● news.bsdnet.hu

Állítsa be, hogy a Magyar Hang cikkeit mindig az elsők között lássa a Google keresőben! Nagyon rég vártam már ennyire egy koncertet, mint az egykori Talking Heads frontemberének, David Byrne-nek a budapesti buliját. Aki van annyira idős és szerencsés, az a nyolcvanas évek elején már láthatta a legendás, sőt formabontó New York-i csapatot a régi Budapest Sportcsarnokban. Aki nem, az például Jonathan Demme, a Bárányok hallgatnak című film rendezőjének Stop Making Sense című (egyik) koncertfilmjével vigasztalódhatott, amit még a Talking Heads aranykorában, a korai nyolcvanasokban forgatott Byrne-ről és csapatáról. Hiszen a zenekar, sőt még az azóta már szólóban nyomuló frontember se nagyon tette be a lábát kis hazánkba. Az külön érdekesség, hogy a zenész egykori pályatársa a CBGB-klub másik nagy üdvöskéje, a The Police egykori frontembere, Sting is csütörtök este lépett fel a fővárosunkban, csak éppen ő az MVM Dome-ba hozta el a a Police és a szóló-karrierjének a legjobb(?) dalait. Egészen biztos vagyok benne, hogy sokaknak okozott fejtörést, hogy melyik hangversenyt nézzék meg. Az én esetemben ez nem volt kérdés. David Byrne-t választottam. És nagyon nem bántam meg. De kezdjük egy kis retrospektív hangulattal. A Talking Heads a hetvenes évek New York-i underground színteréről, a legendás CBGB klubból indult el a világhír felé. David Byrne karizmatikus személyiségével és művészi koncepciójával a zenekar radikálisan átformálta a punk és a new wave hangzását. Művészetükben a minimalista post punk-alapokat merészen keresztezték az avantgárd és az art-rock/pop elemeivel. Az áttörést az 1980-as Remain in Light című album hozta meg, amellyel meghonosították az afrikai poliritmiát a rockzenében. Szövegvilágukban szatirikusan és intellektuálisan boncolgatták a modern társadalom elidegenedettségét, valamint a fogyasztói kultúrát. Vizuális identitásuk, különösen Byrne ikonikus óriásöltönye, örökre beírta magát a popkulturális kollektív emlékezetbe. A már említett Jonathan Demme koncertfilmje a mai napig a műfaj felülmúlhatatlan etalonja. A formáció a nyolcvanas évek végére, kereskedelmi sikereik csúcsán, belső feszültségek miatt gyakorlatilag beszüntette a közös munkát. Hivatalos feloszlásukat 1991-ben jelentették be, de kulturális értelemben vett örökségük és hatásuk a mai napig tetten érhető az indie és az alternatív rockzenében. Innovatív látásmódjuk elismeréseként 2002-ben beiktatták őket a Rock and Roll Hírességek Csarnokába. Az különösen érdekes, hogy a Talking Heads a pályafutása során egyetlen klasszikus, versenykategóriás Grammy-díjat sem nyert, aktív éveikben mindössze két jelölésig jutottak. Ezt a hiányosságot a Recording Academy évtizedekkel később pótolta, amikor a zenekar úttörő munkássága előtt tisztelegve 2021-ben Grammy-életműdíjat adományozott a formációnak. David Byrne Budapestre, a 2025-ben indult Who Is The Sky? elnevezésű világturnéjával érkezett. A koncertsorozat a nemrégiben megjelent, azonos című stúdióalbumát hivatott prezentálni, amely Byrne első teljes értékű szólólemeze a 2018-as American Utopia óta. Bevallom furcsa volt, hogy a koncert 19:30-kor kezdődött, de ez talán betudható volt annak is, hogy aki nagyon sietett, az még akár átérhetett a Sting-buli második felére is. Az is a történethez tartozik, hogy direkt nem néztem bele a turné látványvilágába a budapestit megelőző fellépésekből, mert tudtam, hogy Byrne valami nagyon érdekessel lepi majd meg a magyar rajongóit is. És nem is tévedtem, sőt! A produkció és a látványvilág egyszerűen önmagáért beszélt. A színpadi koncepció Byrne „American Utopia”-turnéjának a folytatása. A központi témája az emberi kapcsolatok, az egység és a közös mozgás kérdésköre, összjátéka. A színpad most is teljesen üresen várta a hallgatóságot, a Heaven című Talking Heads-klasszikus kezdőtaktusait – sem kábelek, sem hagyományos hangszerállványok nem rondították össze. A Byrne-vel együtt fellépő 12 tagú zenész- és táncos csapat vezeték nélküli technológiával, monokróm öltönyökben folyamatosan és szabadon mozogva kezdte „leuralni” a világot jelentő deszkákat. A minimalista, hol éppen a skandináv vagy a holdbéli hatást keltő óriási, a teljes színpadot körbefutó vetítővásznak egészen hihetetlen hatást fejtettek ki. A vásznon játszó fények és fotók folyamatos váltakozása azt a hatást generálta, hogy az audiencia tényleg úgy érezhette, hogy a zenekarral vagy New York utcáin vagy éppen Byrne apartmanjának a könyvespolcai között sétálhat. Ami mellett nem mehetek el szó nélkül, az a hangzás volt, egyszerűen döbbenetesen jól szólt a csapat. Szinte cd-minőségben hallgathattuk meg a nyolcvanas évek korszakalkotó szerzeményeit. Beszélhetek itt a koncert egyik csúcspontját adó, pulzáló funk-agymenésről, a House In Motion személyében, vagy akár az énekessal örök barátságot kötő Brian Enóval (a Roxy Music egyik alapítója) közösen írt Strange Overtones-ről is. A koncertlista gerincét talán nem meglepő módon a régi Talking Heads-slágerek adták, összesen 11 dal került be tőlük a repertoárba. Bár azért itt akadtak olyan dalok, amelyeket hiányoltam, de összességében elégedett lehetett mindenki. A Road to Nowhere és a Take Me To The River nagy örömöt okozott volna, de kaptunk helyettük egy ritkán játszott Air-t vagy a Life During Wartime-t – melynek a taktusai alatt Trump politikája is kapott keményen. Byrne viszonylag sokat sztorizott a buli alatt, sőt megköszönte azt is, hogy Orbánt leváltotta a magyar nép. Talán az összképen az új lemeze nem túl acélos dalai rontottak egy kicsit, de ahhoz megfelelően voltak adagolva, hogy ne ültessék le teljesen a koncertet. Byrne láthatóan végig remekül érezte magát, tökéletesen, hiba nélkül hozta le azt a két órát, amit a Papp László Aréna színpadán töltött. A zenekar és a táncosok folyamatos mozgását tekintve ez nem kis teljesítmény. Byrne-ről üvöltött a profizmus és a közönségének a szeretete. Ezt a tényt nem lehet elvitatni. A Psycho Killer és a másik koncert-csúcspont; a Once In a Lifetime akkora energiabomba volt, hogy még két nappal a koncert után is a hatása alatt voltam. Azon is sokat gondolkodtam, hogy mennyire nevezhetem ezt a koncertet a szó hagyományos értelmében koncertnek – vagy inkább egy színházi előadás volt? Úgy döntöttem, hogy a kettő mixének titulálom. Azt is megemlíteném, hogy a Talking Heads egykori basszerosának, Tina Weymouthnak méltó utódja akadt, a fiatal brazil tehetség, Kely Cristina Pinheiro személyében. Amit letett az „asztalra” csütörtök este az Arénában, na az nem volt semmi. Fantasztikus koncertet hozott Budapestre Byrne. Még a kimaradt Sting-buli ténye se homályosította el azt az élményt, amit egyszer minden zenerajongónak át kellene élnie. Byrne az az ember, akit tényleg érdemes meghallgatni, főleg ha valaki a '70-es, '80-as évek New York-i, ám a mai napig meghatározó, a világ kulturális életét átformáló zenei összképre vágyik. Koncert értékelése: 10/9,5