● news.bsdnet.hu

Az eredetileg 2011-ben Marosvásárhelyen bemutatott tragikomédia – amely utóbb a Bányavidék-trilógia nyitó darabjává vált – egy meg nem nevezett, fiktív erdélyi településen játszódik. Főszereplője, Iván két éve ápolja ágyhoz kötött édesapját. Szíve szerint eladná a házat, és beköltözne a városba, hogy kenyérkeresetet találjon – helyben ugyanis nincsen, a bánya bezárása után a település lakóinak túlnyomó része munkanélkülivé vált –, de a beteg miatt nem teheti. Ezért marad, pedig se állása, se pénze, se párja. Napjait így – az otthon fekvő gondozása és ócsárlása mellett – leginkább a pálinkásüvegek ürítgetése, valamint a környezetében lévőkkel való békétlenkedés, gorombáskodás tölti ki. Ezek közül az első Mihály, a mélabús, alkoholista orvos. A következő Iván féltestvére, a feltűnően szép Ilonka. És ott van még a férfi szomszédja, a gyakran mosolygó Illés, valamint annak felesége, Irma is. És kiderül, hogy az orvost erős ember- és életundor gyötri, és az általa poshadt, korcs, idióta faluként jellemzett községnél csak önmagától viszolyog jobban. A megözvegyült Ilonka azért költözött ide a városból, hogy segítsen az apja körüli teendők ellátásában, csakhogy itt senki sem látja benne a nőt, pedig ő sem lesz napról napra fiatalabb. Az általában kedélyes szomszéd olyan titkot őriz, amely nemigen deríti jókedvre az embert. Felesége pedig feltűnően gyakran jár át Ivánhoz, hogy egy-egy üveg saját készítésű befőttet adjon át a betegnek – vagy valami más okból kifolyólag? A kitermelőhely bezárásával tehát nem kizárólag az egykori bányásztelepülés veszítette célját és értelmét, de a lakóinak ottléte is. Csaknem valamennyien elvágyódnak, ám többségük olyannyira cselekvésképtelen, hogy egyszerűen nem tudja rávenni magát szándékai valóra váltására. Ezért aki úgy érzi, nem bírja tovább, inkább kiballag a közeli erdőbe, és felakasztja magát – ez magyarázza, hogy a településen kiugróan magas az öngyilkosságok aránya, ami még egy magyarországi tévécsatorna figyelmét is felkelti… Mintha Tar Sándor világa elevenedne meg a néző szemei előtt, bár a Bányavirág hangulata nem tömbszerűen nyomasztó. Ezt részben a szerző megközelítésmódja magyarázza – Székely nem tör pálcát a szereplői felett, ítélkezés helyett tehetetlenül, de empátiával figyeli küszködésüket –, továbbá az, hogy az általa létrehozott univerzum egyik lényeges alkotóeleme a komikum. És hogy pontosan milyen is e humor? Hol egy családi bölcsesség felidézése hordozza („Ahogy nagyapám mondta mindig: járnék én templomba, de mit csináljak, ha nem esik útba a ház s a kocsma között?”), hol egy alapvető meglátás képtelenséggé bonyolítása („Ha az uram engem szép lassan a halálba hajszolna, azt nem élném túl”); hol a köznapi nyelv hivatalossal való vegyítése („A fejed be lesz törve ennek a széknek a közreműködésével”). A szereplők olykor vulgáris kifejezéseket használnak – ami a helyzetükben érthető is –, de stílusuk sosem alpári: Székely Csaba sorait sajátos költőiség hatja át, ami szárnyalóvá teszi a szövegét. Mintha a Bányavirág szereplői tudatosan alkalmaznák e humort, hogy legyen, ami mögé elrejthetik a fájdalmukat. Vagyis: azért szellemeskednek és bakafántoskodnak, hogy ne kelljen sírniuk – és a néző egykettőre azon kapja magát, hogy nevet, ahelyett hogy zokogna, és közben alighanem Tamási Áron és/vagy Martin McDonagh jut eszébe. A nagyszalontai születésű rendező, Botos Bálint nem kívánja eltitkolni, hol játszódik a darab, de nem is hangsúlyozza az erdélyi vonatkozásokat, így a székesfehérvári színpadi verzió megtekintése közben a befogadó rádöbbenhet: a hajdan szebb napokat látott település akár Magyarország valamelyik hátrányos helyzetű járásában is lehet. A szerző ugyanis jól érzékelhetően nem specifikusan erdélyi, inkább összmagyar társadalmi tapasztalatot dolgoz fel a művében. A népi és az urbánus, a tradicionális és a modern összevegyülését a sepsiszentgyörgyi illetőségű Csernik Csinszka kísérőzenéje érzékelteti, igencsak szemléletesen. A Golicza Előd által tervezett, állandó díszlet egy falusi ház konyhaként is funkcionáló előszobája, ahonnan két ajtó nyílik: a nézőknek jobbra eső a betegszobába vezet, ahol Iván apja fekszik (akit a néző egyszer sem pillanthat meg, mert nem lép színre), míg a háttérben látható az udvarra. E két ki- és bejárat által határolt, szűk térben játszódik a cselekmény, a szereplőknek itt kell megharcolniuk a problémáikkal, viselni a terheiket, és elviselni egymást. A helyiségben így olykor vágni lehet a feszültséget, amelynek erejét részben az adja, hogy a karakterek nem feltétlenül akarnak találkozni egymással, de nemigen tudják elkerülni, hogy összefussanak. A bezártság érzetét fokozza, hogy a kulissza úgy van kialakítva, mintha egy jókora doboz belsejében lenne, melynek nézőtér felé eső oldalát eltávolították, hogy a közönség beleláthasson. Az Ivánt alakító Sarádi Zsolt kifejezően jeleníti meg az önsorsrontásra hajlamos, keserű és nyers férfi hangulatváltozásait, érzelmi rezdüléseit, aki olykor úgy viselkedik, mintha hajlamos volna az erőszakra, az említett televíziós stábnak nyilatkozva viszont olyan esetlen és feszengő, mint egy kisiskolás. A Kricsár Kamill által életre keltett Mihály olyan, mintha a Csehov által megteremtett orvosok valamelyikének közeli irodalmi rokona volna. Talán a Ványa bácsiban szereplő Asztrov doktorra hasonlít leginkább: melankolikus, sértődött és fásult, de ha az életét elhibázottnak érzi is, legalább egy fontos szereplő akad benne: a pálinka. Ladányi Júlia kötelességtudó és a környezetében tartózkodóknál jóval üdébb és frissebb teremtésként ábrázolja a darab leginkább szimpatikus szereplőjét, Ilonkát, akit talán még nem tett teljesen elhasználttá, meggyötörtté az élet. Kelemen István enervált, ám a maga módján tapintatos alakká formálja a rábízott karaktert, Illést. Az általában valamelyik felmenőjétől vagy rokonától hallottakkal előhozakodó figurának mintha az lenne a legfőbb célkitűzése, hogy senkit se terheljen túlságosan – ám ezzel csak azt éri el, hogy a környezetében lévők említésre épp csak érdemes embernek tartják. Závodszky Noémi csendes reménységgel és beletörődéssel ábrázolja Irmát, aki sejti ugyan, ki volna a neki megfelelő ember, ám hiányzik belőle a célja eléréséhez szükséges eltökéltség. A Bányavirág tehát sírva nevető, nevetve síró tragikomédia a túlélés lehetőségeiről, a kilátástalanság elviseléséről, valamint a kényszerű összezártságról, amelyet bizonyos nézőpontból egymásrautaltságként is lehet értelmezni. Megtekintése után a nézőben alighanem többször megszólal majd Mihály doktor, amint előadja az egyik legfontosabb megállapítását, amelyet Ivánnak címez ugyan, de hozzá, a befogadóhoz is szól, és megerősítésére vagy elutasítására vár: „Tudd meg, Iván, nincsen olyan, hogy normális élet. Hiszed-e, hogy nincsen? Csak élet van.”