● news.bsdnet.hu

Címlap/Szerelem/Esküvő/A házasság nem tulajdonjog: Ezért nem... A házasságkötés pillanata életünk egyik legszebb mérföldköve, amely két ember szövetségét jelképezi a közös jövőre. Ez az elköteleződés ma már inkább a belső értékekről és az egymás iránti tiszteletről szól. A videó megtekintéséhez engedélyezze a JavaScript-et, és/vagy fontolja meg egy HTML5 videót támogató böngésző használatát. A házasságkötés pillanata életünk egyik legszebb mérföldköve: egy olyan ígéret, amelyben két ember szövetséget köt a közös jövőre, tartogasson az bármit. Ez az elköteleződés ma már – szerencsére – sokkal inkább abelső értékekrőlés azegymás iránti tiszteletrőlszól, mintsem a régi korok jogi alá- és fölérendeltségi viszonyairól. Mégis, van egy pont, ahol a tradíció és a modern öntudat gyakran találkozik, és néha ütközik is: ez pedig nem más, mint a nevünk sorsa. Hiszen a nevünk nem csupán egy betűsor az igazolványunkban, hanem azidentitásunk legelső bástyája. Furcsa, de ez az érzés már kislány korom óta ott bujkált bennem. Valahogy mindig magától értetődő volt számomra, hogy ha egyszer eljön az én nagy napom, anevemet nem hagyom ott az oltárnál. Nem lázadás volt ez részemről, vagy dac a hagyományokkal szemben, egyszerűen csak egy belső bizonyosság:a nevem én vagyok. Sokszor hisszük, hogy a nagy döntésekhez nagy drámák kellenek, pedig a legfontosabb elhatározások gyakran csendben, egy belső felismerés formájában érkeznek.Olvass még a témábanNők vicces hasonlatai a szexről: „Olyan, mint amikor valaki vakarja a hátad, de kihagyja azt a pontot, ahol viszket.”A szülő öntudatlanul adja tovább sérült mintáját. Családi karmákÍgy tanulnak meg beszélni a kétnyelvű gyerekek„Meccset nézett az apja halotti torán” – Így szerettem ki a páromból Amikorleültünk a vőlegényemmel átbeszélni ezt a kérdést, végtelenül hálás voltam az elfogadásáért: eszébe sem jutott megkérdőjelezni a döntésemet. Az anyakönyvi hivatalban persze kaptam egy-két (tényleg) kedves, de sokatmondó megjegyzést, miszerint az esküvő után is lesz még pár napom „meggondolni magam”, dea meggyőződésem sziklaszilárd maradt. Talán azért, mert ez a választás nálam nem a múltról és nem is a családi kötelékekről szól sőt, éppen ellenkezőleg. Édesapámmal nem mondhatnám, hogy túl szoros kapcsolatom, miközben a „fogadott családom” tagjait és az ő életmunkájukat, személyiségüket nagyon is tisztelem, sokra tartom. Az, hogy nem változtatom meg a nevem, az esetemben sokkal inkább egybelső folytonosságrólszól. Arról a láthatatlan fonálról, ami összeköti a gyerekkori önmagamat a felnőtt nővel, aki ma vagyok. A nevem a múltam tanúja: benne van minden sikerem, minden kudarcom és az a fejlődési út, amit egyedül jártam be, mielőtt „mi” lettünk volna. Úgy éreztem, ha elengedem a nevem, egy darabot vágok le a saját történetemből, amit nem pótolhat semmilyen új titulus. Akkor értettem meg ezt igazán, amikor a nagymamám sírjánál álltam: a kőbe vésve nem a férjezett neve szerepelt, hanem az a név, amivel megszületett. Ott, abban a csendes pillanatban úgy éreztem, hogy a saját nevünk megőrzése valahol azegyéni, családi méltóságunk végső megnyilvánulásais lehet. Nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel: a statisztikák és a nemzetközi trendek is azt mutatják, hogya harmincas-negyvenes éveikben járó nők egyre tudatosabbak ebben a kérdésben. Sokan közülünk már kiforrott karrierrel, szakmai elismertséggel és egy stabilan felépített énmárkával érkeznek aházasságintézményébe. Érthető, hogy ha évekig dolgoztunk egy szakmában, publikáltunk, vagy alkottunk valamit a saját nevünk alatt, a névváltoztatás nemcsak érzelmi, de praktikus szempontból is komoly veszteséget hordozhat magában. Egy modern társadalomban a nevünk adigitális lábnyomunk, a hitelességünk és a történetünk alapköve. Ráadásul a maiharmincas generációgyakran már hosszabb ideje együtt él partnerével a házasság előtt (akárcsak mi), így kialakul egy olyan egyenrangú dinamika, amelybenmindkét fél őrzi sajátidentitását– ebbe a harmonikus képbe már nem feltétlenül illik bele a névcsere. Bár a társadalmi elvárások néha még mindig azt sugallják, hogy a közös név a „valódi” család záloga, én ezt másképp látom. Számomra a név megtartása nem a házasság intézménye elleni lázadás, hanem egyfajtapraktikus őszinteség önmagam mellett. Sosem tudtam azonosulni azzal a gondolattal, hogy egy aláírással „valakié legyek” ahelyett, hogy valaki mellett döntenék. Hiszem, hogy a valódi összetartozás nem a betűk egyezőségében, hanem a közös értékrendben és az egymás felé tett napi gesztusokban rejlik. És hiszem azt is, hogy úgy tudok teljes egészként jelen lenni a szövetségünkben, ha közben nem veszítem el azt a nőt, akivé a házasságunk előtt váltam. Azt a nőt, akit a leendő férjem megszeretett, és akinek a neve a saját élettörténetének a pecsétje. A videó megtekintéséhez engedélyezze a JavaScript-et, és/vagy fontolja meg egy HTML5 videót támogató böngésző használatát.