● news.bsdnet.hu

Állítsa be, hogy a Magyar Hang cikkeit mindig az elsők között lássa a Google keresőben! Hallom egy bizonyos podcastben – a reklámot elkerülendő nevezzük mókásan Objektív Jelentéktelennek –, hogy minden ellenkező benyomás ellenére kiderült: a 16 éven át tomboló állampárt afféle kamu-vár volt; távolról stabilnak és fenyegetőnek tűnt, áthatolhatatlan falakkal, ám az ország ügyes-bajos dolgai mellett még ebből is kispórolták a minőségi anyagot, így annak rendje és módja szerint elfújta a szél. Az összeomlás gyorsabb és gyilkosabb, mint valaha reméltük. Ezen értékeléssel, kicsiny, ám nyomatékos kiegészítéssel ugyan – nevezetesen, hogy azért ez a Patyomkin-diktatúra is tudott ártani, sőt, életeket tett tönkre, nem beszélve egy (több) nemzedék lehetőségeiről és persze mentális állapotáról –, de egyetértek. (Az összeomlás múlt- és jelenidejű tárgyalásakor pedig bevillan, hogy szinte el se hiszem, ez tényleg elképesztő, döbbenet, hányszor hallgattam ugyanúgy főzés közben, ugyanebben a konyhában, ugyanezzel a fakanállal a kezemben a borzalmas történeteket, a kimagyarázhatatlan gazságok végeláthatatlan sorát erről az elpusztíthatatlannak látszó rendszerről, aztán tessék, most meg mi van. Szokni kell még.) De ha elfogadjuk – és fogadjuk el –, hogy ez a vár leglényegét tekintve tényleg annyira inkompetens munka volt, mire is alapozták elrettentő erejét? A válasz egyfelől a Trónok harcából érkezik: a hatalom nem más, mint árnyék a falon, és egy egészen kicsi ember is óriási árnyékot tud vetni. Másfelől, és ezt szerencsére egyre többen tekintik evidenciának, természetesen az emberekre vagyon alapozva az a bizonyos építmény. A főbűnösök persze a kiagyalók és haszonélvezők, de ha a szemlesütve, fejleszegve kokettáló, érdekből, számításból vagy félelemből kollaboráló tömegek nem hitelesítik a kirekesztést, a korrupciót, az önkényes (na, csak bekerült ez a szó is) harácsolást és basáskodást, akkor bizonyára nem jutunk el idáig, akkor nem megy a kukába másfél évtizedünk. A Patyomkin-vár eszméjét és ezáltal fizikai realitását a mindennapok antihősei tartották fenn, akik egyszerűen hallgattak, alkalmazkodtak, szét tették a lábukat, és megkötötték alkuikat, mert hát „ilyen világban élünk, a fene essen belé, ki vagyok én ahhoz, igyunk meg valamit”. Könnyen belátható: innen egyetlen lépés, hogy utáljam, rühelljem, átkozzam a Fidesz szavazóit. Mert hát a Lázár-féléket, a Matolcsy-klánt, Orbán pereputtyát, a kulturális élet félanalfabéta prominenseit, a gazdasági „elitet” és az összes nemzetrontó ártányt nem kunszt, azaz nem morális kérdés kárhoztatni. Az egyszeri szavazót, a megtévesztett, becsapott, felhergelt tömegembert azonban igen, és értelmiségi körökben, finom lélekkel, ugye, azt szokás mondani, hogy ők nem tehetnek semmiről, pusztán áldozatok. Óvatosan, korlátozottan értek egyet. Ha az örökké csöndben lévőket, a hatalmi szóra azonnal kushadókat, a „nem politizálókat”, az elvekre csak legyintőket nem is veszem ide, azt azért érdemes átgondolni, kik támogatták a Fideszt nyíltabban, nem titokban a szavazatukkal, hanem a jelenlétükkel, vagy épp a közösségi médiában terjesztvén a nettó hülyeséget. Először: a haszonélvezők, másodszor: a fogottak, harmadszor: a megtévesztettek. Megteszem azt a gesztust, hogy nem gyűlölöm őket, és nem rajtuk kérem számon magam és számos pályatársam, ismerősöm, „rokonom és üzletfelem” nagyon is valós sérelmeit, ezen túlmutatóan az ország történelmi lehetőségeinek tudatos elherdálását, a közbeszéd elképzelhetetlen szintre süllyesztését, a brutális mértékű lopást, az összes többi mindenfélét. Nagyvonalúan elfogadom, hogy az ember változhat, meg hogy mindennek van racionális oka, meg hogy (és főleg ezt) nem mindenki engedheti meg magának az elvi alapú döntés, az erkölcsi kiállás luxusát. Készséggel megteszem, de a gesztusnak van egy feltétele. Mégpedig az, hogy játsszunk tiszta lapokkal: ne lehessen elkenni a tevőleges támogatást, a rendszer kiszolgálását, az akár mások életének megnyomorításán keresztül vezető utat a kétes sikerhez, hiperszuper megélhetéshez vagy épp a karrier ígéretéhez. Társadalmi értelemben ne nyíljék rá mód, hogy egyesek, a saját jól felfogott érdekükben, átírják a történelmet, pontosabban a saját szerepüket; hogy utólag elmagyarázzák, micsoda ellenállók voltak ők is, holott a valóságban ott ácsorogtak sorban a nagyurak ajtaja előtt, próbálták lesni a kedvüket, és következetesen nem vállaltak szolidaritást a szájukat kinyitó elnyomottakkal, a társadalom egészéért tenni igyekvőkkel. Egyszóval: a vélemény szabad, a becsapottság nem bűn, de az átgondolt meghunyászkodás, társutasság, öncenzúra rothadása nem emelheti magát a széljárás fordulása után a valódi forradalmárok, ellenállók közé. Nem maszatolunk. Mindenki marad a helyén, és azért vállal felelősséget, amit tett. Vagy nem tett. Mert ne legyen félreértés: nagyon sok embert bántottatok, nagyon sok embernek okoztatok sérelmet, nagyon sok embernek vettétek el a kedvét a hazájától, a munkájától, az ambícióitól, az életétől. Nem valamiféle magasztos erkölcsi izéről van itt szó, nem elvont politikaelméleti fogalmakról, még csak nem is arról, kinek mi a véleménye a migrációról, a művészetről, az akadémiai rendszer technikai részleteiről, a vízgazdálkodásról vagy a jó ég tudja, miről. Az történt, hogy egy szűk kisebbség az uralma alá hajtotta, bekebelezte, majd kirámolta, kizsigerelte a hazánkat, és aki ebben nem volt partner, aki egyetemes elvek és a saját jobb meggyőződése mellett kardoskodva építette a saját életét, függetlenül és távol a romlott államtól, azt erővel lenyomtátok és kisemmiztétek. Aztán még nevetgéltetek is rajta, a jobb érzésű kollaboránsok esetleg atyai félmosollyal közölték, hogy te voltál a hülye, hiszen azt azért tudni kell, hol élsz. Ez bestiális működés, épp ezért nagyon kevesen fogják büszkén vallani, hogy így vagy úgy benne voltak. Meg fognak szaporodni a „belülről bomlasztók”, akik mindig is mondták, igaz, szűk körben, de mondták (dehogy mondták), akik igazából soha nem hajtottak fejet (dehogynem), akik igenis kiálltak a maguk igazáért (dehogyis), akik nem féltek, nem, nem, soha nem féltek (dehogynem), csak épp úgy látták jónak, hogy egy időre kicsit beszállnak, nem is volt más lehetőség, hiába, nem volt mit tenni, éhes szájak meg egyéletemvan, de közben azért higgyük el, hogy erkölcsösen viselkedtek, és olyasmit sose vállaltak, ami ártott volna másoknak (dehogynem). Már most tömeges jelenség, hogy a büszke és tudatos választópolgárok úgy emlékeznek, nem is arra szavaztak, amire. Fordulnak a köpönyegek, és minden egyes nappal, ami eltelik, könnyebb lesz össze-vissza beszélni a mögöttünk álló 16 évről, a(z időben) messziről jött ember elve alapján. Ez azonban olyan zajt, olyan hitelességi deficitet, olyan támpont nélküliséget eredményez, ami seperc alatt semmissé teszi a valódi ellenállók által vállalt valódi kockázatokat, a hősies, fájdalmas, kiégető küzdelmeik erkölcsi fölényét – és többfelé osztja, ezáltal erodálja a nekik kijáró tiszteletet. A személyes okok mellett azért is kérem (tán követelem) a disztingválást, mert ha az utólag mesélt kamu-lázadás évtizedek múltán ugyanannyit ér majd, ugyanannyi elismerő pillantásra jogosít, mint a valódi, akkor semminek nincs tétje, és a társadalom megint azt viheti tovább tanulságként, hogy mindegy, itt mindent meg lehet úszni. Tehát csak annyit kérek, hogy amennyiben tizenöt év múlva leülök egy beszélgetésre, és szóba jön a Fidesz dicstelen uralmának időszaka, ne üljön oda mellém, az én oldalamra az, akit ez a hatalom ejtőernyőzött be valahova, aki – nekem mindegy, hogy a saját döntése nyomán vagy kényszer hatására – ellehetetlenítette a másképp gondolkodókat, aki belement ebbe a mocskos játszmába, és reszketett a felfuvalkodott hatalom egy jó szaváért. És az illető ne kezdje el magyarázni, hogy bizony, milyen iszonyú volt, de hát mindenki részt vett benne így vagy úgy, naivitás azt gondolni, hogy nem volt pont ugyanolyan megalkuvó, hitvány ember egytől egyig mindenki, mint ő, de egyébként belülről bomlasztott, és mindig is mondta. Tulajdonképpen nem csinált semmi rosszat, neki is jár a kredit. Ne kelljen egy platformra kerülnöm sem színházban, sem irodalomban, sem szakszervezetben, sem politikában olyanokkal, akik lelkesen vagy kevésbé lelkesen, de engem, minket nyomorítottak meg. Ne mesélhessék el színes-szagos ferdítésekkel, elhallgatásokkal, hazugságokkal tarkítva, hogy mindig is a szabadság pártján álltak. Jegyezzük meg az igazi hősöket, akik kockáztattak, és vállalták a következményeket. Az áprilisi rendszerváltás az ő győzelmük (is). És jegyezzük meg azokat, akik utólag próbálják átírni a szerepüket, relativizálni a tetteiket, magukra kanyarítani a szuperhősköpenyt, hátha szépen eltakarja az ávós egyenruhát. Nem vért kell inni, de igazat kell mondani. És abban a bizonyos elképzelt, tizenöt év múlva esedékes beszélgetésben a rossz lelkiismeretűeknek leginkább hallgatni érdemes erről a rendszerről és a benne betöltött szerepükről, ha érzik (mert, ugye, érzik), hogy kaki van a palacsintában. Beszéljenek másról. Erről ne. Kérek, tán követelek, nem is tán, követelek a társutasoktól önmérséklettel párosuló önkritikát és őszinteséget (hű, de naiv vagyok); a társadalomtól emellé fokozott figyelmet és az igazi ellenállókat megillető erkölcsi védelmet, megbecsülést. Kissé suta metafora lesz, mert nem önmagában az LGBTQ+ és nem is egyetlen giga-demonstráció jelentette a Fidesszel szemben tanúsított hosszú, kemény ellenállást, de fogalmazzunk így, mert remélhetőleg érzékletes: öt, tíz, tizenöt év múlva ne szerkeszthesse rá magát bárki és akárki a 2025-ös Pride-on készült fotókra, ha nem volt jelen, hanem épp névtelen lejárató cikket írt a hazaárulókról, vagy Facebook-posztot időzített Pócs János oldalán. Talán nagy elvárás, de így érzem: minden rendszerszolgában és megalkuvóban legyen ennyi gátlás, ha már eddig nem volt.