● news.bsdnet.hu

David Cameron korábbi brit miniszterelnök még 2013. január 23-án mondta el a mára már híresnek számító ún. Bloombergi beszédét , amikor is bejelentette, hogy a jövőben az Egyesült Királyság uniós tagságáról fognak tartani egy népszavazást, ha a toryknak is nevezett Konzervatív Pártja a következő választáson többséget szerez a westminsteri parlamentben. Cameron stratégiája egyértelmű volt: a 2015-ös parlamenti választás meg szerette volna akadályozni, hogy a Nigel Farage fémjelezte UKIP megerősödjön, valamint azt, hogy pártja koalíciós partnerre szoruljon. A jövőbeni népszavazással ki akarta fogni a szelet Farage egytémás, az EU-ból való kilépést ígérő pártjának vitorlájából, valamint eljentékteleníteni a toryk euszkeptikus, vagy EU-ellenes politikusait, miközben a népszavazás beígérésével jobb tárgyalási pozícióból indulhat az Egyesült Királyság EU-tagságának feltételeinek újratárgyalása során. Ezekkel a célokkal felvértezve 2015-ös választáson Cameronék egy szűk, de abszolút többséget szereztek a Képviselőházban, majd ígéretéhez híven 2016. június 23-ára ki is írta a kilépésről szóló referendemut, ahol az Európai Tanáccsal letárgyaltak eredményeképp ő maga a maradás mellett foglalt állást, és lett a hivatalos remainer kampány vezetője. Cameron még a választás napján is büszkén mondta, hogy a döntés az emberek kezében van, a közvélemény-kutatások pedig a maradáspártiak hibahatáron belüli, de szinte folyamatos előnyét mutatták. Azonban a szavazatok megszámlálása után másnap az eredmények végül mást mutattak: A szavazók 51,89 százaléka a kilépés, 48,11 százaléka pedig a maradás mellett döntött, így biztossá vált: az Egyesült Királyság el fogja hagyni az Európai Uniót. Mivel Cameron nem erre kért felhatalmazást, ezért másnap be is jelentette lemondását, ami a népszavazás után viharossá váló brit politika első dominója volt az elmúlt tíz évben – ez idő alatt a brit kormányok összesen kétszer írtak ki előrehozott választásokat, háromszor halasztották el a kilépést és elhasználtak hat miniszterelnököt, miközben a brit politika és gazdasága teljesen átalakult. Cameron a népszavazást értékelő beszédében pedig előrevetítette azt, ami a következő tíz év brit politikáját meghatározta: A brit nép megszavazta az Európai Unióból való kilépést, és az akaratukat tiszteletben kell tartani. A brit politika a népszavazás következtében teljesen átalakult, ami már a hivatalos kampányidőszak kezdetekor megkezdődött: ugyanis mind a maradás, mind a kilépéspárti hivatalos kampányokat a kormányzó Konzervatív Párt politikusai vitték. Ennek oka, hogy a referendum során a politikai tér nem a pártok között már meglévő ideológiai törésvonal alapján oszlott két részre, hanem a pártokon belüli ellentétek is megjelentek – emiatt lett a Remain, tehát a maradáspárti kampány fő arca David Cameron tory miniszterelnök, míg a Leave, azaz a kilépéspártiak arca Boris Johnson akkori londoni polgármester és Michael Gove igazságügyminiszter (A hivatalos kilépési kampány mellett párhuzamosan folytatta az emelletti agitálást Nigel Farage és a UKIP, akiktől a kampányfőnök Dominic Cummings és Boris Johnsonék távolságot akartak tartani). A maradáspártiak fő üzenete az volt, hogy az Egyesült Királyság erősebb az EU-ban, aminek tagállamai legnagyobb kereskedelmi partnereik, emellett a Cameron által kiharcolt ún. opt-outokkal még kedvezőbb lett az ország helyzete a nemzetek feletti intézményben. A kilépéspárti tábor párhuzamosan két kampányt vitt. Cummings vezetésével Johnsonék a nyilvánosságban azzal kampányoltak, hogy nettó befizetőként az EU-tagság milyen drága az országnak, és azokat a forrásokat másra is fordíthatnák, de a kilépéspárti kampány száraz tények és érvek helyett inkább a választók érzelmeire próbált hatni. Cummings azon számításával, hogy a választókat az adatok helyett az érzelmek jobban befolyásolják, azt ígérték, a britek a kilépéssel visszaszerezhetik a szuverenitásukat és az irányítást, hiszen abban az esetben már nem kellene betartani a Brüsszelben és Strasbourgban elfogadott uniós jogszabályokat – ezt fogalmazta meg röviden a Take back control! , azaz szerezzük vissza az irányítást szlogenjük. Eközben a migrációval, többek között a 80 millió török bevándorló rémképével Faragék és Cummingsék a közösségi médiában folytatott, felhasználókra szabott nem hivatalos kampánya foglalkozott. Ugyanakkor a népszavazás utáni események mutatták meg, hogy a brexit mellett kampányoló politikusoknak semmilyen tervük nem volt arra, hogy azután mit tegyenek, és hogy a kilépés egy bonyolult jogi és politikai folyamat, ami során összetett problémákat kell megoldaniuk. Elsőként azzal szembesültek, hogy az Egyesült Királyság gazdasága és kereskedelme jóval szorosabban integrált a többi tagállammal, mint azt feltételezték. Ugyan a kilépéssel megszűnnek az EU-ban a tagállamok által közösen kitárgyalt rendeletek és jogszabályok betartásának a kötelezettsége, de ha továbbra is el akarják juttatni termékeiket a közel 440 milliós lélekszámú piacra, akkor a brit termékeknek akkor is meg kell felelniük az uniós szabályoknak – immáron anélkül, hogy a britek az asztalnál ülhetnének, amikor azokról az EU-ban a tagállamok megegyeznek. Ugyanakkor ennél is nagyobb problémát jelentett az Egyesült Királyság többi országának a helyzete: a kilépést többségében mindössze Angliában és Walesben támogatták, Skóciában és Észak-Írországban a maradáspártiak voltak többségben. Skócia ráadásul a referendum előtt két évvel tartott népszavazást saját függetlenségéről, amit végül részint épp amiatt szavaztak le, mert az az EU-tagság elvesztésével járt volna együtt – emellett a skót választókat például a közös pénznem, a brit egészségügyi rendszerben, az NHS-ben való maradás, valamint az Angliával folytatott kereskedelem befolyásolta. Emiatt a brexit következtében új lendületet kapott a skót függetlenségi mozgalom, és az igény, hogy 2013 után ismét tartsanak egy függetlenségi népszavazást, ami ugyan később a háttérbe szorult a koronavírus-járvány, az ukrajnai háború, valamint később a brexit miatti gazdasági helyzet nyomán kialakuló megélhetési válság miatt, de a legnagyobb skót párt, az SNP-nek hosszútávú célja még mindig a skót függetlenség – noha az továbbra is ugyanazon problémákkal járna együtt, mint korábban. Azonban ennél is nagyobb megoldandó problémát jelentett Észak-Írország. Az Egyesült Királyság kilépésével ugyanis annak részeként Észak-Írország is kilép az EU-ból, Emiatt fizikai határokat kellene létrehozni az EU-tag Írországgal, ám az ellentmondana az 1998-as Nagypénteki Egyezménynek. Észak-Írország viharvert, megtépázott és véres 20. századát épp azzal sikerült lezárni, hogy a magukat írnek valló, katolikus ún. ír nacionalisták jogait egyenértékűvé tették a magukat britnek valló protestáns unionista (vagy lojalista) tradícióéval. Emellett további rendelkezésként az Ír Köztársaság és a hat megyéből álló Észak-Írország közötti fizikai határok és a brit katonai felügyelet megszűntek. A brexit miatt azonban ismét fizikai határra lenne szükség, hogy ellenőrizni tudják a határon áthaladó személyeket és termékeket. Ezt a Cameront követő, egyébként szintén maradáspárti Theresa May átmenetileg az ún. backstoppal oldotta volna meg, azaz az Egyesült Királyság addig tagja maradt volna az unió egységes piacának, amíg nem találnak végleges megoldást az északír problémára, azaz hogy miként lehet biztosítani a vám- és határellenőrzést fizikai határok létrehozása nélkül. Javaslatát azonban a Westminsterben pártjának többsége sosem támogatta, három sikertelen szavazás után pedig le is mondott miniszterelnöki posztjáról. A brexiterek ugyanis attól tartottak, May megállapodásával egy olyan kilépés történne meg, ahol az Egyesült Királyság jogilag ugyan elhagyná az EU-t, ám a gyakorlatban az uniós egységes piac része maradna örökre. A végleges, mai napig működő megoldást a Mayt követő Boris Johnson kormányának sikerült letárgyalnia, de arról is csak az utolsó pillanatban, a kilépés utáni átmeneti időszak lejárta előtt egy héttel, karácsonykor sikerült megállapodniuk a feleknek. Azonban hiába az akkor mindenki által nagyra tartott megállapodás, Johnson kormánya ún. északír protokollt inkább ideiglenes kényszernek gondolta, mintsem végleges, ideális megoldásnak: Johnson ugyanis a 2019-es választás előtt azzal kampányolt, ő mindenképp végre fogja hajtani a brexitet, és inkább feküdne holtan a csatornában, minthogy halasztást kérjen az EU-tól a kilépés végrehajtására – utóbbira végül hamarabb sor került, mint előbbire, és ő is elhalasztotta az EU szerződések 50. cikkelyének végrehajtását egyszer. A Boris Johnson vezette brit kormány és az EU tárgyalói végül az északír protokollban állapodtak meg, pedig a keményvonalas brexiterek számára még az is elfogadható lett volna, ha megállapodás nélkül lépnek ki, sőt, néhányan eleve azt követelték. De erre is szinte az utolsó utáni pillanatban sikerült megállapodni, A megállapodás nélküli brexit beláthatatlan gazdasági bizonytalanságok és kockázatok helyett végül Johnsonéknak sikerült elfogadtatni az északír protokollt a Westminsterben: ez alapján Észak-Írország továbbra is az Egyesült Királyság tagja marad, azonban a kilépés ellenére az uniós egységes piac részévé vált. Így nem kell fizikai határt létrehozni Írország és Észak-Írország között, viszont helyette létrejött egy tengeri határ az Ír-szigeten Észak-Írország és Nagy–Britannia között – emiatt a Nagy-Britanniából Észak-Írországba importált árukat vámvizsgálat alá kellett venniük néhány, a brit kultúra részét képző terméken kívül. Ez a többségében egyébként brexitre szavazó, magukat britnek valló északír unionistáknak nem tetszett, mivel ezzel úgy érezték, hogy másodrendű állampolgárok lettek saját országukban, az Egyesült Királyságban, miközben Londonban a politikai elit teljesen lemondott róluk – Johnsonék emiatt se gondolták végleges megoldásnak a protokollt és azon egyoldalúan akartak módosítani . De Johnsonnak a mindössze 1,93 milliós lélekszámú Észak-Írország és Nagy–Britannia közötti kapcsolatnál jobban érdekelte, hogy kampányígéretét betarthassa, miszerint Get Brexit done, azaz hajtsuk végre a brexitet. Ezt az egy dolgot már pedig Johnson véresen komolyan gondolta, és sikerült is teljesítenie, még ha a kormányával szimpatizáló északír unionisták emiatt úgy is érezték, hogy a busz alá lökte őket: 2020. január 31-én 47 évnyi tagság után az Egyesült Királyság jogilag elhagyta az Európai Uniót, majd 2020. december 31-én éjfélkor, brit idő szerint este 11-kor az átmeneti időszak lejártával a britek a gyakorlatban is kiléptek az EU-ból. Sokan, köztük Nigel Farage is ezt az utcán ünnepelték. Ez alatt a politikailag és érzelmileg rendkívül feszült időben egyébként Észak-Írországban visszatért az erőszak – noha nem olyan mértékben mint a brit és ír történelemben csak The Troubles -nak nevezett 1960–1998 közötti időszakban –, és állandóvá vált a politikai válság, mivel az északír unionisták sokáig nem voltak hajlandóak kormányra lépni  a protokoll miatt. Annak finomhangolásában már Rishi Sunaknak sikerült megállapodnia az Európai Bizottsággal, Írországgal és az északír pártokkal – az ún. Windsdori keretrendszerrel immáron megkülönböztették azokat az Észak-Írországba érkező brit termékeket, amelyeknek a célországa Észak-Írország, és azokat, amelyeket onnan továbbexportálnának az EU-ba. Ugyanakkor a népszavazás nemcsak az EU és Egyesült Királyság közötti kapcsolatot változtatta meg drasztikusan, valamint az Egyesült Királyságon belüli országok helyzetét – ami 2026-ra ért el odáig, hogy Skócia és Észak-Írország után immáron Walesben is függetlenségpárti párt vált a legerősebb párttá, bár a Plaid Cymru-nak csak hosszútávú célja a függetlenedés –, hanem magát a westminsteri pártrendszert is. A brit politikában korábban jelenlévő, de marginalizált EU-ellenes UKIP nézetei a népszavazással együtt a közbeszéd részévé váltak. A népszavazást követően az addig kiszámíthatónak hitt brit politika végleg elveszítette stabilitását, amit jól szemléltetnek a párton belüli konfliktusok nyomán egymás után megbuktatott miniszterelnökök (Theresa May, Boris Johnson, Liz Truss, vagy legújabban Keir Starmer ), a sűrűsödő előrehozott választások, valamint a brit választói csoportok teljes átalakulása, amit a pártok is kénytelenek voltak lekövetni. A referendum után a Konzervatív Párt járta be a legnagyobb utat: a Cameron-féle, mérsékelt EU-párti elit dominanciáját olyan személyek vették át, mint a kilépési kampány arca, Boris Johnson, vagy az alku nélküli, kemény brexitet is támogató Jacob Rees-Mogg. A toryk korábbi polgári középosztályra és jómódú dél-angliai szavazókra épülő bázisát – a párt 2022-ben kezdődő hanyatlásáig – a brexitet támogató munkásozstályra cserélték, sok esetben az elhanyagolt északi kisvárosok és hanyatló ipari központok szavazatait behúzva, amiknek végül a 2024-es történelmi vereség után inthettek búcsút. Ehhez persze kellettek a Munkáspárt Jeremy Corbyn alatti belső válságai is. Corbyn maga sohasem foglalt egyértelműen állást a kilépés mellett vagy ellen – bár pártja hivatalosan maradáspárti volt, de ő alig kampányolt, a 2019-es választás során pedig meglehetősen homályosan csak annyit ígért, hogy egy újratárgyalt alku alapján akár a kilépésre is szavazna. Corbyn vezetésével a Munkáspárt a brexit helyett inkább szociális és jóléti témákkal kampányolt – sikertelenül. Az őt követő Keir Starmernek a toryk morzsolódása és a brexit okozta gazdasági visszaesés miatt ugyan sikerült történelmi választási győzelmet elérnie 2024-ben , de kormányra kerülve ő sem tudott mit kezdeni a részben a kilépés nyomán súlyosbodó megélhetési és gazdasági válsággal. Tömegeket mozgósító karizma és nagy, távlati jövőkép híján az ő fejszéje is beletört a megváltozott brit politikába. A Starmer kormányával szembeni elégedetlenségből a korábban csak önkormányzati szinten látható, progresszív-baloldali Zöld Párt profitált, amely az egyre inkább a centrumba tolódó Munkáspárt valódi baloldali alternatívájaként próbálja megszólítani a párt progresszív és baloldali szavazóit – ráadásul immáron nemcsak önkormányzati szinten jelent veszélyt a pártra. A brexit abszolút nyertese azonban egyértelműen Nigel Farage, aki nemcsak kikényszerítette a népszavazást, hanem még annak negatív következményeit is a saját javára tudta fordítani. Bár az EU-ból való kilépés évtizedekig szinte kizárólag az ő személyes projektje volt, és a mai Egyesült Királyság strukturális problémáinak jelentős része a kilépésre vezethető vissza , Mr. Brexitnek sikerült egy egytémás politikusból anti-establishment erővé válnia. Sikerének oka az a populista narratíva, miszerint nem a brexit alapgondolatával volt baj, hanem annak a rossz végrehajtásával a szerinte alkalmatlan politikai elit részéről. Ezzel a retorikával új pártja, a leánykori nevén még Brexit Party néven futó Reform UK nemcsak a toryk helyét vette át a jobboldalon, de a mérések szerint mára az Egyesült Királyság legnépszerűbb politikai erejévé nőtte ki magát. A toryk és a Munkáspárt kormányzati kudarcai, valamint saját belső válságaik miatt a westminsteri parlamentet hagyományosan uraló angliai pártok helyzete alapjaiban változott meg: az évtizedekig meghatározó konzervatív-munkáspárti váltózgazdaságot egy több középpártból álló töredezett pártrendszer váltotta fel, ami a brit, többségi választási rendszer – a győztes mindent visz – sajátosságai miatt a Képviselőház összetételén nem tükröződik azonnal, de a pártok valós társadalmi támogatottságát nézve vitathatatlan. És mindez onnan indult, hogy David Cameron saját politikai mozgásterének és jövőbeni választási sikerének biztosítása érdekében 2013. január 23-án a Bloomberg épületében bejelentette: kormánya új alapokra akarja helyezni az ország Európai Unión belüli helyzetét. (Borítókép: Chris J Ratcliffe / AFP)