● news.bsdnet.hu

Bár a részletek még zavarosak, képlékenyek, ezáltal különféle ellentmondásos értelmezéseknek adnak teret, úgy tűnik, június végén Trump elnöknek és a washingtoni kormányzatnak újabb véres és igencsak költséges háborút sikerült lezárnia Iránnal szemben. Ahogyan többen – például Konok Péter is – cinikusan, ellenben találóan megjegyezték, ezzel a nagyon vitatható békeszerződéssel „Trump nyert, de tulajdonképpen Amerika veszített”. Illetve aki igazán jól járt és mondhatni győztesként kerülhet ki az összecsapásból, nem más, mint a „sátáni ellenség a világ leggonoszabb vezetőivel”, vagyis a síita iszlamista iráni kormányzat. Régi bölcsesség, hogy talán még egy igazságtalan béke is jobb, mint egy igazságos háború, azonban az izraeli–iráni–amerikai konfliktus – amelynek amúgy egyáltalán nincs vége, éppen csak egy pihenő intermezzo-fázis következik – esetében egyik, a háborúra és a békére fentebb alkalmazott jelző sem igaz. A 21. századi amerikai diplomácia és külpolitikai gyakorlat nem a vallási és kulturális dimenzió iránti érzékenységéről, empátiájáról híres, hanem inkább az üzleties, gyakorlatias, gazdaságcentrikus attitűdjéről ismert, és ez különösképpen érvényes a Trump-adminisztráció esetében. Mindennek megfigyelhetőek a látható és érzékelhető következményei, már ami az amerikai katonai beavatkozások körülményeit, valamint az elmúlt évtizedek minimum negatív, de inkább katasztrofális kivonulási stratégiáit illeti. Ugyanis ez történt Irakban, Afganisztánban és most elég látványosan az Irán elleni háború (a hivatalos eufémizmus szerint: katonai hadművelet) esetében is. Az Egyesült Államok itt belebonyolódott egy számára lényegében értelmezhetetlen és indokolhatatlan háborúba, amit elsősorban Izrael biztonsági-stratégiai érdekei mozgattak. Az amerikai vezetés pénzt, paripát, fegyvert és emberéletet nem kímélve évek, sőt Afganisztán esetében csak két évtized múlva tudott kiszabadulni a közel-keleti és közép-ázsiai háborúk véres forgatagából, annak minden tapasztalatával és traumájával együtt. Ha kritikus szemmel sorba vesszük az Egyesült Államok legfontosabb 21. századi ázsiai katonai beavatkozásait, szembetűnő lesz az aránytalanság: ezek viszonylag csekély stratégiai, politikai előnyt hoztak, viszont jelentős mértékű emberveszteséggel jártak és tetemes gazdasági terhet jelentettek. Az olyan megbízható és tárgyilagos kutatóintézetek, mint a Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet ( SIPRI ), illetve az amerikai Brown Egyetem Nemzetközi Ügyek Intézetének háborús statisztikái önmagukért beszélnek, és mind azt mutatják, hogy egy háború – a hadiipari komplexum jövedelmezőségét és a nagyon képlékeny kül- és biztonságpolitikai célok megvalósítását leszámítva – iszonyúan költséges és összességében veszteséges tevékenységnek bizonyul – ráadásul felettébb káros globális kihatásokkal. Valójában valamiképp hasonló történt Irak esetében is, amikor ifjabb George Bush amerikai elnök és neokonzervatív amerikai kormányzata 2003 tavaszán gyorsan megszabadította Irakot és a világot egy véreskezű diktátor uralmától, valamint a – mint kiderült – nem létező iraki tömegpusztító fegyverektől, és elhozta Irak népének az úgynevezett amerikai demokráciát. Szaddám Huszein hatalmának megdöntését, majd kivégzését egy anarchikus, groteszk államépítő demokráciakísérlet és egy közel 8 éves polgárháború követte. Utóbbi jelentős mértékben hozzájárult az Iszlám Állam szíriai és észak-iraki felemelkedéséhez, és az államszerű terrorszervezet több évig tartó rémuralmát eredményezte a többnemzetiségű, törzsi és felekezeti alapon velejéig megosztott Irakban. Az persze nyilvánvaló, hogy egy pusztító háború után az évekig, évtizedekig elhúzódó állam- és nemzetépítés sokkal nagyobb anyagi és emberi erőforrás-ráfordítást igényel, mint egy gyors katonai beavatkozás, még úgy is, hogy – miképp az általános az amerikai haderő csapásmérő harccsoportjainak költségvetése esetében – annak operatív költsége elérheti a napi 1,2 milliárd dollárt is. A fegyverrel kikényszerített iraki amerikai „rendszerváltoztatás” és a 8 évig tartó katonai beavatkozás mérlege sajátosan ellentmondásos: körülbelül 4400 amerikai és mintegy 350 ezer iraki halott, több tízezer sebesült és PTSD-ben szenvedő (és számos öngyilkosságot elkövető) amerikai katona, valamint az ez idő alatt elköltött körülbelül kétezer milliárd dollár – az amerikai és európai (brit és lengyel) adófizetők pénzéből. Az iraki háborúval párhuzamosan zajlott és bő egy évtizeddel tovább tartott az amerikai büntetőháború az afgán tálib rendszerrel és az ott bujkáló Oszama bin Ládennel és al-kaidás terroristacsoportjaival szemben, amely menet közben NATO-hadműveletté szélesedő, kimerítő háborúvá alakult. Habár az amerikai haderő már 2001. október végére példás gyorsasággal megdöntötte és elűzte az iszlám „hithű diákjaiból” (talibán) álló afgán kormányt, legyőzni még 20 év alatt sem nem tudták őket, amint azt a 2021. augusztusi drámai kabuli képsorok is bizonyították. Az afgán háború politikai eredménye, hogy az afganisztáni bázisú terrorizmust gyakorlatilag sikerült felszámolni, ám a nyugati beavatkozás, majd a gyors kivonulás helyi politikai értelemben teljes visszarendeződést, tálib restaurációt eredményezett a „civilizációk temetőjeként” is hírhedt Afganisztánban. A háború mérleg e: meghalt mintegy 3000 amerikai és 4000 NATO-katona, köztük 7 magyar hősi halott, valamint mintegy 175 ezer afgán katona és polgári személy, és háborús kiadások címén két évtized alatt elfüstöltek közel 2,5 ezer milliárd dollárt. És vannak azok az amerikaiak számára ellenséges diktátorok és diktatúrák, ahol a zsarnok atomfegyverekkel is rendelkezik, lásd Észak-Koreát, amelynek esetében az amerikai kormányzat a szövetséges dél-koreai vezetéssel egyetértve úgy döntött, hogy jobb békén hagyni a kommunista latorállamot és fenntartani az áldatlan status quó t. Sajátos üzenet ez minden diktátorjelöltnek: politikai rendszere túlélése érdekében mielőbb szerezzen be tömegpusztító fegyvereket, hogy elkerülhesse a nyugati nagyhatalmak, jelesül az Egyesült Államok „gondoskodó” figyelmét. Ami a háborús okokat illeti, részben ez motiválta az Irán ellen indított tavaly nyári és idei izraeli-amerikai „megelőző háborút” is, hiszen a majdnem fegyvertisztaságúra – 60%-ra – dúsított iráni uránkészlet és a célba juttató rakétaarzenál veszélyt jelenthet úgy Izraelre és Európára, mint a térségbeli Amerika-barát arab szövetségesekre. A pusztító amerikai-izraeli légicsapások ellenére az urániumkészlet – amelyből akár 10 atombombát is előállíthatna az iráni vezetés, biztosítva saját túlélését, és regionális atomnagyhatalommá emelhetné a síita iszlamista államot – még mindig nem került elő az iráni hegyek gyomrából. Az iráni vezetésnek az atomkártya mellett még egy nagyon komoly aduász van a kezében, a földrajzi elhelyezkedésük, nevezetesen a Hormuzi-szoros, ami világkereskedelmi fontosságú geostratégiai fojtópont. Hogy ez ellenőrzési opcióként mit jelent, milyen politikai és gazdasági potenciál, azt láthattuk az elmúlt időszakban. Amint a féléves iráni konfliktus jól illusztrálta, a tengerszoros lezárása jóval nagyobb és kártékonyabb kihatással lehet a világra (csupán a Perzsa-öböl kőolaj, LNG, műtrágya tengeri és légiáru-forgalmának blokkolása révén), mint a térségbeli katonai csapások következményei. E logika mentén tovább haladva, az iráni rezsim jemeni proxyszövetségesei a hútik vagy húszik , szükség esetén a Vörös-tenger és a Szuezi-csatorna stratégiai fontosságú bejáratát, a Bab-el Mándeb tengerszorost tudnák hatékonyan zavarni, sőt időlegesen akár lezárni is. A húszik rendszeres és kiszámíthatatlan támadásai miatt az európai és távol-keleti teherhajók inkább a hosszabb és jóval drágább, ellenben biztonságosabb Afrika-kerülést lennének kénytelenek választani a hírhedt „Könnyek kapuján” történő áthaladás helyett. Sokan ezt teszik már most is. Fontos széljegyzet egyébként, hogy a globális felmelegedés és az arktiszi jégtakaró zsugorodásának egyik, a világkereskedelemre vonatkozó következménye, hogy egyre inkább számításba vehető a Kína és Nyugat-Európa közötti arktikus tengeri útvonal, az észak-nyugati átjáró mint lehetőség. Ez jóval rövidebb és gyorsabb kereskedelmi útvonal lehet, mint az Afrika-kerülés, és immár az év közel felében jégmentesen, biztonságosan hajózható. Kellemetlen részletkérdés Nyugat-Európa számára, hogy az északi óceáni útvonal gyakorlatilag egy másik ellenséges nagyhatalom, Oroszország ellenőrzése alatt áll, vagyis az orosz északi flotta vigyázó szemei előtt kellene minimum 3 hétig hajózni Sanghajból Rotterdamig vagy Hamburgig. Ugyanakkor ez valószínűleg még mindig biztonságosabb és olcsóbb megoldásnak tűnhet, mint bízni az irániak vagy a jemeni húszik jóakaratában és impulzív kiszámíthatatlanságában. Mindazonáltal, az utóbbi évek eseményei nyomán egyre jobban körvonalazódik az a nyilvánvaló felismerés, hogy a nagy ázsiai sakkban, vagy inkább területfoglaló, kiszorító politikai-gazdasági Go -játszmában Irán, Kína, Oroszország (és Észak-Korea) tulajdonképpen egy csapatban játszik a Nyugat ellen. E nagy játszmában az Egyesült Államok és vonakodó európai szövetségesei immár kétszer is meggondolják, hogy hol és milyen csillagászati áron bonyolódnak katonai akciókba vélt vagy valós, esetleg illuzórikus stratégiai, külpolitikai és gazdasági érdekeiktől hajtva. Csutak Zsolt kül- és biztonságpolitikai elemző, az ÖT állandó szerzője. Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát ! A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. (Borítókép: Donald Trump 2026. június 17-én. Fotó:  Mandel Ngan /  AFP)