● news.bsdnet.hu

Az öntudat – állítja Unamuno – mindig örökkévalóságra vágyik. Erre utal, hogy nem tudjuk „nem létezőként elképzelni magunkat”. Ezt nevezhetnénk a tragikus életérzés negatív aspektusának. De természetesen van pozitív aspektusa is. A halállal és a nemléttel szembeni ösztönös idegenkedés a pillanatnyi létfenntartásnál jóval többre készteti az embert: arra, hogy saját lényét és öntudatát kivetítse a végtelenbe. Így az örökkévalóság és a teljesség vágya is a haláltudatból tör fel, s ezt nevezhetjük a tragikus életérzés pozitív aspektusának. Akit hatalmába kerít a tragikus életérzés, az nemcsak az elmúlás rettenetét érzi át, hanem a halhatatlanság szomját is. Ebből az érzésből születnek az igazán nagy dolgok. A tragikus életérzés nem csupán halálszorongás vagy az öregedés fölött érzett homályos aggodalom. Ha még egyszer látni akarjuk a csillagokat, ha még egyszer ki akarjuk tűzni a zászlót a vár ormára, akkor öntudatlanul is arra gondolunk: örökké. Unamuno szerint ez törvényszerűen következik az emberi természetből. Ahol öntudatról beszélhetünk, ott azonnal feltör az örökkévalóság vágya is. A történelem csodája A nacionalizmus a XIX. században azért válhatott történelmi erővé, mert nagyszabású sugallatokkal, a mítoszok és jelképek erejével tömegekben ébresztette fel a tragikus életérzést. Nem véletlen, hogy a várrom, az elmúlt nagyság és a mulandóság komor jele vált a romantika legkedvesebb toposzává, hiszen a költők itt szembesülhettek az elmúlással és itt élhették át az örökkévalóság szomját. A tragikus életérzés nálunk is a romok közt született. Figyeljünk csak Kölcsey szavaira: Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék; Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold. Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém. És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán? Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér? Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort; Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl! Egyaránt megjelenik itt a tragikus életérzés negatív és pozitív aspektusa. A rom jeleníti meg az elmúlást – innen, ebből a negativitásból indul ki a történelem pozitív értelmének meghódítása. Az olyan motívumok, mint a csend, a rémalak, az éjjeli hold és a szél tovább mélyítik a mulandóság egzisztenciális bizonyosságát, így már egészen plasztikusan kibontakozik előttünk a tragikus életérzéstől áthatott lélek: „epedő kebel e romok ormán”. Majd az elmúlás felől egyszeriben a keletkezés, az alkotás és a jövő, egyszóval tehát az örökkévalóság felé fordulunk: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!” Kölcsey látomásában tehát közvetlenül tetten érhető a tragikus életérzés pozitív aspektusa, vagyis az, hogy a mulandóság görcsös tagadásán és melankóliáján túl, hogyan születik meg az alkotó nemzeti szellem és hogyan lép be a világtörténelem dinamikus idejébe. Van itt egy irracionális mozzanat, amelyet nem lehet sem figyelmen kívül hagyni, sem megmagyarázni. Az öntudat az időben, sőt magával az idővel szövetkezve lázad fel az idő ellen. Ezt a paradoxont ragadja torkon Németh László, amikor arról ír, hogy „a történelem a tragikus életérzés csodája”. Mert valóban csoda ez – és Európának ebben a döntő évtizedben is erre a csodára lesz égető szüksége. A történelem súlya és az utolsó ember Ha egy civilizáció elveszíti az önigenlés képességét, eluralkodik rajta a tragikus életérzés negatív aspektusa. Spengler szerint ez vezet ahhoz a „metafizikai haláligenléshez”, melynek hatására az emberek már csupán egyénenként akarnak élni, típusként és kulturális egységként viszont már nem. A hanyatlás prófétái erre a negatív aspektusra összepontosítanak. Valéry és Spengler egyaránt a kultúrák halandóságának tényét, a kimerülés lehetőségét rögzítették. Fukuyama a világtörténelmi dráma ellaposodására hívta fel a figyelmet. De a különféle elemzések, próféciák és történetfilozófiai eszmefuttatások sajátosságait háttérbe szorítja az a mindenütt uralkodó meggyőződés, hogy egy kultúra akkor veszti el vitalitását, amikor az „összlényben” kialszik a tragikus életérzés. A tragikus életérzés eltűnését olyan közép-európai szerzők is megfogalmazták, mint Milan Kundera vagy épp Kertész Imre. A lét elviselhetetlen könnyűsége szembeállítja egymással Európa két felét, hiszen nyugaton a puhára bélelt történelem és a „lét ártalmatlanítása” (Josef Pieper) megfosztotta az embereket attól az érzéstől, hogy az életnek önmagán túlmutató jelentősége van, keleten viszont az élet nem légiesült, az emberek továbbra is magukon viselik a történelmi sorscsapások nyomait. A lét elviselhetetlen könnyűsége így elsősorban nyugati probléma. Ehhez hasonló jelentősége van a Sorstalanságnak is, amelyhez Kertész a következő szavakkal adja kezünkbe az értelmezés kulcsát: „Mit nevezek sorsnak? Mindenesetre a tragédia lehetőségét.” Pontosan ez az, amibe egyre kevésbé tudunk beleérezni. A totalitarizmusba zárt elme éppúgy képtelen erre, mint a történetiség nyomása alól felszabadult súlytalan egyén. A mulandóság érzése lassan szétszóródik az időben, és ezzel elveszti ösztönzőerejét. Houellebecq szerint ez a változás „a halálfélelem tragikus érzését belefojtotta az öregedéstől való félelem általánosabb és bágyadtabb életérzésébe.” Ezzel előtérbe lép a tragikus életérzés negatív aspektusa, amely nem rejti magában a tragédia és a katarzis lehetőségét. A tragikus életérzés egyik legújabb megfogalmazását Peter Sloterdijk kínálja, aki szerint azok a kultúrák életképesek, amelyek őszintén fel tudnak háborodni saját eltűnésük gondolatán. Ennek tükrében kifejezetten örvendetes, hogy a herderi jóslat továbbra is borzolja honfitársaink kedélyét, vitára készteti a diákokat és nyugtalan vonásokba rendezi a véleményformálók arcát. Így viselkedik egy olyan nemzet, amely nem hajlandó lemondani saját történelméről. Persze az etnicista kihalásszorongás és az újpogány panaszkultúra is az „utolsó ember” szellemi impotenciájára vall, de a tragikus életérzés nem csak ennyiből áll. Ha képesek vagyunk életre kelteni a benne rejlő alkotó, poétikus és tettekre sarkalló erőt, akkor a haza valóban fényre derül. Ha pedig erre képtelenek vagyunk, akkor elveszítjük a történelmünket, amelyet ma még minden tragédiájával együtt is a sajátunknak érzünk. A kérdés így hangzik: akarjátok-e a történelem súlyát? A történeti és politikai érzék A politikai gondolkodás magyar hagyományát olyan mélyen áthatja a történetiség tudata, hogy hazánkban a politikai és történeti érzék sokszor egyet jelentett. Gróf Széchenyi István „alaptalannak” és improvizatívnak tartott minden olyan törekvését, amely a történelmi tapasztalatok helyett a politika valamely a prio ri felfogására épült. Egy ilyen történetietlen politika útján – megfogalmazása szerint – „nemzeti kifejlésünk s felemelkedésünk lehetetlen, minthogy »világi mély tudomány, a volt esetek philosophiai egybeillesztése, s azoknak józan alkalmazása nélkül, constitutiónk javításit ugyszólván improvisálni e mai idők kiképzettségei közt, teljes lehetetlenség«. Kutassunk ezért oly mélyen, mint csak lehet a nemzeti történetek forrásiban, s midőn honi elmozdításunk és javunk ügye körül felvilágosítjuk magunkat, nehogy készületlenségünk által hazánknak többet ártsunk, mintsem aztán aggkorunkig ismét helyreállitni volnánk képesek; ne mulasszuk el azon gyökérokok keresését, melyek a nemzeti nagyságok sarkalati, mert máskép mindig homokra fogjuk állitni alaptalan müveinket.” Gróf Tisza István, aki Széchenyihez hasonlóan a magyar végzetnek élt, beszédeiben is gyakran figyelmeztetett a nemzet tragikus jellemére. Egy alkalommal így foglalta össze nézeteit: „Aki végigtekint a magyar nemzet történelmén, lehetetlen, hogy ne lássa e történelem minden lapjára felírva a magyar nemzetnek azt a sajátságos jellemvonását, hogy nagy tulajdonai a nagy megpróbáltatások pillanatában lépnek előtérbe. Nagy érdem, nemzet- és államfenntartó érdem, de egyúttal tragikuma ez a magyar nemzetnek. Tragikuma, hogy azt a jobb helyzetet, amelyet a megpróbáltatások napjaiban nagy tulajdonságaival kivívott magának; erejének fokozására, jólétének emelésére, a béke áldásainak üdvös és bölcs élvezésére felhasználni soha nem tudta és a derű, a béke, a nyugodt fejlődés áldásos korszakai között a nemzetnek azon tulajdonságai léptek ismét végzetszerű erővel előtérbe, amelyek újabb megpróbáltatások, újabb katasztrófák, újabb élet-halál harcok csíráit hordozták méhükben.” Nemzedéki felelősség Mint tudjuk, az igazi tragédia csak ezután következett. A Parlamentben maga Tisza mondta ki a szörnyű mondatot: „Ezt a háborút elvesztettük.” Ezután az összeomlás és a trianoni békediktátum csapásai alatt a nemzet ismét ráébredt saját mulandóságára és arra, hogy permanens tragédiában él. Innen érthetjük meg a Horthy-korszak pszichopolitikai légkörét, amelynek meghatározó politikusai a nemzethalál elleni tiltakozásból próbáltak alkotó- és országgyarapító erőt meríteni. Klebelsberg például a trianoni katasztrófa árnyékában is „pozitív magyarságról” beszélt. Nem azért, mert nem érezte át a helyzet súlyosságát, hanem azért, mert a tragikus életérzés pozitív aspektusát akarta meghódítani. Így még saját kultúrpolitikai programját is nemzeti történelmünk tragikus párhuzamaival írta le: „én egy kultúrpolitikai Nagymajténynak, Világosnak fegyverlerakó közoktatásügyi minisztere sohase leszek. Én nem hozhatom fel a magam védelmére Trianont. A politikai Trianonba be kellett mennünk, de a kultúrpolitikai fegyverletétel önkéntes lenne.” Ahogy Szekfű Gyulánál, úgy Klebelsbergnél is az egyes nemzedékek életében olvad össze a történelmi és politikai alanyiság. A nemzedék a tragikus életérzés hordozója: „Alapgondolatom az, hogy a mai nemzedéknek jobban meg kell állnia a helyét, mint a mohácsi vész utáni generationak, melyet szörnyű felelősség súlya terhel. Akkor annak a kezén elkallódott a renaissance műveltség, melyet a Hunyadiak nálunk meghonosítottak. A mi kezünkön nem szabad annak a magyar műveltségnek elsatnyulnia, melyet a XIX. századi magyar tehetségek hagytak miránk. Ez a probléma. Ez a mi situatiónk, melyet ennek a nemzedéknek acceptálni kell.” Az akkori nemzedék pedig tudatosan magára vette a történelem terhét. Gróf Bethlen István a folytonosság felvállalásában és a történelmi tájékozódásban látta a konszolidáció kulcsát. Ezt a miniszterelnök szerint legfőképp a polgárháború küszöbén kell tudatosítani – tehát akkor, amikor a pillanat parancsának engedelmeskedve senki sem foglalkozik a folytonosság kérdésével –, mert Magyarországot csak történelmével és hagyományaival összhangban lehet konszolidálni. Mivel „az ország és lakossága évszázados történeti fejlődésben nőtt össze alkotmányával, mely ezeréves történelem eredménye”, Bethlen szerint a legnagyobb hiba, amit magyar politikus elkövethet, ha a jelent elválasztja a történelmi múlttól. S ha már nemzedék: ugyanezt az iskolát képviseli gróf Teleki Pál is, aki a „jelenbenlátást” hibának tartja. Ezzel arra utal, hogy a politikai gondolkodás nem szorítkozhat a pillanat kérdéseire, hanem mindig szélesebb történeti horizontot kíván. Teleki is szorosan összeköti egymással a történetiség elvét és a magyar politikai hagyományt, nem is akárhogyan – a politika általános alapelveként fogalmazza meg ezt az összefüggést a következő szavakkal: „egy nemzet csak történelmileg gondolkozhatik és egy nemzet, amelynek alkotmánya iratlan lelki valóság, amely olyan törvények, jogszokások és mondhatnám lelki döntvények foglalata, amelyek a nemzet vérébe és szívébe mentek át, az csak történelmi távlatban láthat, csak abban élheti életének döntő pillanatait is. Egy ember pedig, aki ezeket átérzi – és úgy érzem, erre a helyre csak ilyen érzésektől áthatva szabad az embernek lépnie –, csak a történelmi nemzettől lelkileg áthatva gondolhatja át a maga feladatait és léphet a cselekvés terére.” A történelmi jelen A történeti érzék és a történelem tragikus felfogása mindmáig a magyar politikai hagyomány szerves részét képezi. Hiába a kommunista rendszer pusztítása, hiába a „történelem vége” és a lét elviselhetetlen könnyűsége, a magyarságban még jelen van a történetiség tudata. Még fel tudunk háborodni saját eltűnésünk gondolatán. Az emlékezetpolitikai vitáink féktelensége azt mutatja, hogy nem eresztjük a történelmet és a történelem sem ereszt minket. A politikai és történeti érzék még mindig összeér a magyar tudatban. A kérdés csak az, hogy megvan-e még bennünk a száz évvel ezelőtti politikai nemzedék „pozitív magyarsága” és magunkra tudjuk-e venni a történelem terhét, vagy inkább súlytalan individuumokként szeretnénk tengődni történelem és sors nélkül. Személyesen és közösségi léptékben is ez a kérdés: szomjazzuk-e az örökkévalóságot, van-e valamilyen pozitív válaszunk az emberi mulandóságot felidéző sorscsapásokra, vagy megrekedünk a tragikus életérzés negatív aspektusában? Örök tévedésünk, hogy az ilyen súlyos kérdésre csak a távoli jövőben kell választ adnunk, amikor felvirrad a szuverén állítások és az abszolút tagadások nagy napja. Nem, erről szó sem lehet. A választ ma adjuk meg, talán éppen ebben a pillanatban. A történelemben közreható Gondviselés igazi csodája az, hogy még a legnagyobb műveit is olyan önmagában jelentéktelennek tűnő mozzanatokból építi fel, mint ez az óra vagy ez a perc.