● news.bsdnet.hu

Nem kell túl sokat keresgélni, elég csak felmenni a Redditre, és azt látjuk, hogy a külföldi és a hazai fórumok csak úgy hemzsegnek az olyan, magukat jófiúnak gondoló, zömében dühös férfiaktól, akik minden nyűgjükért, párkapcsolati sikertelenségükért a nőket hibáztatják. A nemek harcába inkább ne menjünk bele, mind a nők, mind a férfiak, illetve az online randizós applikációk is felelősek azért, hogy az emberek között mélyebb a szakadék, mint valaha. Ebbe az írásba is csak azért hoztam be az inceleket, mert a hazai mozikban pár hete vetített, Megszállottság (Obsession) című párkapcsolati horrorfilm főszereplője, Bear (Michael Johnston) is egy incel-jófiú, aki reménytelenül szerelmes egyik barátjába, Nikkibe (Inde Navarrette), ám a románc nyilván egyoldalú, és a lány akkor se kezdene szerencsétlen sráccal, ha ő lenne az utolsó férfi a Földön. Bear azért nem adja fel, legjobb haverjával, Iannel (Cooper Tomlinson) együtt gyakorolja a nagy vallomást, ami után az írói pályára vágyó, amúgy tényleg laza és jó fej Nikki majd beleszeret hősünkbe. Csak hát a történet főszereplője besétál egy fura csecsebecséket áruló, ezoterikus boltba, ahol egy magyar népmesékbe illő, „egykívánságos fűzt” talál. A művelet annyiból áll, hogy kívánsz egyet, eltöröd a pálcát és az az aranyhalhoz hasonlóan valóra váltja szíved leghőbb kívánságát. Na, és vajon Bearnek mi az? Hát, persze, hogy Nikki szerelme. Mindezzel az a nagy probléma, hogy senkire nem lehet ráparancsolni csak úgy, hogy szeressen belénk, és Bear a saját bőrén tapasztalja meg, milyen az, amikor egy általa kedvelt, neki tetsző nő az ő megszállottjává válik. Nem túl kellemes élmény. Bear és Nikki az átokkal kierőszakolt kapcsolata egy olyan tanmese, ami a TikTok-függő, nőkerülő Z-generációnak, a teszetosza milleniáloknak, és szinte bárkinek örökre a fejébe veri az üzenetét. Lehet itt jönni a számokkal, hogy mindössze 750 ezer dollárból forgatták és mostanra világszerte behozott 334 milliót, és még most is idehaza szinte telt házzal fut, a Curry Barker által írt és rendezett Megszállottságnak azonban az a legerősebb fegyvere, hogy mindössze másfél óra alatt átforgatja az elvárásainkat. Bemutatja Bear igazi oldalát, hogy valójában ő itt a főgonosz, és ő a megszállott, nem pedig Nikki, aki hiába viselkedik úgy, mint egy elmebeteg pszichopata, valójában a lány az áldozat. A Megszállottságért igazi licitháború zajlott, napjaink legfelkapottabb weird filmes stúdiói, az A24 és a Neon is nagyon küzdöttek a jogokért, ám végül a Focus Features lett a befutó. Egy ponton szó volt arról is, hogy Curry Barker játssza Bear szerepét, amin én abszolút nem lepődök meg, ugyanis nagyon szerzői filmes hangulata van az egésznek. A forgatás alatt beugró, Cooper Tomlinson azonban úgy hozza a tenyérbe mászó képű incelt, hogy bár az elején az ember megsajnálja a srácot, még szorít is neki, hogy összejöjjön Nikkivel, a végére én már megfojtottam volna egy kanál vízben, és konkrétan a karaktere, Bear halálát kívántam. Azért olyasféle érzelmi hullámvasút ez, amit az ember nem sűrűn él át, még úgy sem, hogy a horror műfaja a megszokottnál több szabadságot enged az alkotóknak, akik itt aztán kiélhetik minden agybajukat. Curry Barkernek pedig láthatóan kijutott az agybajból, bőven. Ha csak a felszínt kapargálom meg, akkor ez egy nem annyira tipikus, őrült nős film, legalábbis a környezete abszolút hibbantnak látja az Inde Navarrette által játszott Nikkit. Egészen meghökkentő, hogy mennyi filmkészítő traumái fűződhetnek őrült nőkhöz, és épp ezért emelem meg annyira a kalapom az író-rendező előtt, aki ki mert lépni a skatulyából, kiforgatta a történetet a saját sarkainál fogva. Aki horrorokat néz, annak egyébként nem lehet meglepő, hogy a stábbal Curry Barker a Hereditaryt nézette meg, és a női főszerepet bezsákoló Navarrette-nek külön leckeként adta fel, hogy legfőképp Mia Goth-ból és a Pearlből inspirálódjon. Jól sikerült, Inde Navarrette talán még túl is teljesítette a feladatát, mert a megszállott Nikkit úgy formálja meg a fiatal tehetség, hogy még mindig a hideg futkos a hátamon, ha néhány jelenete eszembe jut. Durva, hogy Navarrette-ről ezt írom, mert a Superman & Lois című sorozatot részben az ő gyatra alakítása miatt lőttem le anno. Úgy tűnik azonban, hogy ha a színésznő értelmesebb alapanyagból dolgozik, akkor igenis van benne művészi tehetség. Az Oscar-jelölése benne van a pakliban, de a fafejű Oscar-ítészek valószínűleg előbb nyúlnának darálóba, mintsem egy horrorfilm főszereplőjének odaadjanak egy fő kategóriát. Ám tény, hogy a színésznő arcjátéka, úgy összességében, ahogy az átok által kínzott Nikki megbolondul, az traumatizálja a nézőt. Engem a Megszállottság apró részletei sokkoltak, ahogy játszottak a készítők a fény-árnyék hatásokkal, és sűrűn csak Inde Navarrette hangját hallgattuk, és a sziluettjét láthattuk. Mindez folyamatosan nyomás alatt tartott, hogy mikor ugrik ki visítva. A Megszállottság azonban nem ennyire olcsó, leginkább a főszereplőnő „stop motion”-re emlékeztető mozdulatai, az arcán felbukkanó, és kényelmetlenül hosszú ideig kitartott grimaszok azok, amelyek ránk hozzák a frászt. Meg persze az a kín, üvöltés, vagy éppen suttogás, amelyek arra utalnak, hogy Nikki valaminek a hatalma alá került, nem is ő az, akivel Bear összejött, és az egész erőszak a lánnyal szemben. És a legrosszabb? Hogy Bear ezzel egy ponton túl tisztában is van, és mégis folytatja a játékot. A jumpscare-eket emlegettem, és ezzel kapcsolatban fel kell hoznom azt a snittet, amikor Bear és egyik barátja, Sarah (Megan Lawless) egy autóban beszélgetnek, jókedélyűen, és egy-egy pillanatra bár a néző elfelejti, hogy milyen műfajú filmet néz, mégis ott van az ígérete, hogy Nikki rájuk tör majd. Ez eszméletlenül sok feszültséget rak bele a jelenetbe, mert mi, tapasztaltabb horrornézők különösképpen érezzük, hogy jön valami. Ám, amikor megérkezik, becsapódik és rombol, az úgy is letaglózza az embert, hogy mind éreztük, hogy mi lesz. Konkrétan, és most nem viccelek a mellettem ülő ennél a snittnél a szívéhez kapott, és úgy üvöltött, hogy azt hittem, mindjárt infarktusa lesz. (Szerencsére nem lett.) A Megszállottság nagy húzása, már a kiszámíthatatlan történetvezetés mellett az, hogy a legtöbb horrorral szemben itt nem arra játszik rá a készítő, hogy minél jobban utáljuk a karaktereket. Curry Barker célja inkább az, hogy húsvér, megfogható, és itt-ott kedvelhető figurákat hozzon nekünk, akiknek nyilván megvannak a maguk hülyeségei, hibái is. Pontosan ezért csíp annyira, esik rosszul, amikor valaki brutálisan a fűbe harap, és ezért annyira traumatizáló a film vége. Ember legyen a talpán, aki a stáblista kezdetén rögtön fel tud kelni a székből és elindulni hazafelé. Randifilmnek egyáltalán nem ajánlanám a Megszállottságot, mert az alkotó üzenete annyira cinikus, úgy lehoz az életről, hogy az valami hihetetlen. Curry Barker görbe tükröt tesz a modern kor embere elé, akit csak a saját boldogsága érdekel, és mindenkin átgázol ennek érdekében, és a mindenféle CGI-t nélkülöző, praktikus effektekkel megvalósított sminkekkel, pengeéles párbeszédekkel és erős alakításokkal húzza alá mindezt. A Megszállottságon nem látszik a kis büdzsé, egyáltalán nem amatőrfilmes, inkább új irányt mutathat, még a természetfeletti filmeknek is, mert hát a misztikummal, azzal kapcsolatban, hogy hogy működik a varázslat, és mi az az entitás, ami megszállja Nikkit, valódi választ nem kapunk. Bár itt a kérdés nem is igazán ez, hanem, hogy miért ekkora gyökér Bear. A Megszállottság jelenleg is látható a hazai mozikban, magyar felirattal, a sikernek köszönhetően jó pár időpontban.