● news.bsdnet.hu

A burnout, vagyis a kiégés ma gyakran a modern élet egyik legnagyobb problémájaként jelenik meg. A folyamatos online jelenlét, a véget nem érő munkahelyi elvárások , a gyors tempó és az állandó elérhetőség miatt sokan érzik úgy, hogy egyszerűen elfogyott az energiájuk. Bár a kifejezés mai formájában viszonylag új, maga a jelenség egyáltalán nem az, hiszen már több mint száz évvel ezelőtt is felismerték, hogy a túlzott munkaterhelés komoly hatással lehet az ember testi és lelki állapotára. A viktoriánus korban ugyan még nem beszéltek kiégésről, de létezett egy nagyon hasonló fogalom: az overwork, vagyis a túlhajszoltság. A 19. század második felének orvosai és gondolkodói már megfigyelték ugyanis, hogy az iparosodás, a felgyorsuló élet és a folyamatos teljesítménykényszer újfajta egészségügyi problémákat hozott magával. Persze a modern technológia akkoriban nem okostelefonokat és digitális kommunikációt jelentett, hanem vasutakat, távíróhálózatokat és egy olyan világot, ahol az információ korábban elképzelhetetlen sebességgel kezdett áramolni. A birodalmi terjeszkedés, az ipari fejlődés és az új munkakultúra egyre nagyobb nyomást helyezett az emberekre. Eközben a viktoriánus társadalom egyszerre rajongott a munkáért, és kezdett el aggódni is annak következményei miatt. A korszak emberei erősen hittek abban, amit Thomas Carlyle filozófus a „munka evangéliumának” nevezett, vagyis abban, hogy a szorgalom, a kötelességtudat és a kemény munka erkölcsi érték. A sikeres ember dolgozott, teljesített és nem engedett a fáradtságnak. Ugyanakkor egyre több orvos figyelmeztetett arra, hogy ennek ára lehet. A túlzott munkavégzés kimerültséghez, testi gyengeséghez és mentális problémákhoz vezethet. Az Egyesült Államokban George Beard neurológus vezette be a neuraszténia fogalmát, amelyet az idegrendszer túlterhelésével hoztak összefüggésbe. Nagy-Britanniában azonban a túlhajszoltság megítélése valamivel eltért ettől, ugyanis ott sokszor inkább a férfiasság és a siker bizonyítékának számított. A túlterheltség így egyfajta státuszszimbólummá vált. Ahogy ma a vezetői kiégést gyakran a magas felelősséggel járó munkakörökhöz kapcsoljuk, úgy a viktoriánus korban is főként a szellemi munkát végző, képzett társadalmi rétegek problémájaként kezelték. A fizikai munkások kimerültsége sokáig kevésbé került a figyelem középpontjába. Pedig az orvosok különösen aggódtak azok miatt, akik saját hivatásuk miatt gyakran a végletekig terhelték magukat. C. H. F. Routh brit orvos 1873 és 1888 között több kiadást is megért könyvet írt On Overwork and Premature Mental Decay: Its Treatment címmel, amelyben részletesen foglalkozott a túlhajszoltság következményeivel és kezelésével. Művében példaként említette Dr. Golding Bird esetét, aki maga is sikeres orvos volt. Bird azt tanácsolta Routhnak, hogy lassítson a munkatempóján, és évente legalább hat hét szabadságot vegyen ki. Figyelmeztetése szerint ugyanis ha nem változtat, akkor ugyan sikeres szakember maradhat, de idő előtt tönkreteheti az egészségét. Bird maga még továbbra is dolgozott, ám néhány héttel később, mindössze 39 éves korában meghalt. A túlhajszoltság és más betegségek kezelésére a 19. században a tehetősebb társadalmi rétegek körében egy különleges megoldás terjedt el, az utazás. A gyógyulást ugyanis gyakran egy európai üdülőhelytől várták, ahol a megfelelő éghajlat, a tiszta levegő és a nyugodtabb életmód segíthetett helyreállítani az egészséget. Az egyik legnépszerűbb célpont a francia Riviéra mentén fekvő Menton lett. 1870-ben a skót William Chambers kiadta a  Wintering at Menton című könyvét, amelyben saját tapasztalatait írta le. Chambers korábban Edinburgh város vezetője, Lord Provostja volt, ám a túlzott munkaterhelés miatt egészségi állapota jelentősen megromlott. Mentonban azonban lenyűgözte a táj szépsége, a kék ég, a kellemes éghajlat és a mediterrán környezet. Éppen ezért úgy érezte, kortársainak is át kellene gondolniuk az életmódjukat, mivel túl sokan áldozzák fel egészségüket kizárólag a szakmai sikerekért. Szerinte sok ember azért jutott túl korán sírba, mert „túl sokáig és túl nagy odaadással” ragaszkodott a munkájához. Menton így hamar a brit betegek és a kimerült szakemberek kedvelt menedékévé vált. Ebben nagy szerepe volt James Henry Bennet orvos munkásságának is, aki több könyvében is  népszerűsítette a mediterrán éghajlat gyógyító erejét. Olyan művei jelentek meg, mint a Menton and the Riviera as a Winter Climate vagy a Winter and Spring on the Shores of the Mediterranean , amelyek útmutatóként szolgáltak azok számára, akik egészségük helyreállítása miatt kerestek új környezetet. Bennet tehát arra a végső következtetésre jutott, hogy a mediterrán térség üdülőhelyei közül Menton kínálja a legkedvezőbb feltételeket a regenerálódáshoz. Valamiért Bennet személyes története pedig különösen nagy hatással volt az emberekre. Könyveinek bevezetőiben saját tapasztalatait osztotta meg, miszerint évtizedeken át dolgozott orvosként Londonban, és a hivatásával járó állandó nyomás teljesen kimerítette. 1859-ben egy súlyos betegséggel kellett szembenéznie, és hiába próbált javítani az állapotán, nem látott kiutat. Ekkor a Riviérára utazott. Menton kellemes klímája, a korábbi élet terhei alól való felszabadulás és a természet közelsége azonban váratlan fordulatot hozott az életébe és az állapota javulni kezdett. Bennet ezért úgy döntött, hogy minden telet ott tölt majd, később pedig saját praxist is kialakított a városban. Az egykori kistelepülés így fokozatosan egy jelentős gyógyászati hely lett, ahol egy külön angol negyed is kialakult. Az orvos a „medical climatology”, vagyis az orvosi klimatológia, a klímaterápia egyik fontos alakja lett. Ennek az elképzelésnek az alapja az volt, hogy bizonyos betegségeket – köztük a tüdőbajt, vagyis a tuberkulózist – nemcsak gyógyszerekkel lehet kezelni, hanem a megfelelő éghajlat és környezet is segítheti a gyógyulást. A gondolat részben az ipari városok egészségtelen környezetére adott válasz volt, ahol a füstös, zsúfolt utcák helyett a tiszta levegőjű, napos mediterrán tájak jelentették a gyógyulás reményét. Bennet módszere akkoriban forradalminak számított. A betegeknek ugyanis nem bezárva kellett tölteniük napjaikat egy betegszobában, hanem pont hogy ki kellett mozdulniuk, sétálniuk kellett a hegyekben, élvezniük a napsütést és kapcsolatba kerülniük a természettel. Az orvos így nem konkrét gyógyszert írt fel, hanem életmódváltást. Ez a kezelés pedig nemcsak a betegeknek, hanem az időseknek és a legyengült embereknek is szólt. Naponta más-más napos, védett helyekre vitték őket, hogy a mozgás, a látvány és a környezet változatossága frissítse fel őket. Bennet szerint a túlterheltségből való felépüléshez azonban nem néhány napos pihenés kellett, hanem legalább három teljes telet javasolt egy-egy ilyen üdülőhelyen eltölteni. Ez teljesen más szemlélet volt, mint a korábbi rövid spa-látogatások, vagy a mai wellness-hétvégék. A cél ugyanis nem a pillanatnyi kikapcsolódás volt, hanem egy hosszabb időszak, amelyben az ember megtanulhatott lassítani. Bennet ezt „jogos tétlenségnek” nevezte, egy olyan állapotnak, ahol a keményen dolgozó ember végre nyugodt, szemlélődő életet élhet, és a természet ritmusához igazodhat. Menton ennek köszönhetően nemcsak a betegek számára vált fontos hellyé, hanem a város vonzotta az írókat és művészeket is. Viktória királynő például ide hozta fiát, Lipót herceget, aki vérzékenységben szenvedett. A település emellett olyan alkotók számára is inspirációt jelentett, mint Robert Louis Stevenson, Aubrey Beardsley vagy Katherine Mansfield – ők mind különböző módokon örökítették meg ezt az élményt. Azt, amire ma legalább akkora szükségünk lenne ahhoz, hogy a nyugdíjas éveinket egyáltalán megélhessük, vagy ha már eljutottunk odáig, ne csak a betegségekről szóljon a hátralévő időnk. Ehhez persze édes kevésnek tűnik az évi három-négy hétnyi szabadság gáláns ajánlata... (Borítókép: Krisada tepkulmanont / Getty Images)