● news.bsdnet.hu

– Hogyan kezdődött az AHA Színpad története? – 2001 őszén szociális munkásként karácsonyi műsort szerveztünk a hajléktalanoknak a Madridi úti szállón. Egy hajléktalan srác jelentkezett, hogy szívesen mondana verset az esten, mondtam, persze, próbáljuk meg. Akkora sikere volt, hogy szöget ütött a fejembe, ezzel komolyabban kellene foglalkozni. Nem sokkal később megalakult a társulat, első előadásunk Romhányi József dramatizált verseiből készült, ugyancsak nagy sikerrel. Aztán teltek az évek, én pedig egyre inkább azt láttam, a színjátszásban hatalmas erő van, személyiségformálásként is működik. Voltak jó éveink, és jó néhány olyan is, mikor semmilyen támogatást nem kaptunk; előfordult, hogy a hajléktalanok dobták össze saját pénzecskéjükből a támogatást arra, hogy színjátszó táborban próbálhassunk. – Talán ez is mutatja a színjátszás rendkívüli erejét. Ez a módszer egyfajta művészetterápia? – Néhány éve a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Közszolgálati Kar (EKK) Mentálhigiéné Intézetében szociálismunkás-mesterképzésen vettem részt, diplomamunkámat A színházművészeti technika megvalósítása a magyar hajléktalan-ellátás lehetséges technikái között címmel írtam. Ez egy indirekt színházművészeti technika, ami egyedülálló Európában. Pozsonyban húsz éve működik a Divadlo bez domova, hajléktalanlétben élők bevonásával készítenek darabokat, Prágában ugyancsak sokféle kísérleti előadást készítenek hajléktalanok bevonásával, és ezzel foglalkozik a londoni Cardboard Citizens professzionális színház is. Az AHA Színpad módszere azonban egyedi, és eltér a segítő szakmában alkalmazott művészetterápiás módszerektől, ahol a pszichodráma egy adott időszak problémáit művészeti eszközökkel próbálja feldolgozni. Mi sokkal inkább arra helyezzük a hangsúlyt, hogy a szerep megformálásán keresztül a karakter személyiségjegyei lassan beleivódjanak a játszóba. – Hogyan? – A hajléktalanlétben élő ember a minimumra redukálja a világnak mutatott érzelmeit, hiszen folyamatos nyomást, bántást kell átélnie. Én nem mehetek oda az örökös védekezésben élő hajléktalan emberhez, hogy na, mesélj, ki vagy, mi a történeted? Ilyen helyzetben nem lesz őszinte a válasz. A színjátszás során azonban arra bátorítjuk, próbálja meg kibontani magát ebből a védőburokból, hogy újra önmaga lehessen. Ebben nyújt lassú, mélyreható segítséget a művészet. A színpadon, próba közben vagy a darab ürügyén arról beszélhetnek, ami valóban foglalkoztatja, feszíti őket belülről. A közös játékban mintákat látnak, a szerepeken keresztül pedig megpróbálhatják megérteni egy-egy karakter működését, érzéseinek mozgatórugóját. – És mi a helyzet a többséggel? – Én azt látom, hogy a jelenkori társadalmunk legnagyobb problémája, hogy kezdünk immunissá válni mások gondjaira, egyre inkább elhidegülünk egymástól. Ha leesik egy ember a villamosról és beüti a fejét, kész vagyunk a diagnózissal: biztos berúgott. Az fel sem merül bennünk, hogy az illető esetleg beteg, megszédült, segítségre van szüksége. Ebből a dermedt állapotból szeretném kirángatni az embereket, igyekszem mindenkinek segíteni a magam területén, a magam eszközeivel. Persze más kérdés, hogy ez egyáltalán nem esik nehezemre, mert ilyen a habitusom. A társulat különleges közeg: itt nincs különbség ember és ember között, ez befogadó világ, ahol pillanat alatt alakulnak ki barátságok. Talán azért, mert a társadalmi elvárások, a „mit gondolnak rólam mások” nyomasztása nem jelenik meg. Azt pedig jó látni, hogy a világ nyitott rá: sokfelé hívnak minket játszani, a legkülönbözőbb színházi fesztiválokon léptünk már fel, minden darabunk minősített – ezüst-, bronz-, sőt, fesztiváldíjas előadásaink is vannak. Megyünk iskolákba, idősek otthonába, színházi seregszemlére, mindenhová, ahová éppen hívnak. Jelképes állomása a megtett útnak, hogy az AHA Színpad 25 éves fennállását a Centrál Színházban jubileumi előadással ünnepeltük: játszottunk Csáth Géza novellájából vagy Örkény Egyperceseiből készült jeleneteket, bohózatot és a finn Riku Laakkonen palliatív bábtechnikájából írt impressziót a halálról. – Hányan kezdték, és mi történt az elmúlt évtizedekben a társulati tagokkal? – Ha összeszámolom, az elmúlt két és fél évtized alatt több mint háromszázan voltak az AHA tagjai, köztük epizódszereplők és komoly társulati tagok, külsősök és belsősök, integrált színházasok, értelmi fogyatékosok, vakok és gyengénlátók, mozgáskorlátozottak, színészek. Sőt, olykor arra is akad példa, hogy rendezett környezetben élő fiatalokat fogadjunk a társulatban, hogy lássák, van élet a virtuális világon túl is, ráadásul ebben a közösségben alázatot tanulhatnak. Jelenleg is van egy tehetséges tizennégy éves segítőnk, aki hetente háromszor jár hozzánk dolgozni. Ahogy minden közösségben, itt is akad négy-öt olyan ember, akiknek kulcsfontosságú szerep jut a közösség életében: említhetném például Jójárt Józsi bácsit, aki már elment közülünk, ám még a halála is stílusos volt, ha szabad ilyet mondani. Az utolsó pillanatig ragaszkodott hozzá, hogy ne vigyék kórházba és a szállón maradhasson, hiszen az volt az otthona, ott voltak a barátai. Mikor meghalt, a színpadszobában ravataloztuk fel, ott búcsúztunk el tőle: a retinámba égett a jelenet. De említhetném Peti bácsit is, aki egykor a Gundel szakácsa volt, most hajléktalanszállón él, szívvel-lélekkel vesz részt a munkában, és olyan orgánuma van, hogy bármelyik hivatásos színész megirigyelhetné. Egyébként készítettünk statisztikát az elmúlt évekről, éppen azt vizsgálva, hogy mi lett a sorsa a társulati tagoknak. Az eredmény elképesztő: a színházi munkában részt vállaló hajléktalanoknak több a fele visszatalált a társadalomba, legtöbbjük családban él, sőt, munkája is van, vagy emeltebb szintű ellátásban részesül, azaz mindenképpen rendezettebb körülmények között él, mint azt megelőzően. – És még három pápai áldást is magáénak tudhat a társulat… – Így igaz. 2006 decemberében őszentsége XVI. Benedek pápa nyilvános audienciáján kaptuk meg a pápai áldást, ami életre szóló élmény volt. 2021-ben őszentsége Ferenc pápa egészségi állapota miatt nyilvános audiencián már nem tudott minket fogadni, de nagyon kedves barátom, Beer Miklós, a Váci egyházmegye akkor hivatalban lévő püspöke telefonált a pápai nunciusnak, akinek közbenjárására pápai futár hozta el a társulatnak a kézzel írt pápai áldást. Mikor pedig Ferenc pápa Budapestre látogatott, az AHA társulati tagokkal és több mint ötven külsős résztvevővel, gyerekekkel, hajléktalanokkal a Rózsák terén élőképet készítettünk a pápa tiszteletére, a Golgotát, a kereszthalál pillanatát. Mikor Őszentsége elhaladt előttünk, keresztet rajzolt a csoportunkra. Csodálatos volt. – El lehet valaha is engedni ezt a munkát? – Papírforma szerint két év múlva megyek nyugdíjba, akkor érem el a krisztusi kort ebben a szakmában: 33 éve csinálom. De tényleg nem tudok nyugdíjba menni, sajnos az agyam nem engedi, állandóan pörög. Van egy görög mondás: ha lekötik a kezét, megnémul. Ez vagyok én. Képtelen lennék otthon ülni a babérjaimon. A pozsonyi színjátszó társulat vezetője mondta egyszer, hogy Fecske, te olyan vagy, mint egy pitbull, amit egyszer megfogsz, azt nem ereszted. Persze hogy nem! Huszonöt év munka, a társulatért vívott harc van mögöttem – nagyon sok köszönettel tartozom a Hajléktalanokért Közalapítványnak, a Menhely Alapítványnak, a Magyar Vöröskereszt Budapesti Szervezetének –, küzdeni kellett sokszor csak azért, hogy létezzünk, csináljuk. De minden pillanata megérte. Talán ha egyszer lesz egy saját játszóhelyünk, akkor lehet, hogy boldogan adom majd át a stafétabotot.