● news.bsdnet.hu

„Van abban valami tagadhatatlanul unalmas, ha az ember valamiféle külső cél kedvéért megpróbál összerendezni olyan gondolatokat, melyeket az okosabb emberek már rég ismernek”, állítja az osztrák író, Robert Musil. , fejezi be a gondolatmenetét. A túlragozott, de mégis valahol szükségszerű fejtegetések a visegrádi négyek kérdéséhez itt ezen alapelv mentén folytatódnak. Mert ugyan rendkívül kiábrándító látvány a rohamosan ukrajnaizálódó régiónk mai négy kormányfője által megrendezett összetartozás-színház, a közép-európai együttműködés témáját nekünk mégsem szabad hagynunk kihűlni. A lényeges kérdés nem igazán az, hogy mi is ma a V4-ek szövetsége, vagy hogy minek indult. Ez az egész politikatörténeti fejtegetés egy tapodtat sem visz minket előre a jelen helyzet megoldásában, sem egy jövőkép kialakításában. A fontos kérdés tehát nem az, hogy mi volt, és hogy mi is ma ez a szerveződés, hanem hogy minek kell lennie. Semmiképp sem nyúlnék vissza az 1991-ben, akkor még hármak által aláírt Visegrádi Nyilatkozathoz, ami, valljuk be, Václav Havel turbóatlantista, „összeurópai” szellemével volt jócskán átitatva. Olyan mondatoktól, mint „Az egyesült Európában, … a nemzeti kultúrák, és a nemzeti sajátosságok megőrizhetők ”, a mai euróföderalista kontextusban borsódzik az ember háta. Még hogy megőrizhetők… Harmincöt év távlatából az az érzése támad az embernek, hogy igazán csak Havel értette, mit is írnak alá ezzel a nyilatkozattal, amelyben például a kereszténységről egy árva szó nem esik. Talán csak egyetlen olyan pont volt, 2015-ben, amikor a négyek egyike hirtelen felismerte, hogy a nemzetérdeknek nem abban a mederben kell folynia, amelyben mások megengedik, hanem amelyben szükség van rá. Orbán Viktor így a migrációs válság csúcsán kivette a V4-ek zeneautomatájából az uniós Örömódát, és a nemzeti himnuszt tette fel. Itt valósult meg először, és mindeddig utoljára az „aminek lennie kell” alapelve a négyeknél. A Mindenható adott még egy utolsó esélyt Európának azzal, hogy a sorsdöntő pillanatban, amikor Brüsszel és Berlin selyemhurkot kötött Európa nyakára, épp a nemzeti önrendelkezés iránt elkötelezett négy vezető volt kormányon a közép-európai térségben. Ebben a kontextusban másképp fogalmaznék, mint Dominik Duka néhai prágai érsek, aki szerint „ti magyarok, megmentettétek Európát” . Megmenteni már nem tudtuk, de időt nyertünk neki, méghozzá nagyon fontosat. A négyek jelenlegi állapotát egy friss bejegyzéssel lehetne leginkább szemléltetni. Ebben Andrej Babis, Robert Fico és Donald Tusk vidáman szelfiznek együtt azzal a felirattal: Hát a mi kis D’Artagnanunk egyelőre csak a parlamentben óbégat vagy a Sándor-palotánál randalírozik, így félő, hogy lovagjaink egy ideig még magukra maradnak... A fenti hármasból, minden hibája ellenére, talán épp a lengyel diktátor a legkevésbé szánalmas alak. Erényei ugyan nincsenek, de maradt annak, amit gyenge jelleme eleve reá osztott. Régi barátunknak, Andrej Babisnak viszont sikerült mentesítenie magát a személyes lojalitás és integritás nyomelemeitől is, ami pedig közép-európaiságunk egyik központi eleme lenne. 2025-ös újraválasztása után egyszer sem volt ideje hazánkat meglátogatni, vagy miniszterelnökünket meghívni, miközben a francia Emmanuel Macronhoz kétszer is bekéredzkedett. Ezt a mentalitást legjobban Petr Macinka külügyminiszter fejezte ki, aki az áprilisi magyar választások után úgy fogalmazott: bár Babis elveszített egy szövetségest, de maradt még elég. Vajon kik lehetnek azok? A mi bulinegyed-D’Artagnanunkra vár ugyancsak hűséges szlovák szövetségesünk is, aki ugyan érti a közép-európai összefogás értékét, de emberileg túl kicsi ahhoz, hogy leküzdje etnonacionalista előítéleteit, és ránk, magyarokra, mint barátokra tekintsen. Magyar hivatali kollégájához hasonlóan ő sem tud úrrá lenni pitiáner előítéleteiből és kisebbségi érzéséből eredő indulatain. És azt sem, hogy a 3,3 millió magyar választó miniszterelnökének látványos kiállása a Benes-dekrétumok ügyében épp a magyar–szlovák kapcsolatok olyan megrontására irányul, ami csakis a pozsonyi ellenzék javára hajtja a vizet. Ennek célja kizárólag a Fico-kormány megbuktatása, nem pedig a magyar kisebbség védelme. E pont egy régi cseh filmben elhangzott bölcsességet idéz fel: E gondolatnak megfelelően Orbán Viktor felismerte a V4 regionális együttműködésének sebezhetőségét, annak vízióját pedig átmentette egy nem földrajzi-történelmi, hanem politikai értékközösségbe, amit úgy ismerünk: Patrióták Európáért. Ebben él túl az, aminek a négyekben már rég meg kellett volna valósulnia, ha a brüsszeli és washingtoni kartell újra és újra meg nem buktatja. Szomorú, de itt helyben, politikai pigmeusok és lelkes választóik közt, egyelőre nem lehet kormányok szintjén mozgósítani azokat az értékeket, amelyeket Közép-Európa nemzetei évszázadok alatt felhalmoztak. Bár a három muskétás közül kettő ugyanaz, akik anno megküzdöttek Európa elrablói ellen, eltűnt immár az, aki hadba állította őket. Helyébe egy jelentéktelen botránypolitikust ültettek a „győztesmagyarok”. Így mindaddig, amíg a sehonnaniak erkölcsei és érdeki érvényesülnek őseink földjén, Batthyány Lajos székében pedig arra méltatlan személy ül, mi, valahonnaniak idegenekként élünk a saját hazánkban.