● news.bsdnet.hu

„ Oroszország rejtélybe csomagolt titok, melyet misztikum övez” – mondta Churchill, és csak azt felejtette el hozzátenni, hogy Oroszországot nem csak a nyugatiak és keletiek, Európa és Kína nem érti, Oroszországot maguk az oroszok sem értik. Ez bennük az orosz. Mármint a tisztességesebbekben, mert aki még érti is, az valószínűleg egyéb aljasságra is képes. (Képünk illusztráció) Valószínűleg közel járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy a „nagy, szláv lélek” egyik legalapvetőbb vonása nem a tisztaság és nem a küldetéstudat, hanem az az állapot, amikor az ember másnaposan ül egy vodkával a kezében és azon töpreng, hogy mi a jó fenéért kellett neki hülyeségeket csinálni, és miért pont a kormányzó anyósának születésnapi estélyén kérte meg a szamovár kezét. Aztán ránéz a mellette duruzsoló szamovárra, és azt mondja: „Jól van, Nagyezsda, ha már így alakult...” További alapvető, belépő szintű orosz kérdések külföldiek számára: – Hogyan kell csészealjból inni a teát és közben mit csinálunk a csészével? – Miért vágja a fejünkhöz Nagyezsda a száz szál rózsát? (Mert páros számú, és ez azt jelenti, hogy meg akarjuk ölni, de hogy miért pont rózsával, az rejtély) – Melyik szomszédunk a besúgó és miért az a másik is? – Mit akart Jevgenyij Pirgozsin és miért lázadt fel, majd miért adta meg magát? Ez utóbbi kérdés nagyobb rejtély, mint Éhező Szent Nyikifor hitvalló mártíromsága, akiről egészen komolyan azt hittem, hogy én találtam ki, de később kiderült, hogy létezett, sőt, van temploma is. Szerény kis templom, de templom: azóta nem merek pravoszláv marhaságokat kitalálni, mert még a végén valóra válnak. Mindenesetre a Meduza átfogó írása nyomán ma, a zendülés évfordulóján a Prigozsin-rejtély nyomába eredek, bár előre szólok: a kérdésnek nincs megoldása, csak aspektusai vannak. De azok bőven. Miért döntött Prigozsin a lázadás mellett? A legvalószínűbb elmélet: Jevgenyij Prigozsin megpróbálta helyrehozni a Kreml felső vezetésénél megrendült helyzetét. Ha ez igaz, Zsenya a legjobb módszert választotta, akár egy Pugacsov vagy Bolotnyikov... Prigpozsin már 2023 májusának elején aktívan zsarolta a Védelmi Minisztériumot és a Kremlt azzal, hogy esetleg kivonul Bahmutból, amely a meghódítás előtt állt, és arról beszélt, hogy az a bizonyos „nagypapa” akár „seggfejnek” is bizonyulhat. (Mindkét kifejezés Putyinra utal). A „Medúza” forrásai, akik közel állnak az elnöki adminisztrációhoz (EA), azt állították, hogy a Kremlben Prigozsin követeléseit, amelyeket az Oroszországi Föderáció Védelmi Minisztériumához intézett, már akkor is „komoly fenyegetésként” értelmezték. Az egyik forrás rámutatott, hogy Prigozsin „nem közösségben és nem is a közös érdekek mentén” cselekszik. A „Medúza” forrásai a Wagner vezetőjének viselkedését azzal magyarázták, hogy az üzletember „nem tartotta be a határidőket” – állítólag megígérhette Vlagyimir Putyinnak, hogy május 9-ig teljesen elfoglalja Bahmutot, de erre nem volt képes –, és emiatt ideges volt. Kicsit később Jevgenyij Prigozsinnak még ennél is több oka akadt az aggodalomra. Az orosz titkosszolgálatok kutatói, Andrej Szoldatov és Irina Borogan feltételezik, hogy az ukrán ellentámadás menete megmutatta a Kremlnek, hogy az orosz hadsereg a Wagner nélkül is képes harcolni. Jelenleg az Oroszországi Föderáció Védelmi Minisztériumának csapatai zsoldosok segítsége nélkül is visszatartják az ukrán fegyveres erőket (annyira, amennyire), míg a Bahmut elfoglalásának emléke, amelyet a Wagner ért el, a múlt ködébe vész. Különben annyit azért még meg lehetne kérdezni, hogy mi a jó Isten csodáját csináltak Bahmuttal, miután elfoglalták? Mert lakni nem lehet benne, szántóföldnek alkalmatlan, maximum lőtérnek használható. Lehet, hogy éppen ezért történt, miszerint Szergej Sojgu védelmi miniszter 2023. június 13-án megkapta Vlagyimir Putyin jóváhagyását a Wagner szerepének megváltoztatására az orosz hadseregben. Az elnök kijelentette, hogy a magánkatonai cégek és az „önkéntes” alakulatok státuszát összhangba kell hozni a „józan ésszel, a kialakult gyakorlattal és a törvényekkel” – és ehhez szerződést kell kötniük az Oroszországi Föderáció Védelmi Minisztériumával. (Józan ész? Oroszországban? Minidg mondtam, hogy Sojgu utópista.) Kicsit korábban a hadügyminiszter elrendelte, hogy minden orosz „önkéntes” alakulat kössön szerződést a Védelmi Minisztériummal, de Prigozsin megtagadta ezt. A „Meduza” orosz kormányhoz közeli forrása, valamint egy, a Kremlhez közeli informátor azt állítja, hogy Prigozsin éppen Putyin nyilatkozata után „kezdett nyugtalankodni” – a Wagner vezetője állítólag tudta, hogy tekintélye megrendül, ha beleegyezik az elnök követeléseibe. Ezt a verziót részben ő maga is megerősítette. A lázadás utáni első nyilatkozatában az üzletember bejelentette, hogy „intrikák és át nem gondolt döntések következtében” magánkatonai vállalkozásának július 1-jétől meg kellett szűnnie (pontosan addig kellett a „önkéntes alakulatoknak” szerződést kötniük a védelmi minisztériummal Sojgu utasítása szerint). Prigozsin azonban azt állítja, hogy június 30-án a Wagner-tagok önként át akarták adni a felszerelésüket a reguláris hadseregnek a Déli Katonai Körzet Rosztov-na-Donu-i parancsnoksága közelében – de ezt megakadályozta a Védelmi Minisztérium részéről érkező „rakétatámadás”, amelynek következtében állítólag körülbelül 30 fegyveres vesztette életét. A „Medúza” részletesen elemezte azt a videót, amelyet Prigozsin a támadás bizonyítékaként tett közzé – a felvételen több nyilvánvaló jel is utal arra, hogy megrendezett jelenetről volt szó. Egyszóval feltételezhető, hogy Jevgenyij Prigozsin cselekedeteivel valamilyen módon igyekezett helyrehozni megrendült helyzetét – a Wagner táborára mért „támadást” pedig azért színlelte, hogy komoly indokot szerezzen a Moszkva elleni fellépéshez. Szinte biztos, hogy a lázadást előre megtervezték. Ezt a verziót támasztja alá az a tény, hogy egy ilyen nagyságrendű művelet előkészítése, szervezése legalább néhány hetet igényel. Maga Prigozsin azzal magyarázta a zsoldosok gyors reakcióját, hogy a Wagner állítólag azt tervezte, hogy Rosztovba indul, hogy a felszerelésüket a Védelmi Minisztérium rendelkezésére bocsássák. Ez azonban nem magyarázza meg, hogyan tervezték meg ilyen rövid idő alatt a Wagner-zsoldosok gyors és összehangolt előrenyomulását Moszkva felé több különböző útvonalon. Alternatív (és inkább összeesküvés-elméleti) verziók Makszim Sevcsenko újságíró, aki támogatja Oroszország ukrajnai invázióját, és már régóta konfliktusban állt Prigozsinnal, a lázadás idején feltételezte, hogy az „igazságosság menete” a Kreml által megrendezett színjáték volt, mivel a Wagner vezetője „túl sokat köszönhetett az elnöknek és túl lojális volt hozzá ahhoz, hogy bármilyen lépést tegyen az ő tudta nélkül”. Sevcsenko a történteket „kísérletnek” nevezte „egy valódi lázadás és valódi összeesküvés leleplezésére”, „amellyel a hatóságok már nem tudtak volna ilyen könnyen megbirkózni”. Margarita Szimonjan, az RT propagandacsatorna vezetője, „videóelemzésében” a többi verzió mellett felvetette, hogy a történtek – kísérletet jelentettek az ukrán fegyveres erők félrevezetésére és a fronton kialakult helyzet megváltoztatására. (Hm. Tehát összeesküdtek az orosz honfiak azért, hogy leleplezzenek egy összeesküvést, melyet végül is homályban hagytak a Rogyina üdve kedvéért. Kissé bonyolult, de legalább nem egyedül nem értem...) A politológus Alekszandr Baunov azonban megjegyzi, hogy Vlagyimir Putyin „soha nem szorult rá különleges színjátékokra, hogy fedezze még akár a legradikálisabb cselekedeteit is, nem is beszélve a személyzeti döntésekről” – és aligha változtathatott volna a megszokott taktikáján ezúttal. Baunov abban is biztos, hogy a propagandisták és a hivatalnokok „zavarodott” reakciója nem illeszkedik a színjátékra vonatkozó verzióba. Ugyancsak Margarita Szimonjan az események egyik lehetséges magyarázataként a „CIA csínytevéseit”, azaz a nyugati országok beavatkozását nevezte meg. Erre utalt közvetve Vlagyimir Putyin is június 26-i beszédében (bár senkit sem vádolt meg közvetlenül). Az elnök kijelentette, hogy „pontosan ilyen kimenetelt – testvérgyilkosságot – akartak Oroszország ellenségei: a kijevi neonácik, nyugati pártfogóik és a különféle nemzetárulók egyaránt”. Putyin véleménye szerint ezek az emberek „dörzsölték a kezüket, arról álmodozva, hogy bosszút állhatnak a fronton és az úgynevezett ellentámadás során elszenvedett kudarcaikért, de tévedtek”. Arról, hogy az orosz titkosszolgálat kivizsgálja a nyugati titkosszolgálatok részvételét a lázadásban, Szergej Lavrov külügyminiszter is beszélt. A nyugati beavatkozásra vonatkozó feltételezést fogalmazta meg Viktor Zolotov, a Roszgvargyija vezetője is (és rendkívül furcsa logikai bakugrásokat mutatott be ezzel kapcsolatban). Érdemes megjegyezni, hogy a gyakran egymásnak ellentmondó verziók terjesztése az egyik leggyakoribb módszer, amelyet az orosz propaganda alkalmaz. A Politico című lap viszont írja, hogy a Biden-adminisztráció képviselői és európai kollégáik megállapodtak abban, hogy betartják a „csendet” és „semlegességet” a lázadással kapcsolatban. A CNN egy kormányzati forrásra hivatkozva állítja, hogy a nyugati szövetségesek „különböző szinteken” felvették a kapcsolatot az ukrán hatóságokkal, és felszólították őket, hogy ne használják ki a kialakult helyzetet arra, hogy támadásokat indítsanak Oroszország területén lévő célpontok ellen. Ugyanakkor Kijevet állítólag arra kérték, hogy használja ki a megnyílt lehetőségeket az ukrán területek maximális felszabadítására (úgy tűnik, ez nem sikerült akkor és ott túl jól). Nyugati tisztviselők – köztük Josep Borrell, az Európai Unió külügyi főképviselője, és Anthony Blinken, az Egyesült Államok külügyminisztere – kifejezték aggodalmaikat a nukleáris fegyverekkel kapcsolatban, amelyek elméletileg a lázadók kezébe kerülhetnének. Aligha szerették volna a nyugati országok, hogy a világ legnagyobb nukleáris arzenálját egy olyan kiszámíthatatlan személy irányítsa, mint Jevgenyij Prigozsin. A lázadás lezárulta után Joe Biden elnök távollétében válaszolt Putyinnak, kijelentve, hogy az Egyesült Államoknak nincs köze a történtekhez, és nem adnak ürügyet Vlagyimir Putyinnak arra, hogy a Nyugatot vagy a NATO-t vádolja a történtekért. Vajon ez egy valódi államcsíny-kísérlet volt? Mit akart elérni Prigozsin? A legelterjedtebb elmélet szerint Prigozsin meg akarta erősíteni a pozícióját, de nem szándékozott megdönteni Putyint A Wagner jelenlegi vezetője azt állítja, hogy a hadjáratnak két célja volt: megakadályozni a szervezet felszámolását, és „felelősségre vonni azokat a személyeket”, akik hibákat követtek el az ukrajnai háború során. Nyilvánvalóan Sojgura és Valerij Geraszimov vezérkari főnökre utal ez a kijelentés, akikkel kapcsolatban Prigozsin követelte, hogy adják át őket neki egy beszélgetés során a hadvezérekkel a megszállt Rosztov-na-Donuban. Akkor Prigozsin azt is kijelentette, hogy blokád alá vonja a várost, és Moszkva felé vonul, amíg követeléseit nem teljesítik. Ugyanakkor Prigozsin állítja, hogy a Wagner-csapatoknak nem volt célja „a jelenlegi rezsim és a törvényesen megválasztott hatalom megdöntése”. Számos közvetett jel arra utal, hogy ebben az esetben a Wagner magánkatonai vállalat vezetője nem hazudott: Június 24-én reggel, néhány órával azután, hogy a zsoldosok átvették az irányítást Rosztov-na-Donu felett, Prigozsin és az ország vezetése között zártkörű tárgyalások folyhattak – erre utaltak a Kremlhez közeli források a „Medúzának” adott interjúban. Röviddel később Vlagyimir Putyin televíziós beszédet tartott, amelyben „árulással” vádolta Prigozsint – lehetséges, hogy abban a pillanatban nem sikerült megegyezniük. A Wagner vezetője még Putyin éles hangvételű beszéde után is meglehetősen diplomatikusan nyilatkozott róla – kijelentette, hogy „az elnök tévedett”, azonban a zsoldosok nem szándékoznak „beismerő vallomást tenni”, mert nem akarják, hogy az ország továbbra is „korrupcióban, csalásban és bürokráciában” éljen. A „Medúza” orosz elnöki adminisztrációhoz közeli forrásai szerint június 24-én, nagyjából délután közepén Prigozsin maga is megpróbált kapcsolatba lépni a Kremllel – és állítólag még „megpróbálta felhívni Putyint, de az elnök nem akart vele beszélni”. Andrej Szoldatov és Irina Borogan újságírók azt írják, hogy Prigozsin, akár egy középkori zsoldosvezér, „úgy döntött, hogy a csata kellős közepén felülvizsgálja a cárral kötött szerződés feltételeit”: A Wagner-csapat segítségével Prigozsin pontosan azt tette, amit a kilencvenes években a csecsen harctéri parancsnokok: elfoglalt egy békés várost, hogy megállapodjon a Kremllel. De ezúttal nem a háború befejezéséről volt szó, hanem a saját érdekeiről. Alternatív verzió A politológus Alekszandr Baunov feltételezi, hogy Prigozsin mégis számíthatott talán egy olyan puccsra, amely hasonlított volna Salazar hatalomátvételéhez Portugáliában vagy Mussoliniéhoz Olaszországban. Ennek a vezetője, mint a felkelés parancsnoka, rendkívüli hatásköröket kaphatott volna az államfőtől, aki formálisan továbbra is a helyén maradt volna. „Prigozsin számára, aki régóta állami hatáskörök átruházásának tárgya, egy ilyen forgatókönyv különösen vonzónak tűnhetett” – véli a szakértő. Akárhogy is legyen, a legnehezebb az üzletember konkrét célját megítélni – különösen figyelembe véve, hogy egy ilyen nagyszabású művelet során több döntési lehetősége is volt, vagyis több forgatókönyv állt rendelkezésére, amelyek mindegyikét a helyzet alakulásától függően megvalósíthatta. Miért nem ütköztek szinte semmilyen ellenállásba a Wagner-alakulatok „menetelésük” során? A legelterjedtebb nézet szerint a reguláris hadsereg szimpatizált Prigozsinnal. A zsoldosok nem találkoztak komoly akadályokkal Moszkva felé vezető útjukon. Az Orosz Fegyveres Erők és a Roszgvargyija parancsnoksága az Oka folyó mentén, a Tulai és a Moszkvai Területeken építette ki az első védelmi vonalat – de a Wagner-csapatok nem értek oda időben (és valószínűleg arra számítottak, hogy megkerülhetik ezt a védelmet). A zsoldosok menetoszlopainak útjában nem voltak más orosz csapatok, a teherautókból kialakított, csapatokkal nem védett útzárakat pedig könnyedén áttörték. Ezenkívül június 24-én egész nap a Donyecki Területről a Wagner által elfoglalt Rosztov-na-Donu felé vonultak az „Ahmat” Roszgvargyija-ezredek (vagyis Kadirov emberei). Estére azonban mégsem kezdték meg a város ostromát. (Sőt: érdekes lett volna, ha még fraternizálnak is a védőkkel. Érdekes – de nem váratlan.) Mihail Komin politológus azt állítja, hogy Jevgenyij Prigozsin az célzottan próbált hatást gyakorolni az orosz hadsereg bizonyos köreire – és ez valószínűleg sikerült is neki: Prigozsin hazafias alapon megfogalmazott kritikája a Védelmi Minisztérium vezetése ellen termékeny talajra talált az állandó kudarcoktól bosszús és a háborútól megfáradt katonák körében. Ezt felismerve Prigozsin áttért a hosszabb kommunikációs formákra, megkísérelve kialakítani saját politikai álláspontját, amelyet a hadsereg nem csekély része osztott is. Bár... volt egy stílusa, meg kell hagyni, hiába, meglátszott rajta az a pár év állami gondoskodás a munkatáborban. És nem volt egy Szolzsenyicin. Fontos, hogy a Wagner vezetője nem konfrontálódott sem a katonai, sem a tiszti állománnyal – éppen ellenkezőleg, azt mondta, hogy az „igazság menetét” többek között ők is kezdeményezik – véli a szakértő. Prigozsin emellett azokra a tisztekre is számított, akik Geraszimov és Sojgu elődeinek idején építették ki karrierjüket: ők hajlamosabbak voltak kritizálni a hadsereg vezetését. Ezenkívül Komin megjegyzi, hogy az üzletember azokra a tábornokokra is számított, akik nem álltak közvetlen kapcsolatban Sojguval – például Mihail Mizincevre és Szergej Szurovikinra. Az orosz titkosszolgálatok kutatói, Andrej Szoldatov és Irina Borogan úgy vélik, hogy a hadsereg és a biztonsági erők tétlenségének oka Prigozsin bizonytalan státusza is lehetett a Vlagyimir Putyin által felépített politikai rendszerben: Amíg Prigozsin sértegette Jevkurovot és támadta Alekszejevet, ez a két orosz tábornok bizonyára azt kérdezte magától: mi van, ha közvetlen kapcsolatban áll Putyinnal? Mi van, ha Prigozsin megegyezik és alkut köt az elnökkel? Kit fog Putyin felelőssé tenni a vérontásért – a barátját vagy a tábornokokat? Mindezek nem alaptalan kérdések, figyelembe véve az orosz hadsereg politikai válságokban való részvételének traumatikus történetét (például a moszkvai parlament elleni támadást 1993 októberében). Jevkurov és Alekszejev nem hiába haboztak – Putyin és Prigozsin, a két pityeri vagány, végül valóban megegyeztek. A The New York Times több forrásra hivatkozva írja, hogy az amerikai titkosszolgálatok véleménye szerint Szurovikin előre tudott a lázadásról. A NYT forrásai szerint az amerikai hatóságok azt is ki próbálták deríteni, hogy Szurovikin részt vett-e valamilyen formában a terv kidolgozásában. Ő maga június 23-án este felszólalt a lázadók ellen – egy videóüzenetben a tábornok felszólította a Wagner harcosait, hogy álljanak le. „Mielőtt még késő lenne, engedelmeskedniük kell az Oroszországi Föderáció megválasztott elnöke akaratának és az ő parancsainak, meg kell állítani a konvojokat, és vissza kell vezetni őket állandó állomáshelyeikre” – jelentette ki. Ugyanakkor a NYT forrásai úgy vélik, hogy a lázadás kísérletét más tábornokok is támogathatták. A lap forrásai, akik ismerik az amerikai hírszerzés adatait, feltételezik, hogy Prigozsin nem indított volna lázadást, ha nem lett volna biztos abban, hogy magas rangú támogatói vannak. Ugyanakkor fontos figyelembe venni, hogy a nyugati hírszerzés a legkülönbözőbb okokból terjeszthet ilyen információkat – többek között azért is, hogy fokozza az orosz hatóságok bizalmatlanságát a hadsereg parancsnoksága iránt. Érdemes megjegyezni, hogy a lázadás előtt a nyugati médiában nem volt ismert olyan információ, miszerint Oroszországban kísérlet történhet a hatalmon lévő kormány megdöntésére; a hírszerzésre hivatkozó elméletek csak az események után jelentek meg. Alternatív verzió (amely szinte ugyanolyan meggyőző) Nem csak Moszkva felé vezető úton nem tanúsítottak aktív ellenállást a lázadók ellen. A rendőrség és a titkosszolgálatok alakulatai sem próbálták megakadályozni a zsoldosokat – például Rosztov utcáin csak akkor jelentek meg, miután a Wagner tagjai megindultak, írja a 161.ru (a Bugyennovszkij sugárúton a tömeg füttyökkel és „Árulók!”, valamint „Szégyen!” kiáltásokkal kísérte a visszatérő biztonsági erőket). A lap egyik, a biztonsági szerveknél dolgozó forrása azt állítja, hogy mindenki fentről kapott parancsot arra, hogy ne akadályozzák a Wagner erőit, egy csepp vér se folyjon, és várják meg Moszkva döntését. Állítólag éppen a Kreml döntött úgy, hogy nem megy bele egy „véres összecsapásba” – állítják a „Meduza” forrásai. A zsoldosok és a hivatásos katonák közötti harcok valószínűleg egyik fél érdekeit sem szolgálták – ezt a forgatókönyvet mind a Wagner, mind a hatóságok el akarták kerülni. Pontosan így (bár nem túl meggyőzően) próbálta igazolni a hadsereg, a titkosszolgálatok és a rendfenntartó szervek tétlenségét Putyin is. (Mármost, ha senki nem akart harcolni senkivel, miért nem ültek le egymással egy kis pirozskira és egy-egy üveg vodkára? Azért, mert leültek...) Miért állt meg végül Prigozsin – és miért nem folytatta az előrenyomulást Moszkva felé? Erre nincs más magyarázat: Prigozsin talán rájött, hogy nincs elég támogatottsága Így magyarázta maga Prigozsin, miért szüntette be a lázadást: „ Akkor álltunk meg, amikor az első osztag felállította a tüzérségét, felderítést végzett – és nyilvánvalóvá vált, hogy sok vér fog folyni. Úgy ítéltük meg, hogy a demonstráció elegendő volt. Ekkor Lukasenka kezet nyújtott, és felajánlotta, hogy keressünk megoldást a magánkatonai vállalatok további, törvényes keretek közötti működésére. A konvojok visszafordultak, és visszatértek a táborokba.” (Valamint mindenki énekelt, ahogy Wagner úr mondaná. Még egy Wagner, de ennek kék volt a szakálla.) A „Medúza” Kremlhez és az orosz kormányhoz közel álló forrásai szerint Prigozsin nagy valószínűséggel rájött, hogy „túl messzire ment”. Ugyanakkor – annak ellenére, hogy az üzletember kijelentette, hogy „a fél hadsereg” is hajlandó lenne vele tartani (és annak ellenére, hogy a régiókban nem találkozott ellenállással a biztonsági erők részéről) – a felkelés első óráiban a Wagner nem kapott további támogatást. Rövid zavarodottság után Vlagyimir Putyin álláspontját támogatták az Állami Duma képviselői, a Föderációs Tanács tagjai, egyes régiók vezetői (köztük Ramzan Kadirov is), valamint a Biztonsági Tanács tagjai. A biztonsági erők és a hadsereg vezetése nem nyilvánította ki támogatását Prigozsin mellett. Péntek este Szurovikin tábornok a lázadás ellen szólalt fel. A Wagner harcosaihoz intézett beszédet a Főparancsnokság Főigazgatóságának első helyettes vezetője, Vlagyimir Alekszejev altábornagy is. Kijelentette, hogy a zsoldosok cselekedetei államcsínynek minősülnek, és, mint mondta: „hátba szúrták az országot és az elnököt”. Azt a véleményt, miszerint éppen a széles körű támogatás hiánya akadályozta meg Prigozsint abban, hogy továbbhaladjon, osztja David Petraeus, a CIA volt igazgatója és nyugalmazott amerikai hadseregtábornok is. „Ez a lázadás, bár tetszést váltott ki, nem nyerte el azt a támogatást, amiben Prigozsin reménykedett” – állítja a volt katonatiszt. A Der Spiegel információi szerint a német Szövetségi Külügyminisztérium és a Védelmi Minisztérium képviselői a Bundestag képviselőivel tartott találkozón szintén közölték, hogy a Wagner vezetője nem kapta meg azt a népszerűséget, amiben reménykedett, és éppen ezért vetett véget a lázadásnak. Melyek voltak a lázadás politikai következményei? Itt is minden elég nyilvánvaló, de lássuk először is a Kreml (és barátja, Orbán Viktor) verzióját. Dmitrij Peszkov elnöki szóvivő kijelentette, hogy a „helyzetet” sikerült „komoly veszteségek” és „a feszültség fokozódása” nélkül rendezni. Az orosz propagandisták állítása szerint a Wagner moszkvai hadjárata a nyugati titkosszolgálatok kísérlete volt arra, hogy „felkavarják” a helyzetet az országon belül – és egy „próba”, amelyet Oroszország már nem először állt ki, és amely után „az egység erődje megingathatatlannak bizonyult”. Orbán Viktor magyar miniszterelnök, aki lényegesen Kreml-barátabb álláspontot képviselt, mint a legtöbb európai ország vezetője, annak idején kijelentette, hogy a lázadás kudarca „bizonyította az orosz elnök és a mögötte álló szervezetek erejét”. Igaz, ugyanakkor elszólta magát, amikor azt mondta, hogy már maga a hasonló fellépés lehetősége is a gyengeségükről tanúskodik. A legtöbb szakértő véleménye az. hogy még a sikertelen lázadás után is nagyon komoly problémákkal kellett szembenéznie az orosz hatóságoknak Azon a napon, amikor Prigozsin hadseregét Moszkva felé indította, Putyin a Kremlben dokumentumokat dolgozott fel, ahogyan azt sajtótitkára, Peszkov állítja. Ugyanakkor Putyin vezérkari repülőgépe, parancsnoki pontja június 24-én délután felszállt Moszkvából, és Tver környékén kikapcsolta a transzpondert, mint erről a „Vazsnoje Isztorii” is beszámolt a Flightradar szolgáltatás adataira hivatkozva. Az első televíziós beszédéig az elnök nem avatkozott be a helyzetbe, és csak akkor nyilatkozott az ügyről, amikor már minden véget ért – akkor is a lehető leghomályosabban, egyszer sem említve Jevgenyij Prigozsin nevét. Az elnök ilyen passzív hozzáállása kérdéseket vetett fel még támogatói körében is. Alekszandr Baunov úgy véli, hogy a zsoldosok fellépése nehéz helyzetbe hozza az egész háborúpárti tábort: „ Prigozsin közöttük nagy tiszteletnek örvendett. Az ötödik hadoszlop és az árulás fogalmát, amelyeket a propaganda a háború ellenzőihez kötött, hirtelen a háború támogatóira, sőt résztvevőire is vonatkoztatni kellett. A hazafias konszenzus, amelynek a polgárok háborúhoz való viszonyuk alapján ellenségekre és hazafiakra való felosztása után kellett volna kialakulnia, nem jött létre. Az ellenség a saját soraikban bukkant fel. Ez egy gyógyíthatatlan seb volt, ettől kezdve a háborúpártiak közötti bármilyen egyetértést beárnyékolták a gyanúk.” A „Meduza” Kremlhez közeli forrásai szintén elismerik, hogy a lázadás gyengítette Putyin pozícióját: Nem kívánt leereszkedni Prigozsin szintjére, de a televíziós beszéde után sehol sem volt látható. A „Meduza” egyik, az elnöki adminisztrációhoz közel álló forrása szerint Putyinnak a történtek után nehezebb volt „összefogni a hatalmi vertikumot” – és attól tartott, hogy az „orosz elit” részéről csak egyre több kísérlet várható a „rendszer átalakítására”. Makszim Trudoljubov újságíró például biztos abban, hogy Prigozsin lépése éppen Vlagyimir Putyint érintette a leginkább: az elit számára világossá vált, hogy ő „még a »saját« embereit sem képes ellenőrizni, akik egy bizonyos pillanatban fenyegetést jelenthetnek mindenki más számára”. Andrej Szoldatov és Irina Borogan, az orosz titkosszolgálatok kutatói rámutatnak a lázadás egy másik következményére: válságba került a nemzeti szuverenitás elve, amely annyira fontos az elnök számára. Az újságírók véleménye szerint ez azért történt, mert Putyin megengedte partnerének, Alekszandr Lukasenkának, hogy beavatkozzon a belpolitikai válság megoldásába. Ezenkívül a Putyin és Prigozsin közötti megállapodás számos bonyolult kérdést vetett fel a hadsereg és a titkosszolgálatok számára – vélik a kutatók: A válság végső kimenetele teljesen új helyzetet teremtett Putyin számára. A szilovikok, akikre rábízta saját és rezsimje védelmét, nagyon fontos tanulságot vontak le a történtekből: jobb, ha nem avatkoznak be Putyin belső körében kialakuló konfliktusokba. Hogyan fog most az elnök azokra az emberekre támaszkodni, akik ezt felismerték? Mihail Komin politológus biztos abban, hogy a lázadás feltárta a válság mértékét az orosz hadsereg irányításában és általában a katonai-nemzetbiztonsági elitben: Az a helyzet, amikor a magasabb és középvezetői rangú tisztek megengedhetik maguknak, hogy lázadás során valami szabotázshoz hasonlót hajtsanak végre, gyakorlatilag garantálja, hogy a zsoldosok vezetőjének helyére mások léphetnek, akik le akarnak számolni Sojgu csoportjával, az orosz hadseregben tapasztalható, kimondhatatlan, de egyre növekvő elégedetlenségre hivatkozva. Egy másik problémát maga Jevgenyij Prigozsin vetett fel az orosz hatóságok számára. Véleménye szerint Wagner menete súlyos biztonsági problémákat tárt fel az ország egész területén. Az üzletember elmondta, hogy útközben a zsoldosok minden repülőteret és katonai egységet blokkoltak. Prigozsin szerint 24 óra alatt olyan távolságot tettek meg, amely megegyezik a „2022. február 24-én az orosz csapatok kiindulási pontjától Kijevig, majd onnan Ungvárig” vezető út hosszával. A Wagner vezetője úgy vélte, hogy ha a specoperacija kezdetén olyan emberek hajtották volna végre a feladatokat, mint az ő zsoldosai, akkor a „különleges művelet” talán csak egy napig tartott volna. Teljesen valószínű, hogy a biztonsági erők hatástalansága a lázadás idején valóban aláásta az oroszok bizalmát abban, hogy az ország vezetése képes megvédeni őket vészhelyzet esetén. Ennyit tudunk, ennél többet nem nagyon – igazából máig nem érthető, hogy Zsenya Prigozsin miért lázadt fel, és ha már megtette, miért hagyta abba. Mindenesetre Putyin többre becsülte, mint más ellenfeleit: azok legfeljebb a sokadik emeletről esnek ki, Zsenyának járt a repülőgép is. Hej Zsenya, Zsenya, te is inkább vettél volna száz szál rózsát Nagyezsdának. Igen, a szamovárnak... Szele Tamás