● news.bsdnet.hu

Giorgia Meloni hosszú ideig úgy próbálta felépíteni magát Európában, mint aki képes beszélni Donald Trump nyelvén, miközben az Európai Unióban is tárgyalóképes marad. Az olasz miniszterelnök sajátos közvetítői szerepre készült: jobboldali, szuverenista politikusként közel állt Trump világához, kormányfőként viszont nem engedhette meg magának, hogy Olaszországot egyszerű washingtoni mellékszereplővé tegye. A mostani diplomáciai botrány éppen ennek a stratégiának a határait mutatta meg. A két politikus között azonban most példátlan szóváltás történt. A feszültség látványos fordulatot vett, amikor Trump ismét azt állította, hogy Meloni a franciaországi G7-csúcson többször is közös fotót kért tőle, mert szerinte otthon gyengül a támogatottsága. Az amerikai elnök korábban egy olasz televíziós interjúban még élesebben fogalmazott: azt mondta, Meloni „könyörgött” a fotóért, ő pedig csak azért ment bele, mert megsajnálta. A megjegyzés Rómában azonnal politikai vihart kavart. Egy miniszterelnök esetében az ilyen mondat nem egyszerű személyeskedés, az ország tekintélyét is érinti. Különösen akkor, ha egy szövetséges nagyhatalom vezetőjétől érkezik. Meloni válasza ezúttal a korábbiaknál is keményebb volt. Azt írta, Trump állandó, provokáció nélküli támadásai értelmetlenek, majd hozzátette: az ő népszerűsége nem tartozik az amerikai elnökre, inkább a sajátjával foglalkozzon. Ez páratlanul nyílt visszaszólás egy olyan európai vezetőtől, aki hosszú ideig kifejezetten kerülte a közvetlen konfliktust Trumppal. Meloni azt is jelezte, hogy a Trump-barátság aligha segített az olaszországi támogatottságán. A kormányfő ezzel tulajdonképpen elismerte, hogy az amerikai elnökhöz fűződő politikai közelség Olaszországban inkább teherré vált számára, mintsem előnnyé. A helyzet elmérgesedését jelzi, hogy Antonio Tajani külügyminiszter lemondta tervezett amerikai útját, és úgy fogalmazott, Trump szavai egész Olaszországot sértették meg. Carlo Nordio igazságügyi miniszter fájdalmas sebről beszélt az olasz–amerikai kapcsolatokban, Guido Crosetto védelmi miniszter pedig arra figyelmeztetett, hogy az ilyen „tréfák” senkinek sem használnak. Feltűnő, hogy mindegyikük a kormány képviselője, tehát már a kabinet minden szintjén rámutatnak, milyen válságba került a két ország viszonya. A személyes sértésnél azonban sokkal mélyebb konfliktus húzódik a háttérben. Trump Meloninak azt vetette a szemére, hogy Olaszország nem állt kellő határozottsággal az Egyesült Államok mellé az iráni konfliktusban. Az amerikai elnök a saját narratívájában katonai győzelemként beszél az Irán elleni akcióról, és úgy tesz, mintha a szövetségeseknek utólag is hálásan kellene igazodniuk Washingtonhoz. Meloni viszont azzal érvelt, hogy az olaszországi amerikai bázisok használatát pontos megállapodások szabályozzák, és Olaszország ezekhez tartotta magát. Az Egyesült Államok az iráni háború idején az olaszországi támaszpontokat és repülőtereket is használni akarta volna, a római vezetés viszont nem adott szabad kezet minden katonai művelethez. Trump ezt hálátlanságnak minősítette. Meloni azonban belpolitikai és alkotmányos kényszer alatt is állt. Olaszországban erős a háborús részvétellel szembeni óvatosság, és egy közel-keleti konfliktus közvetlen támogatása komoly parlamenti, társadalmi és diplomáciai következményekkel járna. A miniszterelnök nem engedhette meg magának, hogy Olaszországot automatikusan belerántsa egy amerikai katonai logikába. Trump reakciója jól illeszkedik abba a világképbe, amelyben a szövetségesi kapcsolat elsősorban afféle üzleti ügy. Az amerikai elnök rendszeresen azt hangsúlyozza, hogy az Egyesült Államok hatalmas összegeket költ Európa védelmére, ezért a NATO-tagoknak politikai és katonai ügyekben is nagyobb engedelmességet kellene tanúsítaniuk. Ebben a logikában az olasz támaszpont nem olasz szuverenitási kérdés, hanem olyan infrastruktúra, amelynek rendelkezésre kell állnia, amikor Washingtonnak szüksége van rá. Az európai nézőpont ettől eltér: a katonai együttműködés szövetségi keretben működik, nem korlátlan amerikai jogosultságként. Meloni számára a helyzet azért különösen kellemetlen, mert eddig éppen ő volt az egyik európai vezető, akit Trump környezete politikai rokonnak tekintett. Az olasz kormányfő a választási győzelme után egyszerre próbált megnyugtató partner lenni Brüsszelben és megbízható jobboldali szövetséges Washingtonban. A korábbi jó viszony látványos gesztusokban is megjelent, Trump és Meloni találkozói sokáig a kölcsönös rokonszenv képeit termelték. A mostani vita azonban a politikai kapcsolat teljes összeomlását jelenti. A múlt heti G7-csúcson Meloni még azt mondta, nagyon pozitív volt a légkör, és nem voltak súrlódások Trumppal. A képek is azt sugallták, hogy a kapcsolat menthető: a két vezetőt többször együtt látták, a találkozó után az olasz kormány fotót is közölt. Néhány nappal később azonban Trump a nyilvánosság előtt megalázó történetet kezdett terjeszteni róla. Azt állította a nyilvánosság előtt, hogy Meloni szinte könyörgött neki egy közös fotóért, ő pedig csak szánalomból egyezett bele. Ez azért veszélyes Melonira nézve, mert a politikai ereje nagy részben abból származik, hogy kemény, büszke, szuverenista vezetőként mutatja magát. Egy olyan történet, amelyben ő könyörgő szereplőként jelenik meg Trump mellett, pontosan ezt a képet rombolja. A miniszterelnök ezért nem is hagyhatta válasz nélkül az ügyet. Ha hallgat, azzal elfogadja Trump keretezését. Ha túl hevesen reagál, az amerikai kapcsolatok további romlását kockáztatja. Most az utóbbit választotta, mert belpolitikai szempontból nem maradt más tere. Olaszországban a jobboldali választók egy része kedveli Trumpot, de a nemzeti büszkeség és az olasz állami szuverenitás kérdése még ebben a táborban is erősebb lehet. Meloni most azt próbálja bizonyítani, hogy a jobboldaliság nem azt jelenti, hogy teljesen alárendeli magát Washingtonnak. Európa számára a botrány tanulsága szélesebb. Ha Trump még egy hozzá politikailag közel álló, konzervatív, migrációellenes, atlantista európai vezetővel is ilyen gyorsan nyílt konfliktusba kerül, akkor más kormányoknak sincs okuk illúziókra. A személyes jó viszony nem garancia semmire. A trumpi külpolitika alapja nem a hosszú távú szövetségi türelem, hanem az azonnali lojalitás elvárása. Aki egy válságban saját parlamenti szabályaira, közvéleményére vagy nemzeti érdekére hivatkozik, könnyen támadás célpontjává válhat. Meloni és Trump vitája ezért a transzatlanti kapcsolatok új korszakát is jelzi. A NATO európai tagjai egyre inkább szembesülnek azzal, hogy az amerikai biztonsági garancia politikai feltételekhez kötődhet. Az Egyesült Államok támogatása továbbra is kulcsfontosságú Európa számára, de a mostani ügy újra megmutatta, mennyire kiszolgáltatott helyzetet teremt, ha az európai védelem túlzottan egyetlen amerikai elnök akaratától függ. Az olasz vita nem elszigetelt botrány, hanem tünete annak, hogy Európának saját katonai, diplomáciai és stratégiai mozgásteret kell építenie. A személyes sértegetés rövid távon Meloninak akár hasznos is lehet. A kormányfő most a hazafiasság pozíciójából válaszolhat Trumpnak, és azt mutathatja, hogy Olaszország nem könyörög, nem hajol meg, és nem engedi, hogy egy szövetséges vezető nyilvánosan megalázza. Hosszabb távon viszont a kapcsolat romlása komoly veszteség számára. Eddig abból is politikai tőkét kovácsolt, hogy ő lehet az egyik összekötő Európa és Washington között. Most viszont éppen Trump üzente meg neki, hogy ebben a szerepben nincs biztonság. A barátság addig tart, amíg Washington igényei nem ütköznek Róma érdekeivel. A G7-fotó körüli szóváltás így végül nem a fotóról szól. Arról szól, mennyit ér egy jobboldali nemzetközi szövetség, amikor valódi háborús, katonai és diplomáciai döntéseket kell meghozni. Meloni eddig abban bízott, hogy lehet egyszerre olasz szuverenista, európai kormányfő és Trump számára is elfogadható partner. A mostani botrány azt mutatja, hogy ez a három szerep válsághelyzetben könnyen egymás ellen fordul. Trump reakciója jól illeszkedik abba a világképbe, amelyben a szövetségesi kapcsolat elsősorban afféle üzleti ügy. Ezért fontosak az amerikai bázisok Olaszország az Egyesült Államok egyik legfontosabb európai katonai hátországa. A szicíliai Sigonella, a vicenzai és avianói létesítmények, valamint más amerikai jelenléti pontok kulcsszerepet játszanak a Földközi-tenger, Észak-Afrika és a Közel-Kelet felé irányuló műveletekben. Éppen ezért lett politikai ügy abból, hogy Róma milyen feltételekkel engedi használni ezeket az infrastruktúrákat az iráni konfliktus idején. Meloni álláspontja szerint a bázisok használatát megállapodások szabályozzák, és Olaszország nem köteles automatikusan minden amerikai katonai művelethez támogatást adni. Támadás a pápa ellen Az első komoly repedések már korábban megjelentek. Trump bírálta XIV. Leó pápát, akit gyengének nevezett bűnügyi kérdésekben és rossznak külpolitikai ügyekben. Olaszországban, ahol a Vatikán közelsége külön politikai és kulturális érzékenységet jelent, ez nem maradhatott következmények nélkül. Meloni nem tehette meg, hogy szó nélkül hagyja a pápát ért támadást, miközben saját választói között is sok a katolikus kötődésű, konzervatív szavazó. Az iráni konfliktus csak felgyorsította azt a folyamatot, amelyben a korábbi ideológiai közelséget felváltotta a nemzeti érdekek ütközése.