a kánonban. A könyvkiadás legkésőbb a rendszerváltástól kezdve tulajdonképpen egy könyvre szűkítette, ez pedig a Képtelen természetrajz. Az előszóban nagyon pontosan leírja ezt a mellőzöttséget, és azt is, hogy Nagy Lajos miért nem, vagy miért csak nehezen illeszthető a magyar irodalmi hagyomány különböző vonulataihoz. Mondhatjuk rá, hogy kívülálló?Inkább határhelyzetekben létező. És lehet, hogy erre is volt szüksége. Ez volt a sajátja, ebből tudott építkezni. Egyébként a visszaemlékezések alapján társaságban jó humorú, vidám ember, ha egy kicsit ivott, akkor még énekelt is, és ehhez képest írta, amit írt.Mit talált a dobozokban?Ott volt feldolgozatlanul vagy negyven füzet, meg gépiratok, gépiratmásolatok, blokkfüzetek, amikből kijárnak a lapok, és valamennyire föl voltak címkézve, amennyiben dátumok voltak írva rájuk. Nem a szerző, hanem az irodalomtörténész vagy a hagyaték egykori feldolgozója állapította meg ezeket a dátumokat. Ezt így megkaptam, maga a mennyiség is elképesztő volt. És akkor kértem egy nagyítót, és szépen elkezdtem kibetűzni az egyik füzetet. Egyik csodálkozásból a másikba estem, és nekiálltam számomra fontos vagy érdekes mondatokat kiírogatni egy kockás füzetbe, és ez így ment három hétig. Hetente többször jártam be, de már a harmadik héten rájöttem, hogy ez így nem lesz elég. Ismerősömet, a kitűnő bibliográfust, Stauder Máriát kérdezgettem, hogy mit kell és mit szabad ilyenkor csinálni, hogyan nyúlunk hozzá egy ilyen anyaghoz, szó szerint is, azaz kell-e például cérnakesztyűt húzni. Ő volt az első, aki bátorított.A munka abból állt, hogy ezeket a kézírásos szövegeket átírta, leírta, rendbe rakta, időrendbe állította, mondatról mondatra haladva, éveken át?Nem volt ennyire drámai, de igen. Hónapokig jártam be a magam kis szkennelőjével, és beszkenneltem, mint utóbb kiderült, ötven szerzői ívnyi szöveget. Aztán nagyjából három év alatt leírtam az egészet, 2019 végére megvolt a szöveg. Itt nem a gépelés volt a nagy szám, hanem a kiolvasás. A naplójegyzetek rettenetes minőségű papírokra, füzetekbe, borzalmasan kicsi betűkkel, olvashatatlanul íródtak. Volt, hogy egy szót napok alatt sikerült csak azonosítanom, mikor aztán rájöttem, hogy az egész mondatot rosszul olvastam. És mi olvasható ki a naplóból? Egy határhelyzetben élő író mindennapjai, vagy annak a korszaknak, amit végigél, a képtelenségei, buktatói?Ez a kettő együtt: mikroadatok, tények, események, benyomások. Mondok egy példát. 1944 őszén Nagy Lajos nagyon sokat mászkált a városban, megpróbál mentességet szerezni a feleségének, Szegedi Borisnak, aki zsidó származású volt. Az egyik bejegyzése például az, hogy a Kelenhegyi úton jár – és itt térnék rá a másik nehézségre, a szövegben lévő adatok, helyek, nevek, művek, személyek lehető legteljesebb azonosítására, magyarán a jegyzetapparátusra. Ez volt a keményebb munka, azt hiszem. A Kelenhegyi út nekem nem mondott különösebben semmit. Pedig ott volt a svéd vöröskereszt védelme alatt álló menhely, a közelben pedig Raoul Wallenberg irodája, tehát lehet, hogy Nagy Lajos nála, vagy a titkáránál járt. Az ilyen részletek dolgában nagyon sok segítséget kaptam Murányi Gábortól és a kiadótól, Erős Zsolttól. A baloldaliság rendre felmerül Nagy Lajossal kapcsolatban. Ez csak mítosz, vagy valódi, megélt identitás volt a számára? Baloldali volt, mondhatni virtigli baloldali, proletár, ez a legjobb szó rá. De azt írja valahol magáról, hogy soha nem tudtam dogmatikussá válni, semmilyen tanban hinni, és ez igaz a '45 utáni kommunista ideológiára is. Addigra voltak már erről tapasztalatai, ugyanis 1934-ben járt Szovjet-Oroszországban. Hazatérve az útinaplóját Bajcsy-Zsilinszky Endre hetilapjában publikálja, és a kommunistaszimpatizáns barátai a nyakára járnak, hogy hagyja abba, mert rombolja a Szovjetunióval kapcsolatos illúziókat, és ezzel szívességet tesz a jobboldalnak. Ugyanakkor a szegény emberek, a kiszolgáltatottak melletti szolidaritása egy másodpercig sem ingott meg. De közben mégiscsak író volt, aki nem csupán egy közegben mozog. Herczeg Ferenccel is beszélő viszonyban volt, olyannyira, hogy van róla fotó az Új idők könyvnapi sátránál. Meglehet, bárhova odaállt volna, ahova hívják, ami azért elég szomorú, mert a két világháború között elvben a Népszava sátránál tudnánk őt elképzelni, csakhogy velük csúnyán összeveszett. 1933-34-ben volt három írása, amit a Népszava már csak álnéven volt hajlandó közölni, Bertalan Máté néven. Innentől húsz éven át egyetlen írást sem adott nekik. Soha semmilyen lap sem kínált számára exkluzív szerződést, így aztán előállt az a furcsa helyzet, hogy a szélsőjobbos, és Nagy Lajos szép szavával kernemzeti lapokat leszámítva gyakorlatilag bárhova írt. A 30-as évek fordulójáig még rendszeresen írt karcolatokat a Népszavába, csakhogy ezzel párhuzamosan a korszak kormánypárti lapjába, a Pesti Hírlapba is írt ugyanilyen karcolatokat, ugyanúgy szignózva.Az 1945 és 1949 közötti idő számára afféle csúcsidőszak. Ezekből az évekből azonban nincsenek naplójegyzetek. Ebben a négy-öt évben tíz kötete jelent meg, tehát mondhatom úgy is, hogy el volt foglalva. Mindig akkor írt naplót, amikor valami gondja volt. Amikor baj volt, amikor lelkileg, fizikailag nem volt jól.Ezzel tele is van a szöveg: melyik bajával melyik kórházba megy, melyik orvoshoz, ki, milyen gyógyszert írt föl neki.1945-ben ott hagyjuk abba, hogy a Pincenapló időszaka véget ér. A következő bejegyzés már bőven 1949. A tíz kötet pedig főként régebbi novelláiból álló válogatás; a háború előtti regényeit, a Kiskunhalom címűt kivéve, nem adták ki. Novellistaként könyvelték el – mintha az degradáló lenne –, miközben tucatnyi regényt írt. A Budapest Nagykávéház sem jelent meg az életében többször. Csupa panasz volt az élete, tehát nem véletlenül az a címe a kötetnek, hogy Panasz és vádirat. Az életműve a halála után is mintha ugyanúgy büntetésben maradt volna. Az Egy lány a századfordulón című regényét, amely az akkori Magyarország szinte összes bűnét felsorolja, 1940-ben kezdte publikálni a Híd című hetilapban. Azonban néhány rész után, a regény bő egyharmadánál hirtelen leállíttatták. Szerencse, hogy már előre ki volt szedve több folytatás, mert így legalább megmaradt, és ki tudták adni 1955-ben. De úgy adták ki, hogy egyetlen szó sincs arról, hogy ez az a mű, ami nem jelenhetett meg.Kapcsolódó cikkek a Qubiten: