● news.bsdnet.hu

Egy nagyon érdekes piac van kialakulóban, ami a jelen kor zöld átállást segítő technológiai eszközeinek a következő életszakaszára vonatkozik. Megannyi napelem, elektromosautó-akkumulátor kerül hamarosan lecserélésre nagyobb mennyiségben, bennük olyan anyagokkal, amelyek még hasznosíthatók lehetnének. Amikor körforgásos gazdaságról beszélünk, sokan csak az egyszerűbb megoldásokra gondolnak, például a szelktív hulladékgyűjtésre, holott egy sokkal komplexebb folyamatot jelent. Honnan érdemes elindulni a körforgásos gazdaság piaci lehetőségeit illetően? Lépjünk egyet hátra. A körforgásos gazdaságot gyakran az anyagáramok újrahasználatával és újrahasznosításával azonosítjuk, miközben a fenntarthatóság ma már a mindennapi életünk szervezésének kérdésévé is vált. Jóval többről szól, mint hogy mit kezdjünk az életciklus végén egy hulladékká vált termékkel. Beletartozik az anyagválasztás, a terméktervezés, a gyártási technológák, a visszagyűjtési rendszerek és a másodlagos nyersanyagpiacok kialakítása is. De nem csak a vállalatok magatartása, hanem az egyének gondolkodása is meghatározó abban, hogy hosszú távon hogyan fejlődhet ez a terület. Fontos kimondani, hogy a fenntarthatóság tartalom nélkül értéktelen kifejezés: a szó önmagában nem jelent teljesítményt. Amikor mi értékteremtésről beszélünk, akkor a fenntarthatóság és a körforgásos gazdaság olyan értelmezésére gondolunk, amely egy gazdasági eseményhez hozzáadott értéket kapcsol. Mit jelent ez a „hozzáadott érték” a gyakorlatban? Ma egy gyártási folyamat, vagy akár egy termék – legyen szó autóipari termelésről vagy kávékapszuláról – már nem értelmezhető úgy, hogy ne gondolnánk végig a teljes életciklust és a felhasznált anyagok visszacsatolását a körforgásba. Ahhoz, hogy valódi hatást érjünk el, nem elég a vállalatoknak csak egy-egy célt kitűzni, holisztikus szemléletű körforgásos stratégiára van szükség. Mi sokat foglalkozunk például az élelmiszerhulladék körforgásba történő visszavezetésével. Jelentős az a mennyiség, ami „hulladékká válik”, de abból is lehet értéket előállítani. Ha egy hulladék biogázüzemi célokra használható, abból villamos energiát lehet termelni, ami egyszerre körforgásos gazdasági elem és az energiamixet is bővítő, mérhető hozzájárulás. A nagykőrösi biogázüzemünk évente kb. 50-55 ezer tonna mezőgazdasági és élelmiszeripari hulladékot hasznosít, amelyből anaerob bomlás révén évente 7 millió köbméter biogáz keletkezik, ezáltal hőt és villamosenergiát termelünk, a fermentációs folyamat mellékterméke pedig trágyaszerűen hasznosítható a mezőgazdaságban. A körforgásosság tehát nem kizárólag környezetvédelmi kérdés, hanem energetikai és gazdasági is? Így van, ha makroszinten vizsgáljuk, a hatás akár GDP-arányosan is értelmezhető. Ha pedig szektorális szinten, például az energiaparra vonatkozóan, akkor az energiamix egy portfólióelemeként is kezelhető, amely szélesíti a rendszert, és hosszabb távon hozzájárulhat az energiafüggetlenséghez. A gazdasági hatásokat tehát nem lehet figyelmen kívül hagyni, és az energetikai terület csak egy példa arra, hogyan növelhető az ellátásbiztonság. De legalább ilyen fontos a kritikus nyersanyagtól való függőség csökkentése, amelyet a 2024-ben elfogadott Critical Raw Materials Act is célul tűz az Európai Unióban. Az akkumulátorokra vonatkozó uniós szabályozás pedig már ezt megelőzően konkrét visszanyerési és másodlagosnyersanyag-felhasználási elvárásokat rögzített, egyértelművé téve, hogy a lítium, a kobalt, vagy a nikkel visszanyerése nem pusztán hulladékkezelési, hanem nyersanyag- és ellátásbiztonsági kérdés. Hol válik igazán élessé a különbség az újrahasználat és az újrahasznosítás között? Az újrahasználat sokszor egyszerűbb, bizonyos minőségi hibákkal egy terméket vissza lehet vinni a normál életciklusába, és ehhez nem feltétlenül kell bonyolult technológia. Amikor viszont egy termék hulladékká válik, akkor technológiára van szükség az ipari léptékű feldolgozáshoz, és a technológia, valamint az e köré épülő rendszer költségtétel. Ahogy a termelőüzem számára is költséget jelent, ha olyan anyagtól kell megválnia, amely még hasznosítható. A folyamat végén pedig ott vannak a hulladékkezelő üzemek, amelyeknek ma már Az egyik legfontosabb célja az, hogy minden olyan anyagot, ami hulladékká válik, a lerakóból eltérítsenek. Használják újra, hasznosítsák újra, mert ebből lehet értéket teremteni, és egyben jelentősen hozzá tudunk járulni az ökológiai lábnyomunk nemzetgazdasági szintű csökkentéséhez is. A piaci szereplők érdeke az úgynevezett „closed loop” rendszer megvalósítása, azaz a zárt körfolyamatokban való gondolkodás, amelynek része, hogy lehetőség szerint a gyártó- vagy felhasználási helyhez közel oldják meg az életcikluson belüli vagy anyagában történő újrahasznosítást. Az Alteo esetében a körforgásos gazdasági tevékenységünk szinergikusan kapcsolódik az energetikához. Ha visszatekintünk 10-15 évvel ezelőttre, a napelemek telepítése még elsősorban a fenntarthatóságban élenjáró háztartásokban fogalmazódott meg,, ma viszont makrogazdasági léptékű kérdés, a magyar energiamixben jelentős arányt képvisel, és az életciklusuk végén viszont a körforgásos gazdaság számára is jelentős kihívást jelent. Elérkeztünk ahhoz a használteszköz-piachoz, aminek nem igazán van meg napjainkban még a kerete, de érdemes készülni rá. Miért fontos a naperőművek terjedésével párhuzamosan a hulladékgazdálkodási oldal is? A naperőműparkok és a tetőre szerelt rendszerek idővel roncsolódnak, sérülhetnek, illetve technológiaváltás miatt cserére szorulhatnak, így hulladék keletkezik. Ennek a hulladéknak ma Magyarországon nincs igazán kiforrott, magas szintű hasznosítási módja. Pedig a telepített kapacitásokból következően belátható időn belül jelentős mennyiségű panel kerülhet ki a rendszerből, és ezt már úgy kell kezelni, hogy legyen hozzá technológiai háttér. Előrejelezések szerint míg napelempanelből Magyarországon 2030-ban 0,4 kilotonna, addig 2035-ben 7,1 kilotonna, 2039-ben pedig már 71 kilotonna hulladék keletkezik, amely jól mutatja, hogy az életciklus végén milyen jelentős boomra lehet számítani. Kettébontva a problémát, a most leszerelt panelek és a jövőben gyártott panelek életciklusa között van különbség? A ma leszerelt paneleknek általában nincs új életciklusa, ezeknél jellemzően az újrahasznosítás jelenti a következő lépést. A cél az értékes alkotóelemek kinyerése és visszaforgatása. Ilyen alkotóelemek például az alumínium, a réz és az üveg, amelyekre technológiák már léteznek. A következő évek paneljeinél sem látok érdemi különbséget abban, hogy végső soron az újrahasznosítás lesz a fő megoldás, bár vannak fejlesztések olyan irányban is, hogy részlegesen teljesítő panelek másodlagos felhasználást kapjanak, például bizonyos beépített, világítási célú megoldásokban. Gazdaságossági szempontból ugyanakkor ez tipikusan olyan piac, amelynek ipari léptékben 5-10 év kellhet ahhoz, hogy valóban profitábilisan működtethető legyen. Miért nem működhet ez már most tisztán piaci alapon? Azért, mert a volumen és a technológia bekerülési költségei jelenleg sok esetben nem teszik önfenntartóvá a beruházásokat. Ha ma kellene ilyen üzemet létesíteni, akkor nemcsak magyar, hanem közép-kelet-európai alapanyagáramra lenne szükség a gazdaságos működéshez. A körforgásos gazdasági beruházások ösztönzésében az állami vagy európai uniós támogatásoknak lehet fontos szerepe. Ez nem csupán a napelemek újrahasznosítására igaz, hanem mindazoknak az anyagáramoknak a biztonságos kezelésére, amelyek az elektrifikációnak, a szemünk előtt zajló új ipari forradalomnak hatására a következő időszakban jelennek majd meg jelentős mennyiségben. Az ipar oldalán gyakori kritika, hogy az újrahasznosított alapanyag hozza-e a szükséges minőséget, a lakosság oldalán pedig a veszélyesség és az egészségkockázat kerül elő. Mi garantálhatja, hogy ezek az anyagáramok biztonságosan és ténylegesen visszacsatornázhatók? A napelemek példájánál maradva, erre a megfelelő szabályozási rendszer nyújthat megoldást. Magyarországon megkülönböztetünk koncesszió hatálya alá eső és nem eső hulladékokat, és a napelemhulladék a koncessziós körbe tartozik. A tetőkről és ipari parkokból kikerülő napelemek esetében a koncesszor felelőssége az újrahasznosítás koordinálása, és az, hogy a szerződött partnereken keresztül biztosítsa a megfelelő kezelést. Lakossági oldalon szintén koncessziós hulladékról beszélünk, a begyűjtési módszertan eltérhet, de a rendszer logikája ugyanaz, szakcégek végzik a cserét és a régi panelek begyűjtését és átadását a koncesszor számára. A zárt rendszer, az egyértelmű szabályozás és a legmagasabb szintű technológiák kiépülése együtt teremthet garanciát az anyagáramok biztonságos kezelésére és a másodlagos nyersanyagok megfelelő minőségére. Minden anyagáramnál számít, hogy lakossági vagy ipari kibocsátásról beszélünk, és az is, milyen a beérkező anyagminőség. Ez lényegében receptúra, a tisztán gyűjtött anyagok technológiailag egyszerűbben, energia- és költséghatékonyabban hasznosíthatók, így az újrahasznosítási értékláncban magasabb érték állítható elő. Ha az anyag szennyezettebb, tovább kell benntartani a technológiai folyamatban, ami költséget jelent. Van erre kézzelfogható példa? Igen. A palackok és alumínium italos dobozok begyűjtéséhez kapcsolódó anyagáramoknál például olyan technológiát fejlesztettünk, amely ezek feldolgozására kiválóan alkalmas. A tapasztalat az, hogy minél tisztább az input, annál nagyobb értéket lehet kinyerni belőle. Ez nemcsak a lakossági oldal felelőssége, az ipari kibocsátóknál is egyre erősebb az ösztönző a homogén, jól szelektált anyag átadására, mert ez adott esetben már árbevételi tétellé válik. A hulladékáramokból származó bevételek bizonyos iparágakban ténylegesen megjelennek a költségvetésekben, a minőség pedig közvetlenül meghatározza az elérhető értéket. Mennyire alakítja át a szektort, hogy új hulladéktípusok jelennek meg, gondolok most az akkumulátorokra? Jelentősen. A gazdaság gyökeres átalakulásának vagyunk a szemtanúi, amelyben új iparágak alakulnak ki. Gyakorlatilag mindannyian aktív részesei vagyunk ennek a folyamatnak, gondoljunk csak arra például, hogy egy átlag háztartásban is már tizes nagyságrendben találhatóak elektronikai készülékek. Az EU-ban forgalomba hozott elektromos berendezések mennyisége egy évtized alatt csaknem megduplázódott, és ezek jelentős része akkumulátort is tartalmaz. Mindez nemcsak az elektronikai hulladék mennyiségének további növekedését vetíti előre, hanem az akkumulátorhulladék kezelésének jelentőségét is növeli, különösen azért, mert értékes összetevőket, köztük kritikus nyersanyagokat és ritkaföldfémeket is tartalmazhatnak. Emellett Magyarországon jelentős akkumulátoripari gyártókapacitások jöttek létre, és ezekből gyártási melléktermék, illetve később end-of-life akkumulátorhulladék keletkezik, amelynek újrahasznosítására Magyarországon jelenleg nincs teljes körű technológiai háttér. Mit jelent a teljes körű technológiai háttér, mi hiányzik konkrétan? Megkülönböztethetünk előkezelő technológiákat, és olyan kémiai eljárásokat, amelyekkel olyan kritikus nyersanyagokat lehet kinyerni, mint a lítium, a grafit, a kobalt, a nikkel és a mangán. Ez magas szintű technológiai, környezetvédelmi, munkavédelmi és tűzvédelmi követelményeket támasztó tevékenység. Az Európai Unióban van néhány ilyen üzem, például Németországban és Belgiumban, de Magyarországon ez a képesség nem épült ki. Olyan vállalatokra van ehhez szükség itthon, amelyek képesek technológiát, tőkét, transzparenciát, megfelelési kultúrát és hosszú távú gondolkodást vinni az iparágba, és ezek révén biztonságos feltételeket teremteni az újrahasznosításhoz. Milyen stratégiára lenne szükség a szektorban? Nagyon fontos egy biztonságos szabályozási környezet, gazdasági, kormányzati iránymutatás arra, hogy ezt a szektort hogyan szeretnénk látni a következő 5 évben. Ahogy Kína épített magának stratégiát a ritkaföldfémek esetében, Magyarországnak is szükséges stratégiát alkotnia. A különböző szakmai szervezetek és az iparág egyöntetű véleménye szerint a legfontosabb az lenne, hogy Magyarország ne utólag, hulladékkezelési problémaként reagáljon az akkumulátorok, napelemek és elektronikai hulladékok miatt hamarosan nagy mennyiségben jelentkező új anyagáramokra, hanem előre felépített iparági stratégiával készüljön rájuk. Ehhez világos kormányzati és az EU-s keretekkel összhangban álló szabályozói irányra van szükség, annak tisztázására, hogy a következő 5-10 évben milyen szerepet szánunk az új típusú hulladékok hazai vagy régiós újrahasznosításának. Ennek hiányában a hazai iparban keletkező értékes anyagáramok vagy lerakóban végzik, amely jelentős környezeti probléma elé állíthat minket, vagy feldolgozása külföldön, illetve az Unión kívül valósulhat meg, így pedig Magyaroszág elveszíti az azok feletti rendelkezés lehetőségét. Emellett a szükséges technológiák, és kompetenciák kiépítését mielőbb meg kell kezdeni, mert ezek megvalósítása nem az egyik napról a másikra történik meg. A felkészülési és tanulási folyamat időigényes, és nélkülözhetelen ahhoz, hogy az értéklánc teljes vertikumában hatékony és biztonságos működödés valósulhasson meg. A ritkaföldfémek kérdése ellátási szempontból is problémás lehet a jövőben. Igen, ezek az anyagok az akkumulátorgyártás és a mindennapi elektronikai eszközeink alapfeltételei. A globális ellátási láncokban láthatóan erős ázsiai dominancia alakult ki, és Európának, illetve Magyarországnak is érdeke, hogy a nálunk létrejövő gyártás mellé értelmezhető újrahasznosítási, visszanyerési kapacitások épüljenek. Ez nemcsak autóipari kérdés, a ritka földfémek, valamint a lítium, kobalt és nikkel visszaforgatása a mindennapi eszközök szintjén is releváns: laptopok, telefonok, és minden, ami akkumulátorral működik. A  másodlagos nyersanyagok ezért nem egyszerűen „olcsóbb alternatívák”, hanem az ellátási kitettség csökkentésének eszközei. A globális kobalt-, lítium- és nikkel kereslete meredeken emelkedik, miközben a kitermelés és a feldolgozás rendkívül koncentrált. A három legnagyobb termelő országból származik ezeknek a nyersanyagoknak több mint kétharmada, ritkaföldfémek esetében pedig közel 90 százalékos ez az arány. Az akkumulátorokat illetően jelentős bizalomvesztés érződik társadalmi szinten, noha az újrahasznosításuk környezeti szempontból is indokolt lenne. Mitől válhat egy ilyen ügy társadalmi szinten elfogadottá? Szakmailag úgy ítélem meg, hogy ez elsősorban a biztonságos szabályozási környezeten, a kormányzati iránymutatáson és azon múlik, hogy a technológiákat transzparensen, bemutatható módon működtessük. Olyan magasabb standardokat kell felállítani, amelyek korábban nem feltétlenül voltak a szektor sajátjai. Ehhez edukációra is szükség van, nemcsak a lakosság, hanem az iparági szereplők és azok munkavállalói irányába is. Ma a lakosság sokszor máshogy viszonyul a kis elektronikához, mint például az autóipari akkumulátorokhoz, miközben a logika ugyanaz: a sor végén ugyanannak kell történnie, vagyis a biztonságos feldolgozásnak és az értékes anyagok visszanyerésének. A társadalmi elfogadottságot működő példákkal, átlátható működéssel és következetesen magas hatósági, környezet- és munkavédelmi sztenderdekkel lehet erősíteni. A mesterséges intelligencia, az adatközpontok energiaigénye hogyan kapcsolódik a körforgásossághoz? Az adatvezérelt működés hardverigénye és energiaigénye hosszú távon az energiamixben is jelentős tényező lesz. Ezzel párhuzamosan az energiatárolás is gyorsan növekvő terület, és a telepített tárolók is eljutnak majd az end-of-life szakaszba. Ezekkel is kezdeni kell valamit, vagyis a körforgásos gazdaság értelmezése nem állhat meg a klasszikus hulladékáramoknál. A technológiai modernizáció újabb hulladékáramokat termel ki, amelyekre előre fel kell készülnünk. Milyen időtávon jelenhet meg ez a probléma az energiatárolóknál? Nagyjából 5-10 éves időtávval számolnék. Ráadásul az energiatárolásban technológiaváltások is várhatók, a rövid távú tárolás mellé megérkeznek a hosszabb távú megoldások, ami szintén cseréket és újabb hulladékáramokat generál. Hogyan nézne ki egy 10 éves, reális magyar jövőkép a körforgásos gazdaságot illetően, ha a vízióba azt is belecsomagolnánk, hogy piaci alapon is működőképes körforgásos gazdaság valósul meg? Az egyik legfontosabb célom az lenne, hogy a körforgásos gazdaság minden eleme adatalapú legyen, vagyis pontosan kimutathatóvá váljon, miből mi keletkezik, mi forgatható vissza, és a hulladék mekkora része alakítható értékes anyaggá. Ugyanilyen fontosnak tartom, hogy az adatok mellett az árak és költségek, beleértve a jelenleg gyakran rejtve maradó externáliák is, megfelelően értelmezhetők és beárazhatók legyenek. A másik fontos vízió, hogy a lerakóba kerülő hulladék aránya 1% (a becslések szerint ez most 50% - a szerk.) alá csökkenjen. Ez azt jelentené, hogy megvan a hasznosítási kapacitás, a technológiai felkészültség és egy olyan működési modell, amelyben a szabályozó, a hatóság, a kormányzati oldal, a gyártók és a hulladékhasznosítók is értik az értékláncban betöltött saját szerepüket. Címlapkép forrása: Portfolio A cikk elkészítésében a magyar nyelvre optimalizált Alrite online diktáló és videó feliratozó alkalmazás támogatta a munkánkat.