● news.bsdnet.hu

De mindig is ez a kettősség volt jellemző rájuk. A kontinens. Maguk között így beszéltek róla. Ismerjük, tudjuk milyenek, de nem tartozunk hozzájuk. Soha nem tartották magukat „európainak”, hóbortosan szemlélődtek odaát, igen, kell az a kis víz, ami elválasztja őket azoktól a furcsa országoktól odaát. 33 kilométer, de két világ. Rajongtak az olasz borokért, a francia sajtokért, a német autókért, de mindig is megőrizték távolságtartásukat, csak akkor érezték igazán jól magukat, amikor megpillantották Calais-ban a kompot, amivel hazatérhetnek. Ha az ember Londonban valamit vétett a helyi szokások ellen, vagy nem tudta pontosan, mennyi is egy yard vagy nem tudta, mi az a Green Common, akkor csak lemondóan legyintettek: biztos európai. A hatvanas években a briteket furcsa érzés kerítette hatalmába, amit egy amerikai külügyminiszter, Dean Acheson így fogalmazott meg: ez az ország elveszítette a birodalmát, de még nem találta meg a szerepét a világban”. Sokan tagadták ezt, sokan egyetértően bólogattak, mások abban bíztak, hogy az új szerep megtalálása könnyen megy majd. A hatvanas években a londoni kormánynegyed, a Westminster, még csakugyan úgy festett, mint valami birodalmi központ, a politikusok pedig néha még úgy viselkedtek, mintha egy birodalmat irányítanának. Acheson jóslata azonban hosszútávon nem bizonyult helyesnek. A britek ugyanis valóban elvesztettek egy birodalmat, de felfedezték önmagukat. Már majdnem minden családban működött televízió, London lett a hippivilág egyik európai központja, megjelent az utcákon a Mini autó és a miniszoknya, a Beatles fellépése pedig világszerte fellendítette az angol nyelv iránti szinte szélsőséges érdeklődést, ami a mai napig is tart. Anglia vonzó ország lett, bármi, ami ott történt, a világ érdeklődésének középpontjába került. Már senki sem beszélt az elveszített gyarmatokról, a Nemzetközösség révén a királyi család tagjai továbbra is számos hosszútávú utazási lehetőséghez jutottak és ezeket ki is használták. Csatlakozzanak-e a Közös Piachoz vagy sem?  Hová is tartoznak? De Gaulle francia elnök szerint a britekre ez jellemző, a sehová sem tartozás, ezért az első két csatlakozási kísérletet még elhárította, mondván, a britek maguk sem tudják, hogy hová is akarnak tartozni, leginkább csakugyan nem is tartoznak sehová és ebben sok igazság is volt. Tartottak attól, hogy Európa részeként fel kell adniuk sajátos őrületeiket, amiket hagyománynak neveznek, a mértékegységeket, az űrmértékeiket, a baloldali közlekedést és legfőképpen ezt a sem-kint-sem-bent állapotot, amit annyira szeretnek. A csatlakozás azonban barátságosabban sikerült, mint gondolták, megőrizhettek mindent, amihez ragaszkodtak, nem csatlakoztak sem a schengeni rendszerhez, sem a pénzügyi unióhoz. A brexit történetét az Index olvasóinak nem kell részletezni. A 2016 júniusi népszavazás után a 2020-ban történt Nagy Kilépés – és a váratlanul érkezett drámai  világjárvány -, következményeként Nagy-Britannia nem omlott össze, ahogyan jósolták, ám súlyos gazdasági és társadalmi válságba került. A GDP 8 százalékkal csökkent, számos nemzetközi nagyvállalat európai központja elköltözött Londonból, a lakosság hetven százaléka vélekedik úgy, hogy a népszavazás eredménye válságba sodorta az országot, egyharmada pedig egyenesen bűntudatot érez, amiért bedőlt a populista-demagóg Nigel Farage-nak. Egymást követték a tory miniszterelnökök, a lavinát elindító David Cameron után következett a jóindulatú gyógypedagóguskét viselkedő Theresa May, aztán három évig a  „londoni bohóc”, Boris Johnson, utána Liz Truss, aki mindössze 49 napig bírta, 2022-ben a karakteres Rishi Sunak zárta a konzervatív sort. Majd pedig következett a várva-várt megérdemelt munkáspárti győzelem, és Keir Starmer kétéves pártelnöki építőmunka után beköltözött a Downing Streetre. Ma már, a távozása után minden rosszat elmondanak róla, de nem volt könnyű helyzetben, lássuk be. Megpróbálta a még mindig a poszt-brexit hatása alatt élő, a járvány veszteségeit nehezen feldolgozó társadalom számára kijelölni a „New Britain” utat, újrarendezni a nemzetközi kapcsolatrendszert, amit nehezített Trump kiszámíthatatlan magatartása, és a befejezhetetlennek látszó orosz-ukrán háború. Ám már az első lépések sem voltak túlságosan bíztatóak. A kormányfő a szokásos újévköszöntő és programbeszéd helyett a BBC egy népszerű műsorában fejtette ki, hogy milyen pozitív változásokra számíthat a lakosság a gazdasági fejlődés, a megélhetési költségek és a szociális biztonság területén. Ígérete szerint „ismét mindenki számára felcsillan a remény". Magabiztos fellépését aztán gyorsan megcáfolta egy Ipsos közvélemény-kutatás eredménye, a megkérdezetteknek már csak a fele tekintette továbbra is a „változás építészének" a kormánypárt vezetőjét, aki másfél éve még földcsuszamlásszerű győzelemre vitte a Labourt, és úgy gondolták, hogy 2026 végén már nem ő lesz Downing Street 10. lakója. És így is történt. A kormányzat kidolgozott egy új egészségügyi stratégiát, amiért már a kezdetben éles kritikák célpontja lett, és sokak szerint ez okozta a vesztét. Nem sikerült javítani a gazdasági helyzeten, be kellett látnia, hogy nem lehet örökké sem a brexitre, sem a járványra hivatkozni.  Starmert sokan szürkének, motiválatlannak és unalmasnak tartották, kommunikációja régimódi,  emellett több botrány és belpolitikai feszültség is gyengítette a pozícióját, a Munkáspárt pedig jelentős vereségeket szenvedett a legutóbbi helyi választásokon. Starmer bukását a kegyetlen, szenzációéhes brit bulvármédia már előrevetítette, a népszerűségi mutatók romlását látva a kormánytagok is sorra igyekeztek szabadulni tőle, mint valami elhasznált lábtörlőtől. Így aztán megszületett a döntés, elegánsabb lemondani, mint bevárni egy bizalmatlansági folyamatot. Hétfőn reggel felhívta telefonon III. Károly királyt, majd kiállt a jól ismert ajtó elé , és elmondta, amit már majdnem mindenki tudott, a titkárnője pedig megrendelte a bútorszállítókat. A Labour még soha nem váltott vezetőt választási időszakban, de hát egyszer ennek is meg kellett történnie. És, ahogyan ez lenni szokott, felbukkant az Új Megoldás, a dinamikus, szenvedélyes Andy Burnham, aki több kormányhivatalban betöltött középvezetői munkakör után tíz éven át Manchester sikeres polgármestere volt, jelentős reformokat vezetett be a hárommilliós nagyváros tömegközlekedésében (ez mindenhol jó pont), jól szervezte a covid-járvány elleni védekezést. Ha minden jól alakul, szeptemberben már be is iktatják, addig pedig lesz ideje építkezni. Kellően jókedvű, vicces, szereti a média és ő is szereti a médiát, úgy gondolja,  most időszerű megcélozni a Downing Streetet, és ebből nem is csinált titkot. A brit sajtóban azonban már megjelentek a kritikusai: populistának bélyegzik, akinek okulnia kell elődje hibáiból és több keménységre lesz szüksége. Mi változik majd? Új ígéretek, jobb kommunikáció, feltehetően változatlan elkötelezettség Ukrajna mellett, küzdelem Trumppal, a Starmer által megkezdett újra-közeledés az unióhoz. Jön a „közelebb megyünk az emberekhez” szöveg,  aztán nyári szünet, mindenki abban bízik, hogy az angol futballválogatott az első győzelme után még akár meg is nyerheti a világbajnokságot. És, ahogyan ott mondják: „a foci nem élet-halál kérdése. Több annál.” A szerző író, egykori diplomata, a Tihanyi Politikai Elemző Központ vezetője. (Borítókép:  Keir Starmer miniszterelnök bejelenti lemondását az Egyesült Királyság miniszterelnöki tisztségéről és a Labour Party vezetői posztjáról a 10 Downing Street előtt 2026. június 22-én, London városában. Fotó: Dan Kitwood / Getty Images)