● news.bsdnet.hu

Amikor utoljára Mac DeMarco koncertjén jártam, még egészen más ember voltam. Nem csak néhány évvel fiatalabb. Más életet éltem, más dolgoktól féltem, más dolgoknak örültem. Azok a dalok, amelyek kedd este elhangoztak a Budapest Parkban, egy olyan korszakból maradtak itt, amikor még végtelennek tűntek a húszas éveim. Amikor valahogy könnyebbnek érződött minden. Zenéltem, éjszakáztam, pályakezdőként dolgoztam, optimista voltam, és bár voltak gondjaim, mint mindenkinek, de magától értetődőnek tűnt, hogy a világ alapvetően rendben van, vagy legalábbis azt gondoltam, rendben lesz. Azóta eltelt egy évtized, családom lett, vidékre költöztem, lett egy házunk, kutyáink, ezekkel együtt pedig jöttek kötelezettségek és megszeghetetlen határidők is. Észre sem vettem, de az életem első fejezete véget ért, és elkezdődött egy másik. Sokkal több a felelősség, és sokkal ritkábbak azok a pillanatok, amikor az ember csak úgy sodródik. Valószínűleg nem én voltam az egyetlen a Parkban, aki valami hasonlót érzett. Mac DeMarco már rég nemcsak egy előadó, hanem egy egész korszak hangja, egy generációé, ami a kétezertízes évek közepén fedezte fel magának a Salad Dayst, a 2014-es albumot, aminek címe egy Shakespeare-től származó kifejezés: a gondtalan fiatalság, a tapasztalatlansággal együtt járó idealizmus, az élet zöld korszaka. Nehéz lenne ennél pontosabban leírni azt az érzést, amit ezek a dalok jelentettek akkoriban. Félelmetes, de a My Kind of Woman, az Ode to Viceroy, a Freaking Out the Neighborhood vagy a Blue Boy mind olyan dalok, amiket ha meghallok, pontos életszituációt képzelek el melléjük és élek át egyúttal. Ezek az elsőre furcsa, álmos számok, amiknek a műfaját DeMarco sokszor csak jizz-jazznek nevezett, emlékek tárolói. Kapcsolatoké, albérleteké, nyári estéké és olyan embereké, akikkel ma már talán nem is beszélünk. A Budapest Parkban a közönséget nézve az volt az érzésem, hogy jó páran nemcsak egy koncertre gyűltünk össze, hanem azért, hogy ezt az élményt átéljük. DeMarco továbbra is a nagy allűröktől mentes antipopsztár, aki úgy viselkedik, mintha véletlenül tévedt volna fel a színpadra, a Parkban konkrétan kukásnadrágban lépett fel. Úgy néz ki, mint aki bármelyik pillanatban lejöhetne a színpadról egy sörért, aztán visszamászna még eljátszani néhány dalt. Csakhogy közben nagyon kevesen tudnak úgy írni a nosztalgiáról, mint ő. A koncert egyik legerősebb pillanata nekem éppen ezért nem egy régi sláger volt, hanem inkább az az élmény, hogy milyen állapotba kerültem attól, ahogy a régi és az új dalok váltották egymást. A Salad Days után például egy új szám következett a Guitar című lemezről, és azon kaptam magam, hogy már nem ugyanazokon a dolgokon jár az eszem, mint amikor először hallottam ezeket a dalokat húszévesen. Nem átzenélt, átpiált éjszakákat pörgettem vissza magamban, hanem hogy vajon mit csinálnak otthon a kutyák, és mennyire fogják szétkapni a bútorokat, mire hazaérünk. Egyáltalán nem volt nagy kontraszt a régi és az új dalok között, DeMarco szívesen játszotta végig ezt az egyveleget, talán csak annyi különbség volt, hogy a közönség a régi számokat jobban élvezte. Viszont itt értettem meg igazán, miért működik még mindig ez a minden elemében a kétezertizes éveket idéző, néha lassú, lo-fi gitárpopzene. Nem azért, mert vissza tud vinni egy elveszett korszakba, hanem mert nagyon kíméletesen emlékeztet rá, hogy az a korszak valóban létezett. Hogy azok az emberek tényleg mi voltunk és hogy attól, hogy már nem ott tartunk, nem veszítettünk el mindent, amit akkor fontosnak gondoltunk. A nosztalgia gyakran keserű műfaj. Könnyen átfordulhat abba a vágyba, hogy bárcsak visszamehetnénk az időben. A parkos koncert viszont egészen másról szólt. Ez a másfél óra nem azt mondta, hogy régen minden jobb volt, inkább azt, hogy jó volt akkor, és jó most is. A koncert végére nem azt éreztem, hogy vissza akarom kapni a húszas éveimet, inkább azt, hogy örülök, hogy megéltem őket. Talán ez Mac DeMarco igazi szuperereje. Nem a lazasága, nem a jellegzetes gitárhangzása, hanem az, hogy úgy tud egy egész generáció számára egy letűnt korszak szimbólumává válni, hogy közben képes emlékeztetni arra is: az élet nem akkor volt a legjobb, most is jó, csak másképp.