● news.bsdnet.hu

Még be sem iktatták az új kormányt, az első látványos politikai csörte már le is zajlott az új miniszterelnök és a főpolgármester között. A vita lényege, hogy „kié a nagyobb?”. Azaz Magyar Péter vagy Karácsony Gergely tud-e nagyobb bulit tartani? Miután Magyar Péter sérelmezte, hogy Karácsony Gergely épp az Országgyűlés alakuló ülése előtti napra időzítette a fővárosi rendszerzáró rendezvényt, egy Facebook-posztban oda is pirított a főpolgármesternek. A kritika célba ért, Karácsony Gergely végül kénytelen volt módosítani a parti időpontját. „Sok szerelmet bír el a rakpart” – válaszolta Magyar Péternek, és a rendezvényt áttette másnapra, a miniszterelnöki beiktatás napjára, abban a reményben, hogy az ő buliján gyülekező tömeg majd együtt vonul át a Kossuth Lajos térre. Szombatra azonban kiderült, hogy a főpolgármester nemcsak a csörtét, hanem a méretversenyt is elvesztette. A rakpart mégsem bírt el ennyi szerelmet, mert nem is nagyon volt mit elbírnia. Karácsony Gergely politikai erődemonstrációjából félresikerült, szomorkás búcsúbuli lett. A kihelyezett óriáskivetítők száma alapján a szervezők jóval nagyobb tömegre készültek, mint ezer-kétezer ember. Karácsony Gergelynek a Duna partján nem sikerült meglovagolnia a tiszai hullámot, a rakparton semmi nem áradt, legfeljebb a nosztalgia. A rendezvény alatt és végig a nap folyamán olyan érzésünk volt, mintha egy elromlott időutazó gép űzne velünk tréfát. Először a kilencvenes évek MSZP–SZDSZ-korszakába csöppentünk vissza, Bródy Jánossal a színpadon és a régi baloldali hangulat minden kellékével. Majd amikor a többméteres EU-zászló előtt önfeledten ugráló embereket láttuk, mintha hirtelen a 2004-es uniós csatlakozásunk idején landoltunk volna. Végül a „Mocskos Fidesz” pólók, a „Ruszkik, haza” feliratok és a nyomdafestéket nem tűrő molinók már egyenesen az idei kampányba rántottak vissza. A választási győzelem hangulata a rakparton alig volt tetten érhető. Néhány tiszás póló feltűnt ugyan, köztük a „most már kormánypárti vagyok” feliratú darab, de a rendezvény összképe inkább azt sugallta, hogy a résztvevők bánatukban gyűltek össze. Karácsony Gergely tízmillió bántalmazott országáról beszélt, és a rakparti hangulat valóban közelebb állt a traumatizáltsághoz, mint a felszabadult ünnepléshez. Még Pankotai Lili sem tudta felrázni a közönséget, igaz, ezúttal visszafogottan, trágárkodás nélkül szólalt meg. Lehet, hogy épp ez volt a baj. Egy egykori Momentum-szavazóval arról beszélgetünk, hogy őt Magyar Péter megnyerő személyisége és ígéretei vitték a Tiszához, bár egyetlen olyan jövőbeni intézkedést sem tud megnevezni, amelyet különösen várna. „A Fidesz–KDNP az orosz gyilkosok cinkosává vált – Slava Ukraini” – hirdeti egy székre kiterített narancssárga póló. Tulajdonosa, egy nyugdíjas férfi büszkén meséli, hogy mostanában a politikai feliratú pólók bizniszében utazik, és még számtalan ötlete van rá, milyen üzeneteket lehetne a ruhadarabokra nyomni. Korábban Dobrev Klárával szimpatizált, ám szerinte a DK elnöke hibát követett el, amikor kampányát a határon túli magyarok választójogának megvonására építette. Magyar Pétert alapvetően szimpatikusnak tartja, bár erős fenntartásokkal van iránta. Büszkén közli, már azt is kitalálta, milyen táblát fog a magasba emelni, ha csalódik az új miniszterelnökben: „Orbán Viktort a börtönbe, Magyar Pétert a süllyesztőbe.” Apropó „Slava Ukraini”, érdekes véletlen, hogy az Európai Bizottság épp a buli előtti napokban tette nyilvánossá vizsgálatának eredményét: nincs itt semmi látnivaló, az Orbán-kormány nem szivárogtatott ki semmilyen kényes adatot Moszkvának. A Kossuth Lajos tér felé közeledve a Tisza-kolbászos, sörös-, hamburgeres- és italpultok előtt egyre hosszabb sorok kígyóznak, ahogy a Tisza-shop előtt is többméteres a sor. A folyékony nedűket „Működő Magyarország” feliratú poharakban mérik, és minden úgy fogy, mintha ingyen volna. Egyvalami azonban feltűnően nem fogy, mégpedig a magyar zászló. Úgy tűnik, a tiszás rendszerváltásnak máris megvannak a vesztesei, a nemzetitrikolór-árusok, ugyanis a piros-fehér-zöld színekre sem Karácsony Gergely, sem Magyar Péter buliján nem volt kereslet. Vége van. Már az EU-zászló és a szivárvány a menő. Új idők új vállalkozásokat követelnek. Egy középkorú férfi koponyás kalózlobogót lenget. Amikor rákérdezünk, miért épp ezzel a zászlóval ünnepel, készségesen válaszol. – Ez a zászló egy nemzetközi szimbólum, egy Fülöp-szigeteki mozgalomból indult. Világszerte azok használják, akik diktatúrák ellen küzdenek – mondja. Felvetjük neki, hogy több ellenzéki vélemény szerint a gyors hatalomátadás is bebizonyította, hogy Magyarországon mégsem volt diktatúra. A férfi erre csak legyint: „Dehogynem volt. Túl kevés ember kezében összpontosult túl sok pénz.” Eszünkbe jut a Yesterday című film alapsztorija, amikor egy globális áramszünet után a világ másnapra elfelejti a Beatlest. A főhős döbbenten tapasztalja, hogy az interneten nyoma sincs a zenekarnak, dalaikra senki nem emlékszik. Ő viszont igen, és mivel zenészként addig nem sokra vitte, emlékezetből Beatles-dalokat kezd el játszani, óriási sikerrel. Csakhogy a lelkiismerete nem bírja el a hazugságot, és szembe kell néznie azokkal, akik egy rendszerhiba folytán még emlékeznek a legendás együttesre. Valami hasonló érzés kerítheti hatalmába a Fidesz-szavazót a Kossuth Lajos téren. Mintha a tizenhat év eredményei egyszerűen kitörlődtek volna a kollektív emlékezetből. A beszélgetőtársaink reakciói alapján értetlenség és tagadás övezi a felhozott vívmányok említését, és az új miniszterelnök első beszéde is egy olyan valóságot rajzol fel, amelynek bizonyos fejezetei törlődtek az emlékezetéből, például a tizenhat évből az a tizennégy, amit ő az első sorból lelkendezett végig. De térjünk vissza a Kossuth Lajos térre az elromlott időgépünkkel, abba az időn kívüli állapotba, ahol a múlt, a jelen és a vágyott jövő egymásra csúszott. Kevés szürreálisabb időutazás van annál, mint amikor a Szózat után felcsendül az Örömóda, úgy, ahogy gyerekkorunk iskolai ünnepségein, a szocializmusban, majd követi a Székely himnusz. A Szózat éneklése még csak-csak ment a tömegnek, de az „égi szikra” sorai után Csaba királyfi csillagösvénye már láthatóan sokaknak ismeretlen terep volt. A hitelesség kedvéért muszáj hozzátenni, mögöttünk két fiatal lány meghatódva énekli végig a Székely himnuszt. Ők tényleg abban hisznek, hogy jobb világ vár rájuk, és ezt őszintén ki is mutatják, nem pfujolnak, amikor a tömeg így tesz, csak lelkesen tapsolnak. Nevezzük őket reménysugárnak. Mellettünk egy baráti-családi társaság, ők már jóval hevesebben élik meg az eseményeket. Az egyik hölgy felhívja a lányát, aki otthon követi az alakuló ülést. Nevetve meséli, hogy a lánya úgy érzi magát, mintha focimeccset nézne. Felugrál a kanapéról, kiabál, szurkol. Az Orbán-kormánnyal szemben felgyülemlett indulat sokak számára éppúgy politikai hajtóerővé vált a választáson, mint a változás ígérete. Ennek látványos bizonyítéka, hogy valahányszor a kivetítőn felvillan Lázár János vagy Gulyás Gergely arca, a tömeg reflexszerű pfujolásba kezd. A hangulatba különös kontrasztot hoz egy középkorú nő megjegyzése, aki derűsen odaszól a mellette állónak: „Az elmúlt tizenhat évben valakit mindig gyűlölni kellett, de szerencsére ennek is vége van.” A több mint egyórás miniszterelnöki beszéd két pontján robban fel a tömeg. Amikor Magyar Péter távozásra szólítja fel a köztársasági elnököt, a tér füttykoncertbe és hangorkánba borul, és amikor a vagyonvisszaszerzésről és az elszámoltatásról beszél, hatalmas ováció fogadja. A kettő között minden más elsikkad. Minél több emberrel váltunk szót, annál inkább kirajzolódik, hogy a kormányváltásra szavazókban egyszerre él a felszabadultság és a bizonytalanság érzése. Az előbbit egy nő történelmi párhuzammal ragadja meg: „A világ ilyen eufóriát utoljára az NDK turistákon láthatott, amikor megnyílt előttük a vasfüggöny. A magyar nép most újra vasfüggönyt bontott.” Szerinte Magyarország valójában csak most lépett be igazán az Európai Unióba. Mások a politikai generációváltást ünneplik. Egy férfi úgy fogalmaz, a rendszerváltás óta most lesznek „a legközvetlenebb, legemberibb miniszterek az ország élén, nem azok a befásult, magukat kiskirálynak képzelő, uralkodni vágyó pojácák”, akik miatt sokszor szégyenkeznie kellett magyarként. Egy első szavazó pedig mindezt a saját generációja nyelvén tálalja: „Nem megkeseredett vénemberekre van most már igény, hanem laza partiarcokra.” De ott a bizonytalanság is. Egy egészségügyi dolgozó nem is próbálja leplezni aggodalmait. – Örülök a kormányváltásnak, de hadd soroljam fel, mi jár a fejemben! Vajon hogyan szorítják ki a túlárazó beszállítókat? Mit kezdenek az orvos- és nővérhiánnyal? Mikorra tűnnek el a várólisták? És mikor írhatja fel végre a szakorvos a gyógyászati marihuánát a súlyos betegeknek? – mondja szinte levegővétel nélkül. Mások engedékenyebbek az új kormánnyal. Egy nő arról beszél, hogy számára már az is óriási változás, hogy „nincs az a fojtogató rettegés, ami korábban mindent áthatott”. Szerinte ha az ígéretek harmada teljesül, „már hatalmasat nyert az ország”. Ahogy felcsendül a Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország, a meghibásodott időgépünk újra beindul, és egy kilencvenes évekbeli MIÉP-rendezvényen találjuk magunkat. Majd hirtelen ugrunk előre húsz évet, és már 2005-ben vagyunk, a Gyurcsány-korszak kellős közepén, amikor Oláh Ibolya először énekelte el a Geszti Péter-féle Magyarországot. Magyar Péter katonai tiszteletadással kísért beiktatási ünnepségének díszletei között az énekesnő minden korábbi nyilvánosan tett fogadalmát felülírva újra énekli a dalt, amelyről egyszer azt mondta, soha többé nem adja elő. Mintha a rendszerváltó buli dramaturgiája megkövetelné a saját múltjával való kibékülést is. Úgy tűnik, a „rendszerváltással” Ákos a zenei listáról végleg lekerül, de valamiért mégis egyre hangosabban szól fejünkben egy régi dalrészlet: „A lélek üressége, a mérce kettőssége / egy bosszúálló isten torzult tükörképe…” A tömött metrón a beiktatási ceremóniáról távozó, siető idősebb emberekbe botlunk. Aggódva törnek utat, hogy elérjék a Nagykanizsára tartó vonatukat. Elmondásuk szerint rendszert váltani jöttek Budapestre. Amikor rákérdezünk: „Sikerült?”, értetlenül néznek ránk. „Egyértelmű! Minden megváltozik!” – vágják rá. A lelkesedés mellé persze jut panasz is. A szervezés szerintük katasztrofális volt, alig tudtak kijutni a tömegből, és a metró sem állt meg a Kossuth Lajos téren. Nehéz a rendszerváltók élete. A metrón rengeteg Fradi-sálas fiatallal találkozunk, akik a Magyar Kupa-döntőre tartottak. Hangulatukat Magyar Péter beszéde és némi sör alapozta meg. Egy hatfős társaság arról beszélget, amikor az új miniszterelnök Sulyok Tamás köztársasági elnököt lemondásra szólította fel. Szerintük így kell bánni egy közjogi méltósággal, aki – állításuk szerint – láthatóan zavarban volt, és hallotta, ahogy kintről kifütyülik. A társaság számára tehát a legszebb pillanat a fenyegetés volt, és izgatottan várják az elszámoltatást. Csak azt sajnáltuk, hogy a focimeccs utáni sajtóeseményeken nem voltak ott. Érdemes lett volna meghallgatniuk, hogyan beszélnek az igazi győztesek és a vesztesek. A legnagyobb tisztelet hangján. A mérkőzés végén, a Puskás Arénából távozva – a Ferencváros hosszabbításban szerzett góllal lett kupagyőztes – furcsa egyveleg alakul ki: Fradi-drukkerek és a Kossuth Lajos térről érkezők keverednek össze. Mindegyikük örül, euforikus állapotban, ki-ki a maga okán. A mámorító pillanatban, a sör áztatta részeket kerülgetve a nap végére egyvalami világossá vált: új korszak kezdődik. Az ünnepi hangulat mámora azonban korántsem teljes. A fiatalok lelkesedése mögött az idősebb korosztály részérő érezhető egyfajta óvatos visszafogottság, hogy a változás öröme csak addig tart, amíg a valóság rá nem nehezedik az ígéretekre. A kormányváltásra szavazók nem csupán új arcokat várnak, hanem gyors, kézzelfogható javulást az egészségügyben, a közszolgáltatásokban és mindenekelőtt a saját megélhetésükben. A politikai hangulat pedig ingatag talaj. Ha az új kormány nem tud rövid időn belül eredményeket felmutatni, a mostani eufória könnyen átfordulhat kiábrándulásba, majd dühbe. Félő, hogy az időgépünk végleg meghibásodott, és a múltban ragadt, pedig jó lenne látni a jövőt. A Szózat cseng a fülünkben: „Áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell.”