● news.bsdnet.hu

Vágóhídi gépek festésétől Bernáth Aurél osztályán át az absztrakt expresszionizmusig vezetett Klimó Károly útja, aki kilencvenévesen is ugyanazzal a kíváncsisággal beszél a művészetről, mint pályakezdőként. A Herder-díjas festővel munkáról, szabadságról, Van Goghról, jazzről és a véletlen szerepéről beszélgettünk. Klimó Károly (1936) az utóbbi több mint fél évszázad hazai képzőművészetének egyik meghatározó, külföldön is ismert és elismert alakja. Neve összeforrott az absztrakt expresszionizmussal, a nonfiguratív, a festői gesztusra alapozó informel kifejezésmóddal. Művei az 1970-es évek óta szerepelnek rendszeresen kiállításokon; az 1980-as évektől aktív szereplője a nemzetközi művészeti életnek is. Jelentős oktatói tevékenysége is; három és fél évtizeden keresztül tanított a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, előbb az esti tagozat vezetőjeként, majd a festőszak osztályvezető tanáraként. 1993 óta a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja. Munkásságát számos díjjal és kitüntetéssel ismerték el; több hazai művészeti díj mellett 2005-ben, Bak Imre és Birkás Ákos után harmadik magyar alkotóként, megkapta a rangos nemzetközi Herder-díjat. Klimó Károllyal 90. születésnapja alkalmából beszélgettünk. Többször elmondtad már, hogy gyerekkorod óta festő akartál lenni, sosem volt B terved. Hogyan alakult ki benned ez a vonzódás akkor, amikor a korodbeli srácok hősei még a hadvezérek és a mozdonyvezetők voltak? Amennyire emlékszem, fokozatosan és nem saját gyerekkori rajzokon keresztül, hanem előbb annak felfedezésével, hogy az engem körülvevő való világnak van egy leképeződése, egy képen megörökített változata. Ha gyerekként vendégségben jártam, mindig a falakon levő képek keltették fel leginkább a figyelmem. Volt egy nagymamám, akinek feltűnt az érdeklődésem és megajándékozott egy akvarellkészlettel. Azaz nem a kézügyességemet fedezték fel, ami talán gyakoribb oka lehet a művészpálya felé való orientálódásnak, hanem a képi világ iránti érdeklődésemet. Aztán a dolog szépsége gyorsan magával ragadott és mire középiskolás lettem, már nagyon pontosan tudtam, hogy festő szeretnék lenni. Szerencsém is volt, mert Kaposváron jártam középiskolába és a városban nagyon sok nyoma volt az ott élt művészek, elsősorban persze Rippl-Rónai József tevékenységének. De kötődött a városhoz például Vaszary János és számos további alkotó is, akik ugyan nem olyan ismertek, de azért formálói voltak a város szellemiségének. Nekem a legnagyobb passzióm hétvégeken az volt, hogy elmentem a város – természetesen Rippl-Rónai nevét viselő – múzeumába, ahol, többnyire egyedüli látogatóként, elmélyülten tanulmányoztam a képeket. Közben elkezdtem olvasni is a művészetről – legalábbis azt, amihez akkoriban hozzá lehetett jutni. Olvasás közben még szorgalmasan jegyzeteltem is. Látogattam a helyi szabadiskolát is, amire már nagyon tudatosan úgy tekintettem, mint a Képzőművészeti Főiskolára vezető út állomására. És maradt időm arra is, hogy feljárjak Rippl-Rónai kúriájába, ahol akkor az egyik nevelt fia, a kiváló orvos, Martyn Róbert lakott. Megmutattam neki a rajzaimat és nagyon komoly biztatást kaptam tőle. Megmaradt közben a kapcsolatod a szülővárosoddal, Békéscsabával is? Igen, nyári szünetekben sokszor elutaztam ott élő nagymamámhoz, és rendszeresen látogattam az ottani múzeumot és a könyvtárat is. Békéscsabának is volt egy olyan „központi híressége”, mint amilyen Rippl-Rónai volt Kaposváron; Csabán ez a személy természetesen Munkácsy volt, akinek a bravúros kvalitásait én is felismertem, de, miután ő megragadt az akadémizmusnál, intellektuálisan kevésbé tudta a képességeit kezelni, a művészete számomra nem volt annyira izgalmas. A várossal azért továbbra is kapcsolatban maradtam, 2023 végén volt is ott egyéni kiállításom. Térjünk vissza a főiskolára vezető úthoz. Ennek az útnak a végén, már szinte a célegyenesben volt egy kis kanyar…. A főiskola felvételi vizsgájának végén átirányítottak a bölcsészkar művészettörténész szakára, ahova fel is vettek. Azonban némi vívódás után nem éltem ezzel a lehetőséggel. Tudtam ugyanakkor, hogy a következő felvételire csak Budapesten tudnék igazán felkészülni, mert meg kellett haladnom a vidéki szabadiskolai szemléletet. Az ötvenes évek elején-közepén azonban nem lehetett fővárosi lakhatási engedélyt kapni. Szerencsére volt néhány cég, amelyik ilyen engedély ígéretével toborzott munkaerőt – mondanom sem kell, hogy nem túl vonzó munkát kínálva. Én a sósavgyár és a vágóhíd között választhattam; az utóbbiba kerültem, de a főnököknek talán megesett a szíve rajtam, így nem az állatok lemészárlásában kellett közreműködnöm, hanem a lóvágóhíd húsfeldolgozó gépeit kellett átfestenem. Szóval, itt kezdődött a festői karrierem…. Esténként a Dési Huber művészeti szabadiskolába jártam, ahol igényes munka folyt. Egy nagyszerű művész, Gráber Margit tanított ott, aki a „szárnyai alá vett”; hihetetlen mennyiségű tudást és tapasztalatot kaptam tőle. Sok olyan fiatal járt oda, például Sváby Lajos, Gruber Béla, Melocco Miklós, akikből később ismert művész lett, de említhetném családi barátomat, a neves designteoretikus Pohárnok Mihályt is. 1956-ban aztán bekerültél a főiskolára, ráadásul Bernáth Aurél „elitnek” számító osztályába. Ő nyilván nagyon más irányba akart terelni, mint amerre mentél volna. Hogyan jöttetek ki egymással? Bernáth maga választotta ki osztályának hallgatóit. Többek között ebben az osztályban végzett pl. Csernus Tibor, Konok Tamás és Lakner László is. Bernáth somogyi származású, kicsit a földijének tekintett engem, és szimpátiával foglalkozott velem. Gőgös viselkedésű ember volt – a háta mögött Van Gőgnek hívták –, de ezt a gőgöt inkább csak páncélként viselte, elfedve nagyon is létező valódi érzéseit. Mindenben támogatta a hallgatóit, de elvárta, hogy a saját művészi felfogásából állított korlátok között mozogjanak. Elítélőleg beszélt azokról a művészekről, így Matisse-ról, Chagallról, Braque-ról, Picassóról, akiknek a munkásságát azért valamennyire ismertük, és akikre mi felnéztünk. Picassóról például az volt a véleménye, hogy „falnak vitte a művészetet”. Pedig Bernáthnak is voltak korábban progresszív korszakai – anno kiállított a berlini Sturm galériában is, de már annak se örült, hogy nekünk egyáltalán tudomásunk volt erről. Sőt, azokat a diákjait, akik túlzottan kísérletező kedvűek voltak, a főiskoláról is eltanácsolta. Művészete mindvégig színvonalas maradt, de a fiatalkori kísérletező kedvét teljesen elvesztette. Megmaradt benned valami, amiből egy szakértő szem megmondja, hogy Bernáth-tanítvány voltál? Talán a beállított modell után harmad-negyedéves koromban készült tanulmányaimban lehetnek olyan elemek, amik az általa képviselt posztimpresszionista figuratív festészetnek feleltek meg. Mit tudtál hasznosítani oktatói munkádban a nála szerzett tapasztalatokból? A pedagógiai munkásságából csak azt tudtam leszűrni, hogy így nem szabad csinálni. Nem szabad a saját művészetünkből korlátokat állítani és azok között tartani a tanítványokat. Oktatóként nem szabad a művészetet annál a pontnál megállítanom, amit éppen én képviselek. Mindenkinek önmagát kell megtalálnia, az én feladatom csak az lehet, hogy ebben próbáljak segíteni. Említetted, hogy azért – minden elzártság ellenére – a főiskolai évek alatt is tudtatok valamennyit arról, mi zajlik a világ képzőművészetében. Hogyan tájékozódtatok? Egyrészt egyes művészektől, például Kassák Lajostól, Korniss Dezsőtől, Bálint Endrétől és másoktól, akikhez el tudtunk jutni, legalább egy másfajta nézőpontot kaptunk. Ők a Kádár-rendszer alatt egyfajta belső emigrációba vonultak. Másrészt nyugati folyóiratokból, amikhez ugyan nagyon nehéz volt hozzáférni, de például a Fészek Klub valahogy elő tudott fizetni ezekre. Aztán nem sokkal 1956 után volt egy nagy francia könyvkiállítás a Műcsarnokban, innen szinte az összes, a modern művészettel foglalkozó könyvet elloptuk… És ott volt a háromévenkénti egyszeri, „70 dolláros” nyugati turistautak lehetősége; ezeken az utakon szinte minden időnket múzeumokban, galériákban, művészeti vásárokon töltöttük és az ott szerzett élményeket, tapasztalatokat igyekeztünk aztán beépíteni a saját útkeresésünkbe. Milyen gyorsan, milyen állomásokon, vagy épp zsákutcákon keresztül vált nyilvánvalóvá számodra, hogy a te utad az absztrakt expresszionizmus felé visz? Az első évek nagyon keservesek voltak, de az elvont művészet iránti vonzódásom gyorsan nyilvánvalóvá vált. Viszont rá kellett éreznem arra, hogy mi áll hozzám közelebb: egy szabadon alakított, vagy a geometrikus, konstruktivistának nevezett művészet. Egy idő után elmúltak a kétségek: az én temperamentumom, beállítottságom mellett a megtervezett, kicsit a designnal érintkező konstruktivista művészet – aminek egyébként nagyon sok leágazása és számtalan nagyszerű teljesítménye van – nem alkalmas ösztönvilágom, belső reakcióim kifejezésére. Füst Milánnak van egy kitűnő esztétikai fejtegetéseket tartalmazó könyve, aLátomás és indulat a művészetben, aminek a címe pontosan kifejezi azt, ami számomra is fontos: az érzelmeim, észleléseim, belső világom kifejezése. A művész végső soron két helyről tud tanulni: egyrészt a természetből, azaz abból, amit megfigyel a világból, másrészt abból, amit a művészet, akár korábban, akár az ő idejében létrehozott. Én is sokat tanultam másoktól is. Vannak korai munkáim a természetábrázoló, figuratív művészet területén is, főleg abból az időszakból, amikor az informelnek nevezett absztrakt művészet irányába fordultam.  Az átmenet nem egy ugrás volt, hanem egy folyamat. Sok ekkor készült, félabsztrakt művet meg is semmisítettem. Egyszer azt mondtad, hogy az absztrakt expresszionista skatulyát csak a fogalom legtágabb értelmezésében tudod elfogadni. Nézd, a skatulyákra igazán csak a művészeti újságíróknak van szükségük, a valóság mindig sokszínűbb annál, ami ezekbe belegyömöszölhető. Az absztrakt expresszionista irányzat is nagyon széles – és egyre szélesebb – területet ölel fel, rengeteg megjelenése van; én megpróbáltam megtalálni azt a változatot, mutációt, ami nekem a legjobban megfelel. Amúgy ennek az egész művészeti orientációnak valahol Van Gogh az ősapja, akinek a szenvedélyesen megalkotott műveiben már megjelenik a lélekből fakadó, a „lélekből kikeresett”, erős, dinamikus reagálás a világra, ami mindmáig megmaradt az ilyen jellegű művészetben. A konstruktivisták inkább Cézanne-ra hivatkoznak, aki idegenkedve nézte Van Gogh munkáit és bizonyos fokig őrültnek tartotta pályatársát. Ő az érzelmeket egy bámulatosan fegyelmezett szerkesztő munkába foglalta be, szerintem ő volt az utolsó olyan nagy művész, akit a reneszánsz mesterekkel egy sorban lehet említeni. Van Gogh is zseni volt, de benne már érzékelhetőek, ha nem is a bomlásnak, de valamiféle különleges erjedésnek a csírái. Mire tehát elvégezted a főiskolát, elég pontosan tudtad, mit szeretnél. Másfelől ott voltak a kultúrpolitika elvárásai és a megélhetés kényszere. Mennyire kellett akkoriban „kettős életet” élned? Ez számomra szerencsére egy rövid, átmeneti időszak volt, amin szinte valamennyien keresztülmentünk a diplománk kézhezvétele után. Az államnak volt egy lényegében elfogadhatatlan ajánlata a művészek számára – ezek voltak a híres-hírhedt zsűrizett „képcsarnokos” képek –, amivel a legtöbbünknek mégis élnünk kellett. Nem volt más egzisztenciális lehetőség. Igaz, sokan, így én is, csak nagyon rövid időre tettük ezt, mert tudtuk, hogy így aprópénzre váltjuk a tehetségünket. Így a létfenntartásunkat, a megélhetést igyekeztünk más módon biztosítani. Én például – nagyon szerény javadalmazásért – abban az esti iskolában tanítottam, ahová korábban magam is jártam Gráber Margithoz. Nyugdíjazásakor nekem adta át a helyét; ma is nagy hálával gondolok rá. Ezzel véget ért életünk egy nehéz időszaka. Az absztrakt expresszionizmus mellett egy másik, általad a beszélgetésünkben már említett fogalmat is gyakran kapcsolnak a nevedhez, nevezetesen az informelt. Míg előbbi fogalom közismert, utóbbi talán kevésbé ismerős azoknak, akik nem foglalkoznak mélyebben a művészetekkel. Az informel is olyan tág fogalom, amibe sok minden belefér. Számosan művelik, nehéz pontosan meghatározni, hogy hol kezdődik és hol végződik. Ha lefordítod a szót, azt jelenti, hogy forma nélküli, de a lényege mégsem ez. Az informel egy bizonyos kifejezési formára utal, mégpedig arra, hogy ami benned mozog, abból próbálsz összeállítani egy képi világot, egy kompozíciót, egy szemléleti irányt. Ez kicsit úgy működik, ahogyan a pszichológusoknak a személyiségstruktúrát feltérképező Rorschach-tesztje, amiben amorf foltokat tesznek a páciens elé, azzal, hogy mondja el, mi jut róluk eszébe. Az informel is ilyen: ott van a falon a kép, ami látszólag kaotikus, de ha szuggesztív, akkor van benne rendszer, úgy működik, mint egy kis kozmosz. Ha készül egy képem, egy bizonyos fázisban megnézem, hogy ez a fajta rendszer, a mozgások, súrlódások, találkozások, szétválások, a színek, a kontrasztok működnek-e úgy, mint egy koherens rendszer. Ha nem, akkor folytatni kell a munkát; néha elég egy formát akár csak milliméterekkel elmozdítani, hogy a különböző elemek rendszert alkossanak, együttműködésre lépjenek. Ezt szavakkal nem nagyon lehet leírni; azzal a fajta érzékenységgel lehet felfogni, ami remélhetőleg sajátja egy művésznek és a befogadó nézőknek is. Pályád során mindig rendkívüli nyitottsággal fordultál a társművészetek, főként az irodalom és a zene felé. Valóban. Az irodalmat már kamaszkoromban megtaláltam, mai napig fontosak számomra a könyvek és az olvasás. Már egész fiatalon olyan könyveket szerettem, amelyek nem a korosztályomat érdekelték, például Flaubert vagy Martin du Gard műveit. Nagyon sokat tanultam az emberi viszonyokról. Az irodalmi műfajok között nem lehet rangsort felállítani, de én a költészetet azért helyezem a legmagasabb polcra, mert ez az a műfaj, amelyben a filozófia, az élet nagy kérdései roppant plasztikusan, mély átéléssel, lírai eszközökkel jelennek meg. Gondolom, irodalomszereteted az oka annak is, hogy a könyvillusztrálás munkásságod fontos területe lett. Igen. Az egyik nagy inspirációt az 1970-es években nálunk még alig ismert francia drámaíró és költő, Antonin Artaud versei adták, amelyek itthon Weöres Sándor kongeniális fordításában olvashatók. Ezek hatására számos rajzot készítettem, először csak a magam gyönyörűségére. Később a Helikon Galériában már több, illusztrációnak készült rajzot állítottam ki kedvenc műveimhez, így pl. Iszaak Babel novelláihoz kapcsolódva. Ezekben az években a kiadók szinte minden szépirodalmi művet illusztráltak, és így sok grafikusra volt szükség. A felkérésekből én többnyire az emberi kapcsolatokat saját koruk kontextusában vizsgáló művek illusztrálását vállaltam, amelyekhez érzelmi közöm is van. Nem sok könyvet illusztráltam, azonban ezek – például Kafka A per, Kazantzakisz Zorbász, a görög vagy Musil Törless iskolaévei című regényének illusztrálása – nagyon szép munkák voltak. Úgy érzem, sikerült ráhangolódnom ezeknek a könyveknek a különös belső világára. Merítesz inspirációt a zenéből is? Munka közben sokszor hallgatok zenét, egy időben például jazzt, például Miles Davist. Azért szeretem, mert az improvizációs szabadsága emlékeztet az absztrakt festészet sajátosságaira. Egészen biztos, hogy ezek a zenék, ha csak tudat alatt is, de hatottak a műveimre is. Számos absztrakt festő nem ad címet a munkáinak, mert nem akarja ezzel befolyásolni a művek szemlélőit. Nálad viszont gyakori a cím. Hogyan és miért születnek ezek? A képeimmel igyekszem egyfajta hangulatot teremteni, amiből már munka közben próbálok a képek címeivel üzenni valamit. Ez talán a szemlélőnek is segítség ahhoz, hogy beleélje magát az én világomba. Árulj el valamit arról, hogyan születnek meg a műveid. Egy hófehér, tiszta vászon vagy egyéb felület engem mindig félelemmel tölt el. Abban a pillanatban, amikor megjelenik rajta valami törés, repedés, piszok, amikor már van jele annak, hogy része az életnek, van rajta emberi beavatkozás nyoma, bennem is felszabadulnak az energiák. Olyan felületen szeretek dolgozni, amin már van valamilyen jele a mindenkori időnek, amihez kapcsolódni tudok. Munka közben folyamatosan elemzem és örömmel beépítem a művekbe ezeket a véletleneket is. Ugyanakkor csak a véletlennek a megjelenítése engem nem elégít ki; én az együttműködést keresem a véletlen és a szándékaim között. A véletlen ne csupán önmagában érvényesüljön, a művész által irányított beavatkozás legyen. Ez valamennyire ellentmond a gesztusfestészet sajátosságainak. Amikor valami megjelenik a vásznon, azt analizálom, és ha a kép „működésének” érdekében szükségét érzem, akkor belenyúlok a kompozícióba és próbálom a folyamatot valamilyen irányba terelni. Ez már szinte eklektika az expresszionizmushoz képest. Utólag próbálom valamennyire kontrolálni, alakítani az indulatot. Miközben igyekszem megtartani a szenvedélyt, kiegészítem azt valami tudatossággal. Ez megtörténhet azonnal, de akár hosszabb idő eltelte után is. Van olyan munkám, ami eredetileg már három éve készült, de még mindig szükségét érzem annak, hogy belenyúljak és ezt meg is teszem. A műfaji palettád meglehetősen széles. Tervezed ennek további bővítését? A kortárs művészet műfaji sokszínűsége sokféle lehetőséget kínál és ezzel igyekszem élni is, azaz a különböző műfajok, ha eltérő intenzitással is, de párhuzamosan vannak jelen a munkámban. Mostanában nemcsak festek, csinálok tárgyi dolgokat is, és épp azon gondolkodom, hogy elmegyek valamiféle erőteljesebb plasztikusság irányába. Nem hagyományos szobrokra gondolok, plasztikusabb munkák akár papírból is készülhetnek. Az alkotói szabadságot műfaji értelemben is meg akarom őrizni. Nehéz lenne úgy beszélni a munkásságodról, hogy ne szóljunk a színeknek abban betöltött szerepéről. Sok jellegzetes, „saját színed” van, némelyik szinte védjegyeddé vált. Mi tudnak ezek a színek, amit a többi nem? A színek a belső érzelmi élet kivetítődései. A képek színhasználata tükröz bizonyos hangulatot, valamiféle rejtélyes viszonyban van akár a mindennapok hangulatával is. Én a mély, meleg színeket szeretem, ez belső, szinte genetikus sajátosság. Az aktuális kedvenceim a vörösnek, a barnának, a narancssárgának bizonyos variációi – ezeket nagyon „életszerűnek” érzem – és nagyon szeretem a kék színek változatait is, amelyek bizonyos transzcendenciát is kifejezhetnek. Én egyébként egy egészen egyszerű színvilágú képet is nagyon tudok élvezni, ha van benne megfelelő érzékenység. Te egész pályád során nemzetközi dimenziókban gondolkodtál, széleskörű nemzetközi kapcsolatrendszert alakítottál ki. Nem merült fel benned soha, hogy életed, tevékenységed súlypontját külföldre helyezd? Ez számomra csak 1956-ban volt dilemma, amikor persze még nyoma sem volt az említett kapcsolatrendszernek. Nem tudom már pontosan, mi tartott vissza attól, hogy elhagyjam az országot, de ma is úgy gondolom, hogy jól döntöttem. Én ebből a talajból, ebből a kicsi, de színes, érdekes kultúrából építkezek. Az az állandó küzdelem, ami itt a provincializmus és a progresszívebb, modernebb gondolkodás között folyik, mindig nagyon inspiratív volt számomra és itt találtam magamnak egy nagyon fontos feladatot; azt, hogy a magam lehetőségei szerint munkámmal erősítsem egy európai, szélesebb perspektívájú gondolkodás pozícióit. Alkotómunkád mellett essen szó legalább röviden oktatói tevékenységedről is, ami szintén jónéhány évtizedet ölelt fel. Mit jelentett, mit adott neked a tanítás? Nagyon sokat. Az „érzékeny együttélés” egy fiatalabb generációval rendkívül inspiratív és fantasztikus lehetőségeket rejt magában. Mindig azt szoktam mondani, hogy többet tanultam a hallgatóktól, mint ők tőlem. Pontosabban a fiatal kollégáktól, ahogy én a hallgatókat inkább szerettem nevezni. Sokszínűségük, karakterük változatossága mindig arra inspirált, hogy szoros kapcsolatot ápoljak velük, sokat beszélgessünk. Úgy éreztem, hogy ez nekik sem volt ellenükre. Ennek igazolását láttam most is, amikor a Képzőművészeti Egyetemen nemrég véget ért kiállításomra hét fiatalabb kollégától is kértem egy-egy művet és mindannyian örömmel tettek eleget ennek a kérésnek. Veled szemben ülve nehezen hihető, de „papírod van” arról, hogy ezekben a napokban ünnepled a 90. születésnapodat. Milyen események szerveződnek e dátum köré? Szerencsésnek mondhatom magam, mert idén tavasszal három komoly kiállítási lehetőséget kaptam. Az elsőt, a Magyar Képzőművészeti Egyetem nagyszerű kiállítótermében rendezett áprilisi tárlatomat az imént már említettem. Néhány nappal később az engem is képviselő acb Galériában nyílt kiállításom, ami látható jelenleg is. Júniusban pedig a veszprémi Művészetek Házában, a Dubniczay-palotában lesz kiállításom – ennek anyagát zömmel közgyűjteményekből kölcsönözzük. Utána szeretnék egy kis szünetet tartani, abban a reményben, hogy továbbra is tudok dolgozni és lesz majd módom az újabb munkákat is bemutatni. Milyen tervek foglalkoztatnak jelenleg? Ki kell találnom, mi következzék a műtermemben. Csak folytatni azt, ami eddig volt, azzal a veszéllyel jár, hogy a tevékenység rutinná válik, és én nem akarok, nem is tudok rutinból dolgozni. Ha nem fűt valamifajta lelkesedés, nem megy a munka csak azért, hogy „termeljek”. Könnyen lehet, hogy most hetekig nem fogok semmit csinálni – persze csak látszólag, mert a fejemben ezalatt kell megtalálnom azokat a kérdéseket, vizuális gondolatokat, amiket utána szeretnék új munkáimban körüljárni. Nyitóképünkön Klimó Károly látható. Fotó: Tóth Dávid "Csak el ne rontsák!”