● news.bsdnet.hu

Állítsa be, hogy a Magyar Hang cikkeit mindig az elsők között lássa a Google keresőben! A 87 éves korában elhunyt költőre, Simor Andrásra emlékezünk. Valakitől az élet elpártolt – búcsúzott Garai Gábortól emlékversében Simor András. Az Ezredvég 1989-es nyitószámában olvassuk a költeményt, a szerző már az alapítástól a folyóirat szerkesztője, míg a főszerkesztő eleinte a ma már 89 éves Baranyi Ferenc. Simort költőként ismerhette meg az ország, itt is versekkel jelentkezett, noha a tanulmány- és esszérovatot szerkesztette. Az említett számban az akkor másfél éve halott pályatárstól, Garai Gábortól búcsúzott. Attól, aki nyakkendőjét igazgatva, arcán keserves fintort tartogatva állapítja meg: „hát, nem jöttem vissza a halálból”. Garairól ma már alig beszélünk, vagy ha igen, akkor is rendszerhűségét elemezgetjük, pedig voltak ott szép számmal értékelendő versek és műfordítások. Közel negyven évvel később követte őt most Simor András: június 20-án, 87 éves korában ment el. Simor is jelen volt már a hatvanas évektől köteteivel, alig nyolc évvel volt fiatalabb Garainál. Vele szemben viszont megérhette a rendszerváltást, és ki is használta az akkori időszak fokozatos nyitását. Akkor is így van ez, ha az Ezredvég hangsúlyosan baloldali lapként indult, szerzői sem épp a demokratikus ellenzék köreiből verbuválódtak. Baranyi mellett olyan kollégákkal kezdett, mint Bálványosi Huba vagy Tabák András, két évvel később pedig már Simor állt főszerkesztőként a lap élén. Az ideológiai zubbony persze már az elején szűknek bizonyult, a lap pedig az elmúlt közel negyven évben rengeteg izgalmas verset, prózát és tanulmányt közölt. Szenvedélyesen magyar maradt – észlelve annak minden árnyalatát és ellentmondását. Így volt ez Simorral is, aki az 1992/2. számban zsidó származású apósáról, és az ő Régiposta utcai üzletéről szólt. Jól emlékezve az ő egykori sóhajtására: 1944 óta el akarja felejteni, hogy magyar, de nagyon nehezen megy. A költő-író jól értette mindezt: „Én megszoktam, hogy apám szenvedélyes magyar. A Görgey-Kossuth vita idején a történészeknél indulatosabban utasította el a Görgey-rehabilitációt, és szokásához híven többször is megismételte: »A Görgey egy utolsó előtti gazember volt«. Hogy kit tartott utolsó gazembernek, arról nem nyilatkozott. De apósom mondata is szíven ütött. Ő is a magyarságát védte, a zsidó boltos magyarságát, aki nem tudott Magyarországon élő izraelitává átalakulni még negyvennégy hatására sem.” Aztán a költő a rendszerváltás után ismét elment a régi bolt előtt, és már odaillő butikot talált a helyén. Szíven ütötte a látvány: „A Régiposta utca átalakult, a Váci utca pedig már olyan, mintha nem is Budapest egyik utcája volna, svájci aranyóra üzlet, modern bank, mesés cikkeket mesés áron kínáló alagsori üzletkombinát van benne. De a Régiposta utca nekem már megmarad annak, ami volt, még ha nincs is már benne ingüzlet, ahol egy öregember azon meditál egy olasz nyelvkönyvet böngészgetve, hogy nem tud – pedig akar, erősen akar – nem-magyarrá lenni.” Simor 1938. július 5-én született, a Tűz-tánc című irodalmi antológiában mutatkozott be, első kötete, a Tereld a felhőket! pedig mindjárt 1962-ben meg is jelent. A Kádár-rendszer ideológiai alapzata nem tűnt kényelmetlennek számára, miközben olyan világok felé is nyitott volt – a kor viszonyaitól nem függetlenül itt sem –, amelyek tőlünk nagyon távol estek. A hetvenes években életrajzi köteteket közölt a Kádár-rendszerben a mainál jóval megengedőbben, hovatovább ünnepelve kezelt tanácsköztársaságiakról, Szamuely Tiborról és Korvin Ottóról. Előbbiről még 1990-ben is olyan verset hozott le tőle a Szabadság: „A proletár utókor / előharcosa volt ő, / ezért gyűlölték és gyűlölik / a proletár utókor ellenségei. / Nevének zászlaja mögé / mikor / sorakoznak fel a proletárok?” Eközben Simornak viszont közös szerzői estje volt Haraszti Miklóssal is, ami miatt 1970-ben a belügybe is rendelték munkahelyéről, a Szinyei Merse Gimnáziumból. Az Ezredvég 1999/7. számában úgy elevenítette fel utólag mindezt: „Az estre egy kalocsai laktanyában került sor, ahová egyetemi előfelvételis volt tanítványom révén kaptunk meghívást, és ki tudja, mi mindenről beszélgettünk ott a minket vendéglátóként istápoló – és netán feljelentő – hadnaggyal vacsora közben. Hosszú előadásba kezdtem Nicolás Guillén verseinek fordítási problémáiról, a kubai szón ritmusának kérdéseiről. Nem mondtam valótlant, Haraszti Költők, dalok, forradalmak című műfordításkötetében valóban szerepelt Guillén-vers, és valóban beszélgettünk a fordítási problémákról. Ezután a ca dao forma magyar megfelelőjéről kezdtem beszélni. A hatvanas évek végén, a vietnami népköltészet fordítása során ismerkedtem meg ezzel a rendkívül bonyolult, belső rímes formával.” Elmondása szerint kihallgatója megjegyezte azt is, hogy a Szinyeiben tudomása szerint sok maoista diák van – utalva arra, hogy egy évvel korábban Simor vezetésével készültek tiltakozni a vietnami háború ellen. Aztán elmondása szerint épp a tanácsköztársasági népbiztos emlegetése ébresztett tekintélyt iránta – miközben azért meg is figyelték egy ideje: „Legvégül rutinszerűen megkérdezte: »Most min dolgozik?« »Szamuely Tibor életrajzán« – feleltem, és lényegében ez is igaz volt, noha a könyvet csak hat év múlva írtam meg. Kihallgatóm arca ekkor egy pillanatig teljes döbbenetről tanúskodott. Mi történik itt, miért hallgatom ki ezt az embert? – ez volt az arcára írva. Egészen a kapuig kísért, és amikor elváltunk, azt mondta: »Higgye el, tanár úr, a mi munkánk sem könnyű.«” A vietnami költők és kubai mesék mellé jöttek a mindenféle spanyolok, a rendszerváltás után is megmaradt mellettük. De szintén ő fordított egy Majakovszkij-kötetet (Így jó!), a választással is jól tükrözve, miféle ellentmondások feszítették a kort: Majakovszkij például zseniális költő volt, de a kommunisták inkább az ideológiai beilleszthetőségére figyeltek, míg azóta sokan félresöprik, mintha ne lett volna több agitátornál. Simor szerencsére látta a többet, mást is, noha az esetében a hetvenes-nyolcvanas években eljutni Táncsicstól Ladányiig sem épp a tiltott kategóriába esett. Ahogy az említett Guillén, vagy a jókora túlzással kubai Petőfiként emlegetett José Martí szintén nem. Ahogy köteteik kapcsán Mester Yvonne jegyezte meg az Élet és Irodalom 1996. október 11-ei számában: „A két kötet, amint ez címoldalon olvasható, a Magyar-Kubai Baráti Társaság közreműködésével és anyagi támogatásával jelent meg. Ezt Simor András igazán tudhatná, hiszen nemcsak a kötetek szerkesztője, hanem e társaságnak jeles aktivistája is. (…) Ha a magyar könyvkiadás ontaná a külföldi, és azon belül a spanyol nyelvű irodalmat, akkor senkinek fel sem tűnne José Martí és Nicolas Guillén teljesen mindegy-hányadik kötete. A szomorú az, hogy – a nyugati félteke egyetlen még működő sztálinista diktatúrája áldozatkészségének és céltudatos kultúrdiplomáciájának jóvoltából – még mindig kissé túlreprezentáltak a magyar könyvkiadásban.” Simor 1977-ig tanított a Szinyei Mersében, majd huszonhét éven keresztül a Táncsics Mihály Gimnáziumban – szintén spanyol nyelvet. Az Ezredvég mellett részt vett a Z-füzetek megalapításában is, Baranyi mellett olyan jelentős segítőkkel, mint Tandori Dezső. Nemcsak a latin-amerikai szerzők behozatalával foglalatoskodott, de spanyolra ültette Ady Endre, József Attila vagy épp Radnóti Miklós verseit. Megkapta a kiváló pedagógus címet, 1994-ben pedig a Táncsics-gyűrűt. Folyóirata most úgy búcsúzott tőle : az Ezredvég 2027. januári-februári száma Simor-emlékkiadványként kerül majd az olvasók elé. Cikkünk elején említett Garai-emlékversébe pedig beírta önmagát és lapját is, így búcsúzhatunk most tőle is ezzel: „»Ez is tapasztalás« – furcsán krákog, / s valami szonettfélét melenget, / amit a rossz semmiből kimentett, // hol ezredvégi szép csodát látott, / tűz-tánc szikrákból lobogó lángot, / mielőtt sötét öltönyben elment.”