● news.bsdnet.hu

Magyar Péter mostani Alaptörvény-módosítási terve (vagy ahogy ő nevezte a parlamenti felszólalásában: "Tisztitótűz-művelet" ) nem előzmények nélküli, a Tisza-kormány már a választás utáni első hetekben világossá tette, hogy nem pusztán kormányváltásként, hanem közjogi rendszerváltásként értelmezi a 2026. április 12-i felhatalmazást. Ennek részeként Magyar Péter több olyan közjogi tisztségviselőt is távozásra szólított fel, akit a korábbi politikai rendszerhez kötődőnek tartanak, erre május 31-ikéig adott határidőt az érintetteknek. Magyar már a kampányhajrában arról beszélt, hogy módosítanák az Alaptörvényt, és leváltanák a Fidesz által kinevezett „bábokat” . A felsorolt tisztségviselők között szerepelt Sulyok Tamás köztársasági elnök, Nagy Gábor Bálint legfőbb ügyész, Polt Péter, az Alkotmánybíróság elnöke, valamint az Alkotmánybíróság több tagja, Varga Zs. András kúriai elnök, Senyei György Barna OBH-elnök, Windisch László ÁSZ-elnök, Rigó Csaba Balázs GVH-elnök és Koltay András NMHH-elnök is. Bár parlamenti beiktatási beszédében Magyar Péter Sulyok Tamást jelölte meg fő közjogi ellenfeleként, az államfő végül nem mondott le a határidőig. Sőt, médiamegjelenéseivel, valamint a Velencei Bizottsághoz és az Alkotmánybírósághoz fordulásával kifejezetten aktív köztársasági elnöki szerepet vállalt. Sulyok ezzel egyben saját államfői szerepfelfogását is kijelölte. Értelmezése szerint a köztársasági elnöknek akkor kell beavatkoznia, ha a demokratikus intézményrendszer működésében rendszerszintű zavar keletkezik. Mivel Magyar Péter eltávolítási kísérleteit ilyen helyzetként kezeli, ezért tűnik a köztársasági elnök szemszögéből logikusnak az ő magatartása, ám felettébb érdekes annak fényében, hogy regnálása eddigi szakaszában nem volt aktív ilyen ügyekben és több, az egész társadalmat látványosan foglalkoztató kérdésben is a háttérben maradt. A konfliktus így kikerült abból a politikailag egyszerűbb forgatókönyvből, amelyben a Tisza-kormány a közjogi tisztségviselők önkéntes távozására építhette volna az átmenetet. A május végi határidő lejárta után már az lett a kérdés, hogy egy új kétharmados többség milyen alkotmányos eszközzel nyúlhat hozzá a mandátumukhoz. Sulyok Tamás - talán kicsit túl korai - Alkotmánybírósághoz fordulása azért is érdekes, mert az Alaptörvény-módosítások alkotmánybírósági kontrollja Magyarországon szűk keretek között mozog , köszönhetően a Fidesznek. A testület elsősorban eljárási szempontból vizsgálhatja az ilyen módosításokat, tartalmi kontrollra csak nagyon korlátozottan van lehetősége. Ráadásul az Alkotmánybíróság nem általános politikai vagy jogelméleti állásfoglalásokat ad: konkrét indítványhoz és vizsgálható jogi kérdéshez kötötten jár el. A május végi határidőt követő késlekedés arra utal, hogy a kormányzati oldal eredetileg nem feltétlenül erre a forgatókönyvre készült. A nyilvános megszólalásokból inkább az látszott, hogy Magyar Péter először politikai legitimációs vitaként kezelte az ügyet, és azt várta, hogy a választási eredmény önmagában is kikényszerítheti a távozásokat. Az alaphelyzet ugyanakkor nem írható le pusztán úgy, hogy Magyar Péter le akar váltani néhány, általa „Orbán bábjainak” tartott tisztségviselőt. A Tisza-kormány érvelése szerint a Fidesz 2010 utáni rendszere nemcsak választásokkal és parlamenti többséggel tartotta fenn magát, hanem hosszú közjogi mandátumokkal, sarkalatos törvényekkel, intézményi átalakításokkal és politikailag lojálisnak tartott személyi kinevezésekkel is. Az intézményi átalakítás egyik legékesebb példája, hogy 2012-ben Baka András egykori legfőbb bíró újraválasztását az átnevezett Kúria élére úgy akadályozták meg, hogy jogszabályba foglalták, legalább 5 év hazai bírói gyakorlat szükséges a tisztséghez. Ezt a szabályt később a fideszes kétharmad úgy módosította, hogy az alkotmánybírói éveket is beszámítsák, így téve jogilag lehetővé Varga Zs. András kinevezését. A fékek és ellensúlyok kiüresítését az akkori ellenzéki közvélemény szemében többek között Polt Péter korábbi legfőbb ügyész , a korábban tizenkét évig fideszes politikusként dolgozó Domokos László korábbi ÁSZ-elnök , vagy a Szájer József feleségeként is ismert Handó Tünde korábbi OBH-elnök testesítette meg. A jelenséget, amikor egy politikai rendszer a választási vereség után is tovább él és korlátoz a függetlennek szánt intézményekben, a hatalom bebetonozásának szokás nevezni. Magyar Péter parlamenti beszédében pontosan azt hangsúlyozta, hogy a „Tisztítótűz-művelet” célja nemcsak a jelenlegi korrupciós rendszer felszámolása, hanem olyan garanciák kialakítása is, amelyek megakadályozzák egy hasonló rendszer újbóli kiépülését. A fékek és egyensúlyok kiüresítéséről, valamint az idáig vezető útról ebben a cikkünkben írtunk részletesen: A mostani Alaptörvény-módosítás legnagyobb dilemmája az, hogy a Tisza-kormány egy valós alkotmányos problémára készül kockázatos alkotmányos eszközzel válaszolni. Egy jogállami helyreállítás ugyanis nem attól lesz jogállami, hogy a kormány annak nevezi, hanem attól, hogy az alkalmazott eszközök is összeegyeztethetők a hatalommegosztás, az intézményi függetlenség és a kiszámítható alkotmányosság követelményeivel. Éppen ezért nem lehetett egyszerű megoldás az, hogy a közjogi tisztségviselők kétharmados parlamenti döntéssel történő eltávolítását emeljék alkotmányos szintre. Egy ilyen konstrukció könnyen átléphet egy olyan határt, amelyet éppen a jogállami alkotmányosság húz meg a politikai többség elé. Az érintett tisztségek viselői ugyanis – bármennyire torzan működtek is ezek az intézmények a korábbi rendszerben – továbbra sem kormányzati tisztségviselők, nem a miniszterelnök bizalmi emberei, és nem is a parlamenti többség végrehajtói. Más hatalmi ágak vezetői, illetve olyan alkotmányos fékek szereplői , amelyeknek bizonyos helyzetekben éppen a végrehajtó hatalom túlhatalmával szemben kellene ellensúlyt képezniük. A hosszú megbízatási idő, a nehezített leváltás és a politikai ciklusokon átívelő intézményi folytonosság eredetileg arra szolgál, hogy ezek a szereplők ne legyenek kiszolgáltatva minden választás után az új parlamenti többség akaratának. Vagyis önmagában nem a hosszú mandátum a probléma, hanem az, ha a függetlenséget szolgáló garanciák a politikai bebetonozás eszközeivé válnak. Ezért kulcskérdés, hogy a módosítás személyekről vagy intézményi garanciákról szól-e. Más alkotmányos minősége van annak, ha a szöveg konkrét tisztségviselők mandátumának megszüntetésére irányul, és más annak, ha általános, előre rögzített, szakmai és jogállami feltételekhez köti egy átmeneti közjogi rendezés végrehajtását. Az első esetben a javaslat könnyen tűnhet politikai tisztogatásnak, a második esetben legalább elvileg védhető, hogy a cél a független intézmények új alapokra helyezése. A második nagy kockázat a precedensteremtés. Egy alkotmánymódosítás nemcsak az adott pillanatban hat, hanem mintát is teremthet a későbbi hatalomgyakorlás számára. Ha most az válik elfogadottá, hogy egy kétharmados többség politikai alapon lerövidítheti közjogi tisztségviselők mandátumát, akkor ezt a megoldást a jövőben mások is elővehetik. A jogállami átmenet egyik legnehezebb kérdése éppen az, hogy lehet-e egyszeri, kivételes eszközt úgy alkalmazni, hogy az ne váljon később általános hatalomtechnikai megoldássá. Ez különösen érzékeny Magyarországon, ahol az elmúlt másfél évtized egyik központi tapasztalata éppen az volt, hogy a kétharmados többség rendkívül rugalmasan tudta alakítani a közjogi kereteket. A Fidesz 2010 után sokszor azzal érvelt, hogy minden lépéséhez megvan a demokratikus felhatalmazása, hiszen rendelkezik az alkotmányozó többséggel. Most ugyanez a dilemma fordított politikai előjellel tér vissza, hiszen a parlamentben kormánypárti képviselők szájából sokszor elhangzik, hogy a választók erre adtak felhatalmazást. Minden egyes módosítás célja, hogy a hazánkat ért rombolás következményei ne mérgezhessék tovább Magyarországot. Nemcsak hogy van erre felhatalmazásunk, de erre, és pontosan erre kaptunk felhatalmazást sok-sok millió magyar embertől - mondta el a parlamenti beszédében Magyar Péter. A harmadik kockázat politikai, a javaslat ugyanis már önmagában is erős kampányfegyvert adhat a mostani ellenzék kezébe. A Fidesz számára kézenfekvő lesz az az érvelés, hogy Magyar Péter a jogállam helyreállításának jelszavával valójában saját embereit akarja beültetni a legfontosabb állami pozíciókba. Ezt az állítást akkor is használni fogják, ha a módosítás szakmailag védhető elemeket tartalmaz, de különösen akkor válhat hatékonnyá, ha a szöveg személyre szabottnak tűnik. Veszélyes lehet a Tisza számára is , mert Magyar Péter politikai ajánlatának egyik fontos eleme éppen az volt, hogy szakít a NER hatalomgyakorlási módszereivel. A kormány tehát nemcsak jogi, hanem kommunikációs csapdába is került a jogszabály megalkotása során: egyszerre kell bizonyítania, hogy valóban le akarja bontani a bebetonozott hatalmi szerkezetet, és azt is, hogy nem egy új bebetonozást készít elő. A kockázatok között fontos az európai dimenzió is. Magyarország az elmúlt években folyamatosan uniós jogállamisági viták középpontjában állt, éppen olyan ügyek miatt, mint a független intézmények helyzete, a bírói függetlenség, az ügyészség működése vagy a médiahatóság szerepe. Ez különösen érzékeny helyzetben történik, hiszen az uniós források felszabadítása és tényleges kifizetése továbbra is kiemelt politikai és gazdasági kérdés. A módosítás megalkotásakor ezért arra is tekintettel kellett volna lenni, hogy az ne adjon újabb muníciót a magyar jogállamisági garanciákat vizsgáló uniós szereplőknek. Másként fogalmazva: a kormány nem engedheti meg magának, hogy a jogállam helyreállításának szánt lépésből újabb jogállamisági konfliktus legyen Brüsszellel. A politikai kérdés tehát világos, de a most bemutatott Alaptörvény-módosítás kulcsa nem pusztán az, hogy kiknek a mandátumát érinti, hanem az, hogy milyen alkotmányos technikával teszi ezt. Magyarország Alaptörvényének tizenhetedik módosítása mindössze tíz cikkből áll, de politikai súlyát már az indokolása kijelöli. A szöveg szerint a kormány célja, hogy „széles körű társadalmi és szakmai egyeztetést követően” megalkossa Magyarország új Alkotmányát, addig pedig biztosítsa „az állam jogszerű működéséhez szükséges intézményi feltételeket” , és megteremtse „a demokratikus jogállam helyreállításának alapjait” . Ez a megfogalmazás fontos, a módosítás nem végleges közjogi rendezésként, hanem átmeneti alkotmányos beavatkozásként próbálja láttatni magát. A javaslat legélesebb rendelkezése Sulyok Tamás köztársasági elnököt érinti: a módosítás hatálybalépésével a hivatalban lévő államfő megbízatása megszűnne. Nem felelősségi eljárás, nem megfosztás, nem új intézményi szabály, hanem közvetlen módon, az alkotmányba sorolt átmeneti rendelkezésként. Magyar Péter ezt azzal indokolta, hogy Sulyok Tamás szerinte alkotmányos válságot idézett elő, amikor az Alkotmánybíróság bevonásával még a társadalmi egyeztetés, a parlamenti vita és a törvényhozási döntés előtt kívánt beavatkozni egy folyamatban lévő politikai és alkotmányozási vitába. A kormányfő ugyanakkor korábban azt ígérte, hogy a jogállam helyreállítását és a " káderkeringő " megszüntetését célzó intézkedés nem személyre szabott jogalkotás lesz, azaz "minden báb eltávolítását" magába foglalja majd. A köztársasági elnök ügyében ugyanakkor semmilyen érdemi intézményi változás nem jelenik meg : nem módosul az államfő megválasztásának módja, nem változnak a jogkörei, és nem jön létre új, általános leváltási mechanizmus sem. A javaslat egyszerűen az Alaptörvény záró rendelkezései közé illesztené be, hogy a hatálybalépéskor hivatalban lévő köztársasági elnök megbízatása megszűnik, az Országgyűlés pedig új államfőt választ. A személyre szabott mandátummegszüntetés vádját a kormány könnyebben elkerülhette volna, ha az államfő megválasztásának szerkezetéhez nyúl, arra azonban egyelőre csak ígéretet tett. Magyar Péter a későbbi sajtótájékoztatón maga is beszélt arról, hogy felmerült a közvetlen köztársaságielnök-választás gondolata, ezt azonban végül a jelen helyzetben elvetették. Pedig egy ilyen megoldás legalább intézményi magyarázatot adott volna arra, miért kell lezárni a hivatalban lévő államfő mandátumát, az államfői legitimáció megváltoztatása lett volna a hivatkozási alap. Erre ráadásul a magyar rendszerváltás történetében is található párhuzam. Az 1989-es átmenet egyik legélesebb vitája éppen az volt, hogy az első köztársasági elnököt közvetlenül válasszák-e meg, vagy már az új Országgyűlés feladata legyen. Az akkori helyzet politikai tartalma természetesen egészen más volt, a közvetlen elnökválasztás az MSZMP és Pozsgay Imre számára nyithatott volna hatalomátmentési lehetőséget. A közjogi technika szempontjából azonban a példa mégis érdekes: rendszerváltási átmenetben, ideiglenes államfői megoldásra hivatkozva már akkor is felmerült az államfői legitimáció külön kezelése. Ez a jogtechnika ismerős lehet a magyar közjogból. A 2011–2012-es alkotmányozás idején az Alaptörvényhez kapcsolódó átmeneti rendelkezések már tartalmaztak olyan szabályokat, amelyek az új alkotmányos rendre hivatkozva korábbi közjogi mandátumokat zártak le . Az akkori Alkotmánybírósághoz is eljutó vita éppen arról szólt, hogy meddig tekinthető átmeneti rendelkezésnek egy szabály, és mikortól válik az átmenetre hivatkozó jogalkotás valójában tartós intézményi vagy személyi átrendezéssé. A mostani módosítás ebből a szempontból ugyanazon a határvonalon mozog: az új Alkotmány előkészítésére hivatkozik, de már most azonnali személyi következményt kapcsol az átmenethez. Külön érdekesség, hogy a javaslat ezzel párhuzamosan egyelőre nem nyúl a köztársasági elnök jogállásáról és javadalmazásáról szóló2 011. évi CX. törvényhez , amely a volt köztársasági elnökök juttatásait is szabályozza. Márpedig Magyar Péter külön is jelezte: „Javasolni fogjuk, hogy azon köztársasági elnökök, akik nem töltötték ki a teljes ciklusukat, a jövőben ne részesüljenek élethosszig tartó juttatásokban.” Ha tehát az Országgyűlés új államfőt választ, majd egy év múlva valóban új Alkotmány lép hatályba, elvileg előállhat az a helyzet, hogy az átmeneti időre megválasztott köztársasági elnök is volt államfőként válik jogosulttá a törvényben szereplő juttatásokra. Ez önmagában még könnyen kezelhető lenne későbbi törvénymódosítással, de annak időzítése alkotmányjogi kérdéseket vethet fel. Ha ugyanis a szabályozást már az új államfő megválasztása után, vagy az új Alkotmány átmeneti rendelkezéseiben változtatnák meg, felmerülhetne a visszamenőleges jogalkotás tilalmának kérdése is: vagyis az, hogy a tisztség elvállalásakor fennálló szabályok alapján keletkező, illetve jogosan várt juttatások mennyiben vonhatók el utólag. A párhuzam természetesen nem tökéletes, de a Bokros-csomag családtámogatási ügyeiben az Alkotmánybíróság már foglalkozott azzal, hogy a korábbi szabályokban bízva meghozott hosszú távú döntések - például a gyermekvállalás - és a már megszerzett jogosultságok milyen alkotmányos védelmet élvezhetnek; ennek érdekében pedig a várandós anyákat is megvédte a családtámogatások megnyirbálásától. Ezért a köztársasági elnökre vonatkozó rész lett a csomag egyik leginkább támadható pontja. Miközben a módosítás egésze átmeneti jogállami rendezésként próbálja magát bemutatni, Sulyok Tamás esetében a szöveg alig tartalmaz olyan intézményi indokot vagy garanciát, amely elválasztaná a rendelkezést a személyre szabott mandátummegszüntetéstől. Az Alkotmánybíróság esetében a javaslat már inkább intézményi logikát követ. A módosítás több ponton a 2010 előtti állapothoz közelítene: ismét lehetővé tenné, hogy az Alkotmánybíróság elnökét ne az Országgyűlés, hanem a testület tagjai válasszák meg saját soraikból, és visszahozná azt a szabályt is, hogy a 70. életévüket betöltő alkotmánybírák megbízatása megszűnik. A javaslat eltörölné az Alaptörvény 37. cikkének (4) és (5) bekezdését is. Ezek a rendelkezések korlátozták az Alkotmánybíróság mozgásterét egyes költségvetési, adó- és járuléktárgyú ügyekben . A módosítás ezzel visszaadna egy fontos hatáskört a testületnek, vagyis az AB-t érintő rész nemcsak személycseréről, hanem tényleges jogköri korrekcióról is szól. A személyi következmények ugyanakkor így is jelentősek. A 70 éves korhatár alapján Polt Péter, Haszonicsné Ádám Mária, Juhász Miklós és Lomnici Zoltán mandátuma megszűnne. Czine Ágnes mandátuma eleve 2026 novemberében jár le, a 2016-ban megválasztott Horváth Attila , Hörcherné Marosi Ildikó , Szabó Marcel és Schanda Balázs mandátuma pedig 2028 végéig tart. Handó Tünde és Hende Csaba viszont a Tisza-kormány ciklusa alatt a módosítás alapján is a testület tagja maradhatna. Ez azt jelenti, hogy a Tisza nem tudná azonnal lecserélni az Alkotmánybíróság egészét, és még a testület kétharmadának feltöltésére sem lenne esélye rövid időn belül. A ciklus során azonban több hely is megüresedne, ha ezeket a parlamenti kétharmad kizárólag politikai alapon töltené be, akkor a kormányoldal idővel meghatározó befolyást szerezhetne az AB-ban, még akkor is, ha a módosítás formálisan nem a testület teljes politikai lecserélését célozza. Az Alkotmánybíróságnál ezért vegyes a kép. A hatásköri korlátozások eltörlése és az elnökválasztás testületen belülre helyezése valódi jogállami korrekcióként értelmezhető. A 70 éves korhatár visszahozása szintén általános szabálynak látszik, de nagyon konkrét személyi következményekkel jár. Fontos hiányosság az is, hogy a paritásos bizottság rendszerét nem állították vissza, így a 9 darab mandátum sorsáról végső soron a Tisza-frakció (a kétharmados felhatalmazásnak köszönhetően) dönthet. Ennek megítélése akkor válik értelmezhetővé, ha már láthatóvá válik, hogy az új alkotmánybírák kiválasztása valódi szakmai és politikai önkorlátozással történik-e, vagy egyszerű kétharmados feltöltés következik. A bírói szervezetet érintő rész papíron a bírói önigazgatás megerősítését célozza. A javaslat szerint a köztársasági elnök a jövőben már nem szabadon tehetne javaslatot a Kúria és az Országos Bírósági Hivatal elnökének személyére, hanem a bírói kar által jelölt három személy egyikét terjeszthetné az Országgyűlés elé. A végső döntés ugyanakkor továbbra is a parlamentnél maradna. A módosítás az Alaptörvényben rögzítené azt is, hogy az OBH elnökének és a Kúria elnökének megbízatása sarkalatos törvényben meghatározott módon megszűnhet. A szöveg a megszűnés lehetséges esetei között a lemondás és a megbízatási idő lejárta mellett a felmentést, a megfosztást és a bírói kezdeményezésre történő visszahívást is nevesíti. Mivel az ehhez kapcsolódó részletszabályokat tartalmazó sarkalatos törvényjavaslat egyelőre nem ismert, a mechanizmus pontos működése még nem ítélhető meg teljesen. Magyar Péter beszéde alapján az Országos Bírói Tanács kezdeményezhetné a Kúria és az OBH vezetőinek visszahívását, erről pedig az Országgyűlés kétharmados többséggel döntene. Emellett meghatározott számú bíró is elindíthatna ilyen eljárást, amely során, ha a bírák több mint kétharmada támogatná, a parlament szintén kétharmaddal dönthetne a vezetők leváltásáról. Ez a konstrukció előrelépés a jelenlegi helyzethez képest, mert a bírói kar megkerülésével már nem lehetne ugyanúgy vezetőket választani vagy elmozdítani. Valódi bírói önigazgatásról azonban továbbra sem beszélhetünk. A legfontosabb döntés az Országgyűlésnél marad , vagyis a mindenkori parlamenti többség továbbra is képes lehet blokkolni a számára nem elfogadható jelölteket, illetve politikai döntéssé alakítani a visszahívási folyamat végét. A javaslat ezért inkább hibrid megoldás: erősíti a bírói kar szerepét, de nem veszi ki a legfontosabb személyi döntéseket a parlament kezéből. A kormány érvelhet azzal, hogy így demokratikus legitimáció és szakmai önigazgatás egyszerre érvényesül. A kritikus olvasat viszont az, hogy a bírói részvétel csak előszűrő marad, miközben a végső hatalom továbbra is a kétharmados politikai többségnél összpontosul. A módosítás egyik legmeglepőbb eleme az országgyűlési képviselői mandátumok időbeli korlátozása. A javaslat szerint senki nem lehetne tizenkét évnél hosszabb ideig országgyűlési képviselő. Ha ez a következő választásig hatályban maradna, elsősorban a régebbi parlamenti pártok politikusait érintené, különösen a Fidesz, a KDNP és a Mi Hazánk több képviselőjét, köztük például Lázár Jánost, Gulyás Gergelyt, Kocsis Mátét, Szijjártó Pétert, vagy éppen a jelenleg mandátummal nem rendelkező Orbán Viktort is. A Tisza frakciójára a szabály jelenleg nem jelentene érdemi korlátot, mivel képviselőik korábban nem töltöttek be parlamenti mandátumot. Ez alkotmányosan különösen érzékeny pont. A miniszterelnöki mandátum korlátozása mellett lehet érvelni azzal, hogy a kormányfői hatalom koncentrált, végrehajtó hatalmi pozíció. Az országgyűlési képviselő esetében azonban más a helyzet, mandátuma közvetlen választói felhatalmazáson alapul, személyes politikai felelősségét pedig végső soron a választók érvényesítik. Ha egy választókerület vagy egy pártlista választói újra és újra ugyanazt a politikust támogatnák, akkor egy időbeli korlát ezt a választói döntést írná felül. Az ilyen szabály a parlamentáris demokráciákban kifejezetten szokatlan. A képviselői mandátumkorlát ilyan vagy olyan formája inkább elnöki vagy félprezidenciális rendszerekből, illetve gyengébb intézményi stabilitású politikai rendszerekből ismert, nem pedig erős európai parlamentarizmusokból. Costa Ricában, Bolíviában, Ecuadorban és a Fülöp-szigeteken találni hasonló megoldásokat. A kormányoldal nyilván azzal érvelhet, hogy a tizenkét éves korlát a politikusi kasztok bebetonozódását akadályozza , és megakadályozza, hogy egy újabb NER-szerű rendszer hosszú időre saját parlamenti elitjét építse ki, ez politikailag érthető érv. Csakhogy a képviselői mandátum korlátozása nemcsak a párteliteket, hanem a választókat is korlátozza : azt mondja ki, hogy egy bizonyos idő után akkor sem választhatják újra képviselőjüket, ha egyébként ezt akarnák. A képviselői mandátumok korlátozása azért is különösen érdekes, mert ez a kérdés a választási kampányban nem volt a Tisza egyik központi, előre meghirdetett alkotmányos vállalása. Jogilag természetesen a kétharmados parlamenti többség alkotmányozó felhatalmazást jelent, politikailag azonban itt megbicsaklik az az érvelés, hogy a kormány kizárólag azt hajtja végre, amire a választók kifejezetten felhatalmazták. A közjogi tisztségviselők leváltása vagy az elszámoltatási intézmények létrehozása a kampány alapján könnyebben kapcsolható a Tisza politikai ajánlatához. A másik probléma az átmenetiség. A módosítás indokolása szerint a mostani beavatkozás célja az, hogy az új Alkotmány hatálybalépéséig biztosítsa az állam jogszerű működéséhez szükséges intézményi feltételeket, és megteremtse a demokratikus jogállam helyreállításának alapjait. Ehhez nehezen illeszthető egy olyan szabály, amely elsőként csak a következő országgyűlési választáson fejtene ki valódi hatást. Főleg akkor, ha egy alkotmányozási folyamat indul, és még bőven a ciklusban új Alkotmány születik. A parlamenti mandátumkorlát ezért kilóg a csomag átmeneti logikájából, a képviselői mandátumoknál nem látszik olyan sürgető indok, amely azonnali, beavatkozást igénylő közjogi problémát okozna. A módosítás alkotmányos szintre emelné a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Védelmi Hivatalt is. Az Alaptörvénybe kerülő rendelkezés szerint a hivatal feladata a közvagyon védelme , valamint a jogellenesen felhasznált közvagyon felkutatásának és visszaszerzésének elősegítése lenne. A javaslat szerint az NVVH független szervként, kizárólag törvényben meghatározottak szerint, az igazságszolgáltatás közreműködőjeként és közvádlóként járna el. Elnökét és alelnökeit az Országgyűlés választaná hat évre, kétharmados többséggel. A hivatal elnöke évente beszámolna tevékenységéről az Országgyűlésnek, vezetői és tagjai pedig nem lehetnének párt tagjai, és nem folytathatnának politikai tevékenységet. Ide kapcsolódik a 39. cikk (3) bekezdésének törlése is. Ez a rendelkezés eddig úgy határozta meg a közpénzt, hogy „közpénz az állam bevétele, kiadása és követelése” . A mondatot sok kritika érte, mert szűkítő értelmezésre adott lehetőséget, különösen azokban az ügyekben, amikor közfeladatot ellátó alapítványokhoz, állami hátterű szervezetekhez vagy más közvetett szereplőkhöz került vagyonról volt szó. A törléssel párhuzamosan az NVVH-törvényben jelent meg a közvagyon fogalma, amely már kiterjesztetten értelmezi azt. Első olvasatra felemás javaslat született. A kormány láthatóan igyekezett elkerülni, hogy a módosítás egyszerű, tömeges közjogi tisztogatásnak tűnjön, ezért több ponton intézményi logikába csomagolta a személyi következményeket. Az Alkotmánybíróságnál jogköri korrekciók és korhatárszabály, a bírósági vezetőknél bírói részvétellel működő visszahívási mechanizmus, az NVVH-nál pedig új elszámoltatási intézmény jelenik meg. A javaslat tehát nem pusztán arról szól, hogy a parlamenti kétharmad egy mozdulattal leváltja a korábbi rendszerhez kötődőnek tartott szereplőket. Ugyanakkor a korábban azonosított kockázatok közül több továbbra is fennmarad. A köztársasági elnök esetében a szöveg kifejezetten gyenge pontja, hogy nem intézményi reformot hajt végre, hanem a záró rendelkezések között megszünteti a hivatalban lévő államfő mandátumát. Ez a megoldás nehezen választható el a személyre szabott mandátummegszüntetés látszatától , és éppen azt a problémát hozza vissza, amelyet a kormánynak el kellett volna kerülnie: a kétharmados többség más hatalmi ágakhoz vagy önálló közjogi szereplőkhöz tartozó mandátumokba nyúl bele. A precedenskockázat sem szűnt meg, legfeljebb szűkült. A javaslat nem teremt általános, minden közjogi tisztségviselőre kiterjedő leváltási jogot a parlamenti többségnek, ami fontos önkorlátozás. Sulyok Tamás ügyében mégis létrehoz egy olyan mintát, amely szerint az alkotmányos átmenetre hivatkozva egy hivatalban lévő közjogi szereplő mandátuma külön eljárás nélkül lezárható. Ezt későbbi többségek is hivatkozási alapként használhatják, még akkor is, ha a mostani helyzet politikailag és történetileg kivételes. A történelmi kivételességre hivatkozás ráadásul nem új a magyar közjogban: 2010 után a Fidesz is hasonló érveléssel igazolta saját alkotmányos átrendezéseit. Politikai értelemben a javaslat szintén kétélű. A kormány érvelhet azzal, hogy nem bontotta le lendületből a teljes közjogi intézményrendszert, és több helyen valóban óvatosabb megoldást választott annál, mint amire a korábbi bejelentések alapján számítani lehetett. A Fidesz számára ugyanakkor így is könnyen használható támadási felület marad a köztársasági elnök eltávolítása, az Alkotmánybíróság fokozatos újratöltésének lehetősége. Az európai dimenziót is figyelembe véve veszélyes játékba kezdett a Tisza-kormány. A bírósági önigazgatás erősítésére, az Alkotmánybíróság költségvetési tárgyú hatásköri korlátainak eltörlésére vagy az új alkotmányozási folyamat ígéretére a kormány hivatkozhat jogállami korrekcióként. Ezzel szemben a hivatalban lévő köztársasági elnök mandátumának közvetlen megszüntetése, valamint az alkotmánybírói korhatár azonnali személyi következményei külön figyelmet kaphatnak azoknál az uniós és európai fórumoknál, amelyek a magyar jogállamisági garanciákat vizsgálják. A lengyel példa itt különösen intő. A PiS-kormány bírói nyugdíjazási reformját az Európai Unió Bírósága jogsértőnek minősítette, és a lengyel igazságügyi átalakítások később az uniós források körüli jogállamisági viták egyik központi elemévé váltak. A magyar AB-korhatár nem ugyanaz a helyzet, de ugyanabba az érzékeny európai mezőbe esik: hivatalban lévő, független közjogi szereplők mandátuma szűnik meg egy új politikai többség alkotmányos beavatkozása nyomán. A Baka András-ügy alapján Sulyok Tamás esetleges strasbourgi esélyeit nem lehet automatikusan megítélni, de az biztos, hogy az idő előtti mandátummegszüntetés, a személyre szabott alkotmányos beavatkozás és a jogorvoslat kérdése ott is fontos hivatkozási pont lehet. Baka esetében a strasbourgi bíróság jogsértést állapított meg, miután a Legfelsőbb Bíróság elnökének mandátumát az új alkotmányos rend bevezetésére hivatkozva idő előtt megszüntették. Sulyok helyzete ugyan nem azonos ezzel, de a párhuzam politikailag és jogilag sem söpörhető le az asztalról. A köztársasági elnökön túl a jogszabály lényegében senkit nem távolít el közvetlen módon. Közvetett módon távozik Polt Péter az Alkotmánybíróságtól a korhatár visszaállítása miatt, de a testületben maradhat Hende Csaba korábbi miniszter és Handó Tünde is. Bár az Alkotmánybíróság egyes jogköreit visszaállítanák, a korábbi, ellenzéki kontrollt erősebben biztosító jelölési mechanizmus nem tér vissza. Így a Tisza-frakció a következő négy évben akár kilenc alkotmánybíró megválasztásáról is dönthet. A legfőbb ügyészről, a Gazdasági Versenyhivatal elnökéről és az Állami Számvevőszék elnökéről a módosítás nem rendelkezik közvetlenül, ahogy a Kúria és az OBH elnökének mandátuma is csak a részletszabályok kidolgozása után válhat ténylegesen kérdésessé. Ez mérsékli a tömeges leváltás vádját, de egyben – mivel Magyar Péter ezen személyek távozását is követelte – felerősíti a módosítás államfő-ellenes élét. A későbbi sajtótájékoztatón Magyar Péter ezzel kapcsolatban annyit mondott, hogy a legfőbb ügyész várhatóan lemond a következő napokban. A többi közjogi tisztségviselő eltávolítására pedig Magyar ígérete szerint később térnek majd vissza.  Ez viszont ismételten szembemegy azzal a június eleji ígérettel, amely egy alkotmánymódosítás keretein belül rendezné az összes tisztség jövőjét. Magyar Péter a javaslat bemutatásakor azzal igyekezett tágabb keretbe helyezni a módosítást, hogy szeptembertől átfogó alkotmányozási folyamat indul. Mint fogalmazott, „bevonva a teljes magyar társadalmat” , a közös ügyek megtárgyalása után az új alkotmányt végül népszavazás erősítené meg. A kormányfő szerint a most benyújtott módosítások célzott, önkorlátozó változtatások, amelyek nem az új közjogi rendszer végleges kialakítását, hanem a korábbi rendszer működéséből fakadó problémák átmeneti kezelését szolgálják. Ez az átmeneti jelleg valamelyest enyhíti a javaslat politikai és jogállami kockázatait, de nem szünteti meg őket. Ha valóban széles társadalmi és szakmai egyeztetés után, népszavazással megerősített új alkotmány születik, akkor a mostani módosítás utólag átmeneti konszolidációs lépésként értelmezhető. Ha viszont az alkotmányozási folyamat elakad – ahogy 1996-ban az MSZP–SZDSZ-kormány alkotmányozási kísérlete sem jutott el elfogadott új alkotmányig –, vagy a mostani szabályok tartósan velünk maradnak, akkor a javaslat sokkal inkább egy új kétharmados közjogi átrendezés első fejezetének tűnik majd. A módosítás első olvasatának legfontosabb tanulsága ezért az, hogy a Tisza-kormány nem a lehető legdurvább eszközt választotta, de nem is tudta teljesen elkerülni a kétharmados hatalomgyakorlás csapdáit. A szövegben egyszerre vannak valódi jogállami korrekciók, óvatos önkorlátozások és nehezebben védhető, személyi következményű megoldások. A javaslat végső megítélése így nemcsak ezen a tíz cikken múlik majd, hanem azon is, milyen részletszabályok követik, kik kerülnek az újonnan megnyíló pozíciókba, és valóban elindul-e az a társadalmi alkotmányozás, amelyre a kormány most az egész beavatkozást felfűzi. Címlapkép forrása: MTI Fotó/Bodnár Boglárka