● news.bsdnet.hu

Lehet fintorogni, és le lehet nézni, akár még gyűlölni is lehet, ám a világbajnokság így is, úgy is elhozza azokat a pillanatokat, amelyek képesek felülemelkedni a profitmaximalizáláson, az aktuálpolitikán vagy más aktuális gyarlóságainkon. Pedig még csak most érkeztünk el a harmadához, a nagy drámák még hátravannak. Aki nem szereti a változatosságot, az most is meghatódhat az önmaguk után példás rendet hagyó japán szurkolókon, vagy az elképesztő hangulatot varázsló skótokon, akik mindenhol képesek megdönteni a helyi sörfogyasztási rekordokat, mégsem balhéznak egy pillanatig sem. Akit csak a királyi hírek hoznak lázba, az hosszasan nézegetheti, miként bulizott Vilmos Sándor holland király a történelmi pontot elérő curacaói öltözőben. Vagy fürdőzhet abban az önfeledt örömben, ahogy a Zöld-foki köztársaság szurkolói ünneplik a vébén esett első góljaikat, nem kis ellenféllel szemben. (Más kérdés, hogy ha lenne színészi teljesítmény kategória is a tornán, akkor azt is a zöld-fokiak vinnék el az önfeledten, és teljesen feleslegesen hempergő Lopes Cabral miatt. Pedig azt hittük, hogy a mindent látó VAR korában a hasonló alakítások már kimentek a divatból. Az új szabályok miatt viszont kifejezetten élvezetes, hogy hány „halálos” sérülést szerző játékos mutat be elképesztő öngyógyulást, amelyhez korábban két-három perc és egy teljes orvosi stáb kellett.) Az úgynevezett „kicsik” örömében és lelkesedésében még mindig van valami a foci régi világából, abból, amiről például Mándy Iván, Esterházy vagy Sajó László tudott nagyon sokat, hiszen nem már a torna megkezdése előtt kiesőknek elkönyvelt csapatok jelentik a profitmágnest ebben a kiszámított, túlhajtott pöttyös univerzumban. Ők tényleg csak játszanak még, és náluk a diadal már a döntetlennél és a tisztes helytállásnál kezdődik. A heti élményem mégis az iráni válogatott nevéhez fűződik. Arról már olvastunk, hogy a velük viselt háború miatt milyen beutazási korlátozások sújtották a csapatot az Egyesült Államokban, nehezítették meg számukra az edzést és a meccsek közti pihenést. Ők a második mérkőzésük után mégis egy ilyen üzenetet hagytak hátra az öltözőjükben: „Köszönjük a vendéglátást, Los Angeles! És köszönjük minden iráninak, aki a szívét, lelkét és hangját adta 180 percen keresztül. A béke, tisztelet és barátság uralkodjon minden nemzet között.” Könnyen lehet, hogy ez csupán egy jól kitalált píárfogás, és az is biztos, hogy az iráni rezsim ettől kicsit sem lesz szimpatikusabb, ám ez a gesztus akkor is azt domborítja ki, ami mindig is a foci (vagy úgy általában a sport) sajátja volt: előbb vagy utóbb képes lerúgni magáról a politikát, és nagyvonalúságot csempész még a legsötétebbnek tűnő helyzetekbe is. (Ez az, amit a tárgyalásokon olykor útszéli hangot megütő Donald Trump sosem fog megérteni. Az erő nyelve ugyanis túl otromba az effajta nüanszokhoz.) Bárhogy is alakulnak a dolgok, az erkölcsi győzelmet máris elkönyvelheti az iráni válogatott. Kár, hogy a politika ebből nem képes tanulni.