● news.bsdnet.hu

A tűzszünet nem indult gördülékenyen. Bár az amerikai–iráni egyezmény a libanoni szembenállásra is kiterjed, a Hezbollah és Izrael több fronton összecsapott a július 19-i aláírást követően. A harcok megakasztották a tárgyalások svájci nyitányát, Washington pedig még aznap új izraeli–Hezbollah-tűzszünetet jelentett be. Irán a libanoni incidensekre hivatkozva a Hormuzi-szoros lezárásával fenyegetőzött, de az ígéretet nem követte tett. Optimizmusra ad okot a tény, hogy a tűzszünet elsősorban mindig politikai akarat kérdése. 2020 és 2026 között a Közel-Kelet és a Kaukázus különböző konfliktusai során összesen 9 tűzszünet köttetett, melyeket az első 60 napjukban összesen 12 333 alkalommal sértettek meg. Ennek ellenére a fegyvernyugvások mind életben maradtak, hiszen a feleknek érdekében állt, hogy elkerüljék az eszkalációt. Így most van ezzel az Egyesült Államok és Irán is. A felek még április 8-án kötöttek kéthetes tűzszünetet, amely aztán a hivatalos lejártát követően is tartotta magát. A felek így földrajzilag – kisebb-nagyobb sikerrel – a Hormuzi-szorosra tudták korlátozni katonai akcióikat, megkímélve a régiót a nagyobb pusztítástól. Most Washington és Teherán hivatalosan is megkötötte a rég várt 60 napos tűzszünetet. Az átmeneti rendezést rögzítő memorandum értelmében Irán feloldja a Hormuzi-szoros blokádját, Amerika pedig nem vegzálja az iráni kikötőkből kifutó, illetve oda tartó hajókat. Washington szempontjából ez az egyezség legfontosabb pontja. Donald Trump, aki kezdetekben még „rezsimváltásról”, valamint az iráni atomprogram teljes megsemmisítéséről beszélt, az iráni blokád nyomán visszavett ambícióiból. Kiderült ugyanis, hogy a 70-ről 110 dollárra ugró hordónkénti olajár nemcsak hazája stratégiai szövetségeseit helyezi nyomás alá, de a novemberi félidős választásokra készülő amerikai polgárokat is ellene fordítja, és szétrepeszti a MAGA-tábort. A Hormuzi-szoros kapcsán a végleges megoldás még várat magára. A háború előtt a szoros hajózható volt, mostanra azonban Irán már formálisan is jogokat követel magának arra, hogy beleszólhasson a hajóforgalom ellenőrzésébe. Ennek jövőbeli konstrukciójáról még csak találgatások vannak, de valószínűleg egy ománi–iráni részvételű, nemzetközi ellenőrzésű szervezet létrehozása várható. Amerikának a legfőbb célja alighanem az lesz, hogy a vámokat dollárban számolják el, ezzel is erősítve a valuta globális dominanciáját. Az egyezség értelmében Irán ígéretet tett arra is, hogy a jövőben nem fejleszt és nem szerez atomfegyvert. Ez a pont összességében nem hozott újdonságot, hiszen Teherán eddig is következetesen állította azt, hogy atomprogramja békés célú, és ha nem is lett volna az, a 2025-ös, 12 napos háború során Izrael porrá zúzta a hegyek gyomrába rejtett létesítményeket, így tehát könnyű lesz betartani az ígéretet. Bár a nemzetközi sajtóban időről időre előkerül, hogy Irán rendelkezik 400 kilogramm 60 százalékosnál nagyobb sűrítettségű uránnal, ennek hol- vagy általában csak létéről nincs hiteles információ. Ezt majd a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség ellenőrei lesznek hivatottak felmérni, ha és amennyiben visszatérhetnek Iránba. Persze kérdéses, hogy a Trump-féle egyezség összességében nem lesz-e még mindig visszalépés ahhoz képest, amit Barack Obama hozott tető alá még 2015-ben, és amit Donald Trump 2019-ben felrúgott. Washington most az engedményekért cserébe konkrét gazdasági előnyöket kínál Iránnak: mentességet az iráni olajexport amerikai korlátozásai alól, banki, szállítási és biztosítási könnyítéseket, fokozatos szankcióenyhítést és egy legalább 300 milliárd dolláros újjáépítési-fejlesztési keret előkészítését. Emellett Irán teljes, külföldön befagyasztott 100-120 milliárd dolláros vagyonából 24-25 milliárdot felszabadítanak. A gazdasági előnyök Teherán számára középtávon a túlélést jelenthetik. A háború nyomán az éves infláció májusra 84 százalékra ugrott, az élelmiszerárak 131 százalékkal emelkedtek, az olajexport májusban napi 209 ezer hordóra zuhant, ami 84 százalékos visszaesés volt az előző hónaphoz képest, miközben becslések szerint kétmillió ember is elveszíthette az állását. Csak az energiaipari károk helyreállítása húszmilliárd dollárba kerülhet, a teljes háborús számla pedig egyes becslések szerint elérheti a 144 milliárd dollárt, vagyis Irán GDP-jének közel a felét. A gazdasági enyhülésből elsősorban a rezsim kemény magja profitál. A tavaly decemberi tüntetések vérbe fojtása óta az országban nincs ellenzéki mozgolódás, politikailag a háborúból elsősorban a rendszer belső köre és a pragmatikus biztonsági elit került ki megerősödve. A legnagyobb győztes a Forradalmi Gárda, amely Hamenei ajatollah likvidálását követően saját jelöltjét, Mudzstaba Hameneit protezsálta az ország élére. Az új legfőbb vezető azóta sem állt a nyilvánosság elé, egészségi állapotáról csak találgatások vannak, a világgal a Forradalmi Gárda vezetőjén, Ahmad Vahidin keresztül kommunikál, sejthető hát, hogy valójában kinek a kezében van a gyeplő. A vallási kemény vonalba tartozók ugyanakkor árulásként támadják az alkut, melyet a Forradalmi Gárda győzelemként ünnepel a nyilvánosság előtt. Átmenetileg az Öböl-országok is fellélegezhetnek. A Hormuzi-szoros újranyitása csökkenti az energiapiaci pánikot, a biztosítási díjakat, a szállítási kockázatokat és a beruházási bizonytalanságot. A szoroson halad át a világ olajforgalmának mintegy ötöde, a tengeri olajkereskedelem negyede és a globális LNG-kereskedelem jelentős része. Katar és az Egyesült Arab Emírségek LNG-exportja különösen erősen függ ettől az útvonaltól. Az olaj és a pénz most újra áramolhat! Ugyanakkor a háború megmutatta, hogy Irán a Hormuzi-szoros fenyegetésével az egész térséget zsarolni tudja. Ez gyorsíthatja a szorost elkerülő vezetékek, kikötői kapacitások és logisztikai útvonalak fejlesztését, amiben, földrajzi adottságaikat kihasználva, elsősorban Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek fognak élen járni. A konfliktus azt is megmutatta, hogy az arab országoknak érdemes növelniük védelmi kapacitásaikat. Ne legyenek kétségeink, ebben elsősorban az Egyesült Államokra, másodsorban Izraelre számíthatnak majd, miközben Irán jóindulatát különutas megállapodásokkal próbálják megszerezni. Izrael és Benjamin Netanjahu számára az amerikai–iráni egyezmény egyértelműen stratégiai vereség. Izrael a megállapodásból jórészt kimaradt, hiszen Washington közvetlenül Teheránnal tárgyalt, az eredmény pedig nem veszi figyelembe Tel-Aviv prioritásait: a beláthatatlan jövőbe odázza el a nukleáris program ügyét, nem korlátozza az iráni ballisztikusrakéta-képességeket, és nem számolja fel Irán regionális szövetségi rendszerét, azon belül a libanoni Hezbollahot sem. Netanjahu belpolitikai helyzete különösen nehézzé vált. A miniszterelnök az elmúlt években az iráni fenyegetés elleni fellépésre építette biztonságpolitikáját, és azt ígérte, hogy a háború alapvetően átrendezi a Közel-Keletet. A megállapodás fényében ez nem teljesült, az októberi választások pedig egyre közelednek. Netanjahu helyzetét az sem erősíti, hogy Donald Trump a nyilvánosság előtt adott hangot vele szembeni elégedetlenségének – miközben az izraeli szavazók számára az amerikai kapcsolatok különösen fontosak –, és tűzszünetet kényszerített ki Libanonban. Netanjahu persze menve a menthetőt bejelentette, hogy Izrael nem fog kivonulni az ellenőrzése alá vont dél-libanoni területekről, az ottani front alakulása pedig az iráni–amerikai tűzszünetre is kihatással lesz. A háború tehát papíron lezárult, de a közel-keleti erőpróba aligha ért véget. Irán túlélte a támadást, pénzhez és levegőhöz jutott, miközben bebizonyította, hogy a Hormuzi-szoroson keresztül az egész világgazdaságra képes nyomást gyakorolni. Az Öböl-államok átmenetileg fellélegezhetnek, de már tudják, hogy biztonságuk nem épülhet kizárólag amerikai garanciákra. Izrael pedig stratégiai zsákutcában találta magát: katonailag sikereket ért el, politikailag kimaradt az alkuból. A kérdés most nem az, ki nyerte meg a háborút, hanem az, ki tudja túlélni a békét.