● news.bsdnet.hu

Tegnapelőtt mintegy hatvan kollégámnak – tisztességes módon, de mégis – felmondtak a Mandinernél. Nagyszerű hírszerkesztőknek, rovatos újságíróknak, videósoknak, akikért vérzik a szívem. Eddig nem írtam a jobboldali médiában zajló folyamatokról, mert úgy érzem, a politikaközeli munkakörökben az érzelgésnek nincs helye. Ez egy kemény, cikluslogika által meghatározott, egzisztenciálisan bizonytalan terep, ahol lapok jönnek és mennek; mindannyian tudtuk, mikor ide tévedtünk, hogy előállhat olyan helyzet, mint a mai, amikor Magyarország tektonikus politikai eltolódásai miatt a Kontrollnál felvétel van, a Mandinernél meg leépítés. De arra a tiszteletlenségre, hogy hatvan közvetlen kollégám sorsa mellett szó nélkül elmenjek, nem visz rá a lélek. Beszéljünk tehát őszintén, a házinyúlra lövöldözés kockázatát is felvállalva, a jobboldali média helyzetéről. Tisztázzuk először is a morális pozíciót. Minden ellenkező híreszteléssel szemben nem úgy áll a helyzet, hogy a jobboldali média értéktelen állami propagandaként szennyezte volna tizenhat évig az egyébként csupa tisztességes, jóhiszemű újságíró lakta magyar közéletet. A politikailag súlyosan polarizált országokban – amilyen Magyarország, lényegében kétpólusú immáron harminchat éve – politikailag párhuzamos sajtó van, a kis nyelvi piacokon pedig a médiafinanszírozásban jelentős az állami szerep. Az őspélda erre az Egyesült Államok, de amióta Germán-Európa országaiban is lényegében két párt van (Németországban az AfD és az anti-AfD, Ausztriában az FPÖ meg az ÖVP jobbszárnya, s ellenük mindenki más), ott is előállni látszik ugyanez a helyzet. Lengyelország dettó, ráadásul az ottani helyzet már csak azért is tanulságos, mert a kormányváltás lassan három éve volt, a politikailag párhuzamos sajtó mégis fennmaradt. Magyarországot a fenti országoktól legfeljebb a médiapiac mérete különbözteti meg: a szigorúan vett közéleti újságírás drága műfajai (hírtelevízió, híradó, newsroommal bíró, hírversenyző hírportál, print napilap) tizennégymillió, hírekért fizetni kevéssé hajlandó potenciális fogyasztóval lényegében finanszírozhatatlanok, ki vannak téve a hazai és külföldi közszféra, valamint üzleti világ szürke finanszírozási megoldásainak. Azt, hogy ezt a valóságot az új kormány is így látja, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a közmédia reformja révén létrejön a „független média támogatására” hivatott Sajtóalap. Bár ezt az intézményt kétségkívül nem a Miniszterelnöki Kabinetiroda fogja koordinálni, hanem valamiféle szakmai grémium, azért meglepne, ha a Mandiner többet nyerne rajta, mint hozzánk képest töredék olvasottságú, Magyar Péterhez hűséges orgánumok. Ismerjük ezt az intézményt Ausztriából, ott a helyi NMHH keretein belül működik Nichtkommerzieller Rundfunkfonds-Fachbeirat néven – a pénzei politikai zsákmányt képeznek ott is, természetesen. Nem véletlenül szorgalmazok évek óta a civil és egyházi célra felajánlható szja 1-1 százalékhoz hasonló rendszert a média számára is: megnézhetnék magukat a civilek, ha ez nem lenne, ahogy a magyar médiainfrastruktúra is megnézhetné magát végső soron magyar vagy külföldi állami források nélkül, ez a valóság. Ezzel meglévén térhetünk át a dolog érdemére. Nagyon jól emlékszem egy beszélgetésemre szemtelenül fiatal újságíró koromban – öt éve! – a HírTV vendégvárójában arról, hogy mi minden baj van a jobboldali médiával. Versenyt kajabáltunk az ügyben a magyar jobboldali média egyik legendájával. Hogy az egész hatékonytalan, teli van párhuzamosságokkal, felesleges, életképtelen orgánumokkal, nem elég kreatív, hiányoznak belőle fontos műfajok, más műfajokból meg túltermelés van. Aztán eltelt öt év a jobboldali kormányzásból, és nem történt semmi. Vitte az egész rendszert előre az inercia; s volt benne tere rengetegféle embernek. Volt szívvel, lélekkel dolgozó jobboldali újságíró, aki mindvégig az olvasóját szolgálta, színvonalas anyagokat szállított, bátor riportokat készített, jól kérdezett, hatékonyan szervezte lapját. Munkája hol előtérben volt, hol háttérben – de dolgozott, létezhetett, s a közhiedelemmel ellentétben senki sem parancsolhatta meg neki, mit írjon, nopláne azt, hogy mit ne. Ha beleszólási kísérletet tapasztalt, visszaszólt, visszaverte, átvitte az igazságot a fogában tartva a túlsó partra. És minden egyes ilyen kolléga elvesztése tragédia; a bűnösen megkésett átszervezés tragédiája. Aztán voltak szervilis és naiv emberek, akik elfelejtették a szakmájuk alapjait, vagy talán sosem tanulták meg azokat. Megelégedtek a központi szólamok többé-kevésbé kreatív hangszerelésével, hoztak vele gyalázatos eléréseket, és hitték, hogy ez így majd jó lesz. Hogy nem lesz baj, amíg lojálisak, hogy senkit sem hagynak az út szélén. Nem ez volt a mérce, soha nem is lesz ez a mérce; ha ilyen vagy, a politika bármikor eldobható játékszere leszel. S őket el is dobták, rútul és becstelenül. És végül voltak azok is, akikre teljes joggal csapott le most az Isten ostora: akik arccal a kassza felé, lelketlenül, felfelé minimális gerincet sem mutatva végezték az aljamunkát, aztán  belemondták a telexes mikrofonba , hogy utálták az egészet, és többségében úgyis a Tiszára szavaztak. Nem kollégáim, sosem voltak azok, és örülök annak, hogy megtisztulunk tőlük. Nem nevesítek senkit, mert nincs értelme – de azt ne gondolja senki, hogy itt műfajokra gondolok. Nem műfajokra, nem is igazán orgánumokra. Emberekre, akik a legjobb meggyőződésük ellenére, azt kiiktatva cselekedtek, s ezzel nagy kárt okoztak mindannyiunknak. Egy ideális világban az az átszervezés, ami most összeomlásszerűen megtörténik, valamikor a covid után lezajlott volna, rendezetten. Nem így történt. Értékes részei vannak; mindenki sejtette, melyek azok és melyek nem azok, s e részek között a különbség most, a kormányváltás után még tisztábban látszik. Ám most ezen értékes részek közül is áldozatul esik jó néhány a falnak csapódás általi átstrukturálásnak. A Mandiner nem tökéletes. Én nem tudom leírni, miért nem, mert a végletekig elfogult ómandis, ha nem is ősmandis, vagyok; helyettem Győrffy Ákos kollégám  keményen önfejünkre olvasta minden tökéletlenségünket. Láthatta is ezt az értéket mindenki, ha lehántotta rólunk az oly sok olvasónkat irritáló, adatvezérelten, kattintáskényszerben termelt hírszemetet. Mi, a negyvennyolcak, akik tovább vihetjük ezt a lapot, amíg Magyar Péter el nem foglalja, azután pedig az örökségét vihetjük tovább, értéket teremteni, jó újságot írni vagyunk a Mandinernél (páran már évtizedes távlatban), ebbéli képességünket sosem veszítettük el, s ehhez keresünk partnereket – olvasóinkban, támogatóinkban, és bizony a nemzeti nagytőkében is. Nem alamizsnát kérünk: értéket ajánlunk, önreflexíven, de magabiztosan. Munkánkkal ezekben az átmeneti hetekben – brutális kormányzati nyomás alatt – e partnerek bizalmát szeretnénk megszolgálni, bízván tudva, hogy „ha mindenki úgy tösz, ahogy tönni köll, akkó minden úgy lösz, ahogy lönni köll.” Nyitókép: Miniszterelnöki Kommunikációs Főosztály/Fischer Zoltán