● news.bsdnet.hu

Mérő László nem újonc a témában: saját bevallása szerint ő az, aki Magyarországon a legrégebben foglalkozott mesterséges intelligenciával, hallgatóinak és közönségének nagy része azután született, hogy ő abbahagyta a kutatást. Az Óbudai Egyetem „MI lesz velünk” című  podcastsorozatában most arról faggatták, hova vezet a felgyorsult technológiai fejlődés, és a válaszaiból egy meglepően nyugodt, helyenként provokatív jövőkép rajzolódott ki. A beszélgetés legszemélyesebb és talán legmeglepőbb fordulata akkor jött, amikor Mérő kifejtette, miért nem az internetfüggőséget vagy a depressziót tartja a hosszú távú veszélynek. Szerinte ezek átmeneti problémák; a tényleg súlyos kérdés az, hogy egyre inkább életképtelennek fogunk születni. Az orvostudomány ugyanis életben tart olyan genetikai hibákat, amelyek korábban halálosak voltak. Példaként a gyomorkapu-szűkületet hozta: ez egyetlen recesszív génhibán múlik, amelyet a gyereknek mindkét szülőtől örökölnie kell. Aki így születik, annak korábban néhány hetes, fájdalmas élet jutott, ma viszont egy rutinműtéttel teljesen meggyógyítható, és ötven év követéses kutatásai szerint utána semmiben sem különbözik a többiektől. Csakhogy ezzel a hibás gént is továbbörökítjük, és Mérő szerint éppen az ilyen betegségek gyógyítását fogja az MI a közeljövőben felgyorsítani. A matematika innen kérlelhetetlen. Mivel az így született ember csak ezt a gént tudja továbbadni, a gyerekei kétszeres eséllyel öröklik a betegséget – néhány generáció múlva pedig, ha minden érintett babát megműtünk, már minden harmadik gyerek így születhet. „Tíz-húsz generáció múlva, vagyis nem is olyan sokára, ötszáz év múlva mindenki néhány életmentő műtéttel fogja kezdeni az életét. Ez nem biztos, hogy baj” – fogalmazott. Mérő szerint ez nem önmagában az MI műve, hanem azé, ahogy a technológia, a biológia és az orvostudomány összekapcsolódik. A tanulság inkább az, hogy mennyire technológiafüggővé válunk – nélküle életképtelenek lehetünk. Az MI ebben csak gyorsító: amit korábban kétszáz év alatt fedeztek fel, azt ma pár év alatt, és ez a logika a betegségek gyógyításában is működni kezd. A beszélgetés visszatérő gondolata, hogy a mostani technológiai forradalomban valójában nincs semmi gyökeresen új ötlet. Amit ma használunk, azt a fejlesztők szerinte már negyven-ötven évvel ezelőtt is ismerték, csak akkor nem tudhatták, mi történne, ha ugyanazt az algoritmust egy tízmilliószor gyorsabb gépen futtatják. Most pedig pontosan ez a tízmilliószoros gyorsulás van mindenki zsebében, akinek öt évnél nem régebbi az okostelefonja. Hogy ez mit jelent a gyakorlatban, arra egy szemléletes példát hozott: Ha egy ChatGPT háromhavonta adna egy választ, senki nem kérdezne tőle semmit. A tízmilliószoros gyorsulás viszont éppen azt jelenti, hogy a havi-évi válaszidőből másodpercenkénti válasz lett – és ettől kezdve lett az egész érdekes. A modell hajlamát a tévedésre egyébként Mérő nem hibának látja, hanem a természetéből fakadó vonásnak: a ChatGPT szerinte egy álmodozó gép, amely a nagy nyelvi modellek elvéből fakadóan mindig is fog ostobaságokat is mondani, ahogy az ember is teszi álmában. Aki ezt zavarónak találja, ne ezt használja. A beszélgetés egyik leghosszabban kibontott témája az önvezető autóké volt. Mérő szerint a technológia itt sem tökéletes még, három-négy algoritmus is versenyez egymással, és a végső áttöréshez nagyjából még egy ezerszeres gyorsulás kell – ami szerinte mindössze tizenöt év. A lényeg viszont nem ez: a modellek szerint ha minden autó a mostani szinten önvezető lenne, körülbelül tizedannyi halálos baleset történne az utakon. Magyarországon ez évi több száz megmentett életet jelentene. Itt jött a beszélgetés egyik legélesebb felvetése, a villamosdilemma hétköznapi változata: mit tegyen az autó, ha gyerekek szaladnak elé, és csak úgy kerülheti el őket, ha a falnak vezeti magát az utasával együtt? Az ember reflexideje ezt a döntést nem engedi meg, a gépé viszont igen, és minden etikai elv a három fiatal élet megmentését diktálja – csak épp kérdés, hány ember venne olyan autót, amely adott esetben feláldozza őt. Mérő szerint éppen ezért lesz a szabályozás kulcskérdés, és vélhetően kötelező is lesz az önvezetés – ugyanúgy, ahogy ma a biztonsági öv használata –, mert nemcsak a saját, hanem mások életét is veszélyeztetjük. Az önvezetésnek különböző szintjei vannak, amit egy korábbi cikkünkben részletesen bemutattunk . A technológia és a jog viszonyát egy tanulságos történelmi párhuzammal világította meg. Az első ipari forradalmat 1769-hez kötik, amikor James Watt üzembe helyezte gőzgépes szövőgyárát – holott a dugattyús gőzgép már az 1600-as évek végére megvolt. A különbség nem a gépen múlt, hanem azon, hogy a vállalkozók nem voltak hajlandók teljes vagyonukkal felelni egy üzemi katasztrófáért. Meg kellett alkotni a korlátolt felelősségű társaság fogalmát, és mire ezt a jog kodifikálta és mindenki megértette, eltelt majdnem száz év. A tanulság szerinte ma is áll: gyakran nem a műszaki tudás hiányzik, hanem egy másik tudományág – jellemzően a jog – nem tart lépést. Az EU szabályozását vegyesen ítéli meg: büszke rá, hogy a „tágabb haza” kezdte elsőként szabályozni az MI-t, de szerinte vannak benne gyerekbetegségek – például az a kötelezettség, hogy mindenhol jelenteni kell az MI használatát, sok helyen fölösleges. A pszichológus szemszögéből a beszélgetés egyik leginkább megnyugtató része az volt, ahogy a technológiai függőségről beszélt. Mérő szerint a függőség önmagában nem betegség: az emberek egy része egyszerűen hajlamos rá, és majdnem mindegy, hogy internettől, focitól vagy könyvtől függ. Kórosnak azt nevezi, ami a mindennapi életvitelt súlyosan akadályozza, és folyamatos külső segítségre szorít – egy olvasásfüggőséget például senki nem tekint betegségnek. Sőt: ha egy internetfüggő gyerek átáll arra, hogy tanulásfüggő legyen, azt ő gyógyulásnak tartja. A mai félelmeket is történelmi kontextusba helyezte. Amikor feltalálták a könyvnyomtatást, attól tartottak, hogy mindenki félrevonul olvasni, és megszűnnek a személyes kapcsolatok; ugyanezt mondták a televízióról is. Úgy véli, hogy az MI is meg fogja találni a helyét a mindennapokban, mindenkinél más mértékben. A mélyebb pszichológiai tanulság pedig az, hogy nincs mindenkire illő megoldás – ahogy fogalmazott, a pszichológiában azt tanulta meg, hogy minden alól van értelmes kivétel. Arra a kérdésre pedig, mit üzenne az embereknek, csak annyit mondott: ő tanár, nem politikus, így üzenete nincs – egy tanár arra igyekszik válaszolni, amit kérdeznek tőle. (Borítókép: Mérő László 2021. június 4-én. Fotó: Karip Tímea / Index)