● news.bsdnet.hu

Spanyolország – amely nem csak a zöldség-gyümölcs ágazatban, hanem a sertéshús piacán is a legnagyobb európai szereplőnek számít – például nemrég jelentette be félmillió illegális bevándorló jogi helyzetének rendezését, Lengyelország pedig külföldi, főként ukrán munkaerőre alapozta piaci fölényét. A mezőgazdasági munkaerőpiac az elmúlt évtizedekben alapvető átalakuláson ment keresztül, a kontinens agrárszektora ugyanis egyre kevésbé képes a helyi munkaerőre támaszkodni és a gazdaságok mind nagyobb mértékben szorulnak rá külföldi munkavállalókra. Ennek okai többrétűek: a helyi lakosság nem vállalja az alacsony bér melletti nehéz fizikai munkát, ráadásul betakarításkor hirtelen több százezer dolgozóra van szükség a kézimunkaerő-igényes ágazatokban (főként a kertészeti ágazatban és az állattenyésztésben). Emellett a fokozódó árverseny miatt is olcsó munkaerőre van szükség (gondoljunk csak bele, mennyivel alacsonyabb áron érkezik be az európai piacokra a marokkói vagy török termék). Az EU-s országok mezőgazdaságában dolgozó külföldiek teljes száma óvatos becslések szerint 2,5–3,5 millió fő között mozog, de vélhetően ennél is jóval magasabb lehet. Az illegálisan dolgozók aránya pedig elérheti a hivatalosan bejelentett munkások harmadát-felét is, ez a szám azonban Dél-Európában még nagyobb is lehet. A jövőben a vendégmunkások aránya még tovább emelkedhet, szerkezetileg viszont jelentősen átalakul: a kelet-európai munkaerő dominanciája fokozatosan csökkenhet, miközben egyre nagyobb szerepet kapnak az Európán kívüli régiók – különösen Afrika és Ázsia. Az EU teljes gyümölcs- és zöldségtermelésének egynegyede Spanyolországban történik, ami jelentős részben a külföldi munkaerőn alapul. A mezőgazdaságban dolgozó bevándorlók száma az elmúlt öt évben több mint 1 millió fővel nőtt, akik jellemzően Marokkóból, Romániából és Bulgáriából érkeztek. Az évek során kialakult egy kettős rendszer: Egyfelől létezik egy hivatalos, szabályozott vendégmunkaprogram, amely szezonális munkavállalókat hoz be főként Észak-Afrikából és Latin-Amerikából. Másfelől azonban párhuzamosan működik egy jóval nagyobb, informális hálózat is: illegális vagy bizonytalan jogi státuszú migránsok tömege dolgozik a földeken, üvegházakban, feldolgozó és csomagolóüzemekben.  A mezőgazdaság tehát strukturálisan rá van utalva az olcsó, gyakran bizonytalan jogi helyzetű munkaerőre. Ennek kezelésére a spanyol kormány idén nagyszabású legalizációs programot indított az országban élő, papírok nélküli migránsok számára. A program keretében egyéves tartózkodási és munkavállalási engedélyt kaphatnak a már eleve ott tartózkodó illegális bevándorlók, ennek pedig az a feltétele, hogy regisztrálni kell a tartózkodásukat, bizonyítani kell a munkakapcsolat fennálltát, egyúttal feltétele még a büntetlen előélet is. A valós állapotokat jól mutatja, hogy a kormány 500 ezer fő jelentkezését várta a programban, ehelyett a jelentkezők száma már most meghaladta a 900 ezret. Lengyelország az uniós csatlakozás óta csaknem 11-szeresére növelte az agrár-élelmiszeripari exportját. Ma Lengyelország Európa legnagyobb almatermelője, de hosszan lehetne még sorolni azokat a termékeket, melyekben a piacvezetők közé tartoznak: burgonya, sárgarépa, eper, meggy, málna stb. (és még ki beszélt itt a baromfihúsról és a tojásról, utóbbiból évente körülbelül 10 milliárdot termelnek). A külföldi munkavállalókat illetően Lengyelország kettős szerepben van: egyrészt fogadó, foglalkoztató ország, másrészt ugyanakkor sok lengyel dolgozik Nyugat-Európában vendégmunkásként. Lengyelországban a teljes mezőgazdasági foglalkoztatás nagyságrendileg 1,2 millió főre tehető, amelyből a külföldi munkaerő létszáma 500 ezerre becsülhető. Az illegális munkaerő aránya kb. 20–40 százalék, a munkások jellemzően ukrán származásúak (mivel közel 1 millió ukrán tartózkodik Lengyelországban).  Az ország az elmúlt évtizedben gyakorlatilag az ukrán munkaerő legfontosabb európai célpontjává vált, ez pedig kifejezetten igaz a mezőgazdaságra. A következő évtizedben azonban ez az egyoldalú függés fokozatosan csökkenhet, hiszen várhatóan nő a délkelet-ázsiai munkavállalók aránya – például a Fülöp-szigetekről, Indiából vagy Nepálból. Sőt, Lengyelország egyfajta regionális „elosztó központtá” is válhat, ahonnan a munkavállalók egy része tovább áramlik Nyugat-Európa felé. A német mezőgazdaság több ágazata inkább szervezett rendszerrel működik, évente 250–300 ezer szezonális munkással, akik főként Kelet-Európából érkeznek. A szezonális munkavállalók – elsősorban román, bolgár és lengyel állampolgárok – még mindig a rendszer gerincét adják, azonban 2030-ig várhatóan csökken az arányuk. Ennek oka, hogy ezek az országok maguk is munkaerőhiánnyal küzdenek, illetve a bérkülönbségek mérséklődnek a jövőben. Németország ezért egyre inkább a harmadik országok felé nyit és strukturált toborzási programokkal próbálja pótolni a kieső munkaerőt, főként Ázsiából és Latin-Amerikából. Mindenesetre a német modell – a mezőgazdasági foglalkoztatás szempontjából – sokkal fenntarthatóbbnak tűnik, mint az illegális vendégmunkások tömegeire építő országoké. Versenytársaink helyzetét vizsgálva tehát kijelenthető, hogy a piacvezető szereplők főként az olcsó munkaerőnek köszönhetik helyzeti előnyüket. A vendégmunkások kérdését természetesen nem lehet leszűkíteni pusztán gazdasági szempontokra – sőt, jól láthatjuk, hogy egyes országokban ez komoly társadalmi feszültségekhez vezethet – de az Európai Unió nyitott és átjárható piacán (melyet az EU-n kívülről érkező importnyomás is feszít) komoly versenyhátrányba kerülhetnek azok a gazdaságok, melyek nem rendelkeznek a megfelelő mennyiségű, olcsó és dolgozni is hajlandó munkaerővel.