● news.bsdnet.hu

A munkáspárti Keir Starmer 2024-ben elért földcsuszamlásszerű választási győzelmétől sokan várták, hogy véget vet annak a káosznak, amit a Konzervatív Párt megtestesített a brit választók szemében. Azt azonban már a voksolás után többen pedzegették, ez az eredmény nem Starmer kampányteljesítményének vagy a Munkáspárt víziójának, hanem sokkal inkább a 14 éve kormányzó toryk ellen szólt. Habár a Labour megszerezte a mandátumok közel kétharmadát (egészen pontosan 63 százalékát), az országos szavazatarányuk mindössze 34 százalékot tett ki. Mint azt akkoriban megírtuk , ez csupán két százalékpontos javítással ért fel a 2019-es eredményükhez képest, és jelentősen elmaradt a 2017-ben begyűjtött 40 százaléktól. Ezt a két választást a Jeremy Corbyn vezette Munkáspárt csúnyán elveszítette, 2024-ben viszont majdnem ugyanazzal az eredménnyel harcolt ki Starmer 412 fős frakciót a 650 fős westminsteri alsóházban. Politikatudósok kiemelik : a 2024-es volt a brit történelem legaránytalanabb választása, egészen a második világháború óta nem alakított senki többségi kormányt ilyen kevés vokssal. Ez jórészt a jobboldal megosztottságának volt köszönhető, az összeomló toryk és az előretörő Reform UK között számos választókerületben a munkáspárti jelölt futott célba nevető harmadikként. Az alábbi ábrán jól látható, hogy a Labour az általa átfordított körzetekben szinte kivétel nélkül nem rendelkezett abszolút többséggel, számos esetben pedig nála több ikszet zsebelt be a Nigel Farage fémjelezte Reform és a konzervatívok, ha összeadnánk őket. Ezzel szorosan összefügg, hogy a 2024-es választáson az úgynevezett „marginális mandátumok”, azaz a rendkívül szoros körzetek száma ugyancsak olyan magasságba szökött , amire évtizedek óta nem volt példa. A képviselői helyek egyharmada esetében kevesebb mint 10 százalékponton múlt a nyertes kiléte, 46 mandátum sorsa 2 százalékpontnál, 19-é pedig 1 pontnál kisebb különbséggel dőlt el. Mindez a kizárólag egyéni választókerületekre és a „győztes mindent visz” elvre épülő brit választási rendszerből következik, amely a második fordulót sem ismeri (angolul ez first-past-the-post , FPTP néven fut). Ha tehát azt keressük, hogy Keir Starmer (és elődjei) miért bukhattak meg ilyen gyors egymásutánban, nem mehetünk el amellett szó nélkül, hogy a brit választási szisztémát egy olyan kétpártrendszerre találták ki, ami már nem létezik. Ezáltal pedig bármely párt parlamenti többsége rendkívül gyenge lábakon áll, már ami a valós társadalmi támogatottságot illeti. Ha a kormánypárti képviselők jó része már a közvélemény miniatűr, 5-10 százalékpontos elmozdulását végzetes fenyegetésként éli meg a karrierjére nézve, nem csoda, hogy nincsenek türelemmel egy olyan miniszterelnökkel szemben, aki látszólag csak ront a túlélési esélyeiken. A tory képviselők a brexit-érában mesteri fokozatra emelték a kabinet elleni lázadozást, azt, hogy a munkáspártiak folytatták ezt, pár napja Keir Starmernek is el kellett fogadnia. A Munkáspárt lázongó képviselőinek szeme előtt – saját túlélésük mellett – ráadásul ott lebeg(ett) annak a réme is, hogy épp az ő kormányzásuk ágyazhat meg annak, hogy Nigel Farage legyen az ország következő miniszterelnöke, legkésőbb 2029-ben. A Reform UK-t kirekesztőnek, nacionalistának, rasszistának vélő politikusok ezt történelmi bűnként élnék meg saját részükről, ami ugyancsak növelte a Starmerre nehezedő nyomást. A bevándorláspolitika, illetve a gender- és a palesztin kérdés kapcsán jobbra ki-kikacsintó leköszönő kormányfő viszont azzal nem számolt, hogy a középre húzódással a Munkáspárt ihatja meg a levét annak, ami két éve még a győzelmét hozta. Azzal, hogy a Zöldek markánsabb irányvonalat vettek és előretörtek, a Liberális Demokraták pedig tartották magukat, a jobboldal után a baloldal is meg lett osztva, amiből ki más, mint a Reform UK tud leginkább profitálni. Bár a taktikai szavazás egyre terjed, ennek hatása rendkívül kiszámíthatatlan és nehezen előrejelezhető, így döntőnek bizonyulhat, hogy a Reformnak lesz-e valaha alsóházi többsége – akár a voksok kevesebb mint 30 százalékával. You can draw a straight line from 1987 to 2024 tracing declining support for the three major parties.2017 and 2019 were Brexit elections, which united disparate coalitions of voters, giving a false sense of stability.This year we’re seeing the chaos that was always lurking. pic.twitter.com/otO8jeT9Fm https://t.co/otO8jeT9Fm A 20. század két hagyományos „nagy” pártjának együttes támogatottsága gyakorlatilag Winston Churchill óta lassú csökkenésben van. A politikai paletta széttöredezése a ’80-as években még feltűnőbbé vált, a 2000-es évektől kezdve pedig már hárompárti versengés zajlott . Az új törésvonalakat felszínre hozó brexit kissé felbolygatta ezt a tendenciát, de csak átmenetileg. A 2020-as években a legtöbb elemző már ötosztatú politikai arénáról beszél Angliában, ugyanakkor Walesben és Skóciában – a jelenleg kormányzó – baloldali nacionalista tömörülésekkel együtt már hat szereplősre bővül a kínálat. Striking here there has been barely any shift between the left and right blocs in Makerfield since 2024. pic.twitter.com/1nTJKuRJNR https://t.co/1nTJKuRJNR Ezzel párhuzamosan azonban – a skandináv országok berendezkedéséhez hasonló – „bal- és jobboldali” blokkok erőviszonya rendkívül stabilnak mutatkozik a mai napig. Miközben a többségi választási rendszereket a kormányzati stabilitás zálogaként szokás emlegetni, égető kérdés, hogy a többpárti Nagy-Britannia instabilitását nem éppen ez fűti-e. Ha egy kormány kezdettől fogva nem élvezte a valós többség bizalmát, nem kell meglepődni, ha állandóan inog a miniszterelnök széke. A Guardian cikke nem véletlenül állítja párhuzamba a mostani brit állapotokat a francia Negyedik Köztársaságéval, amelynek káosza végére a Charles de Gaulle -féle alkotmányos reform tett pontot. De nem lehet mindent a választási rendszer torzítására fogni, egyetlen bűnbak kinevezése nem tükrözné a valóságot. Ugyanilyen egyszerű lenne a brexitre (vagy annak támogatóira), netalántán arra fogni mindent, hogy az Egyesült Királyság kormányozhatatlan. Viszont amikor feltesszük a kérdést, hogy miért nem tudott tíz év alatt egy brit miniszterelnök sem három évnél többet a kormányrúd mögött tölteni, az érintett politikusokat lehetetlen kikerülni. A brit sajtót ellepik azok a véleménycikkek, melyek szerint Tony Blair óta – aki tíz évet húzott le a Downing Streeten – egyszerűen nem jó alapanyagból dolgoztak a pártok, már ami saját vezetőiket illeti. Nagy-Britannia nem kormányozhatatlan. A vezetőink egyszerűen nem tudnak kormányozni – véli egy korábbi munkáspárti veterán, aki szerint ne csodálkozzunk, ha a mostani „politikustehetségek” között horgászva nem fog ki egyik párt sem a régiekhez mérhető „nagy halakat”. Van valami az érvelésében, hiszen az elmúlt évtized kormányfői főként saját, balul elsült döntéseikre mutogathatnak, ha bukásuk okait keresik. A bukott tory kormányfők hosszú listához pedig most már hozzáadhatjuk a munkáspárti Keir Starmer nevét is. Ez a felsorolás kaphatná a különböző emberek súlyos politikai baklövései címet is. Meglátjuk, hogy Starmer székének várományosa, Andy Burnham volt manchesteri polgármester csak gyarapítani fogja ezt a hosszas listát, vagy neki sikerül-e levennie az átkot a brit miniszterelnöki címről. Ha nem akad kihívója, a kevésbé kimért, közvetlen stílusáról ismert Burnham akár már július közepén átveheti Starmer helyét, bár arról még mindig csak pletykák keringenek, hogy az „üzletbarát szocializmus” lózungján kívül mire készül kormányon. A várakozások szerint állami kontroll alá veheti a közüzemi cégeket, nagy infrastruktúra-projektekbe vághatja a fejszéjét és bővítheti az önkormányzatok hatáskörét, de összességében nem valószínű, hogy feje tetejére állítaná a Munkáspárt eddigi irányvonalát. Persze az sem igazságos – és nem a teljes kép –, ha csak a választási rendszert és az inkompetens politikusokat okoljuk. A koronavírus-válság óta világszerte küszködnek az inkumbens vezetők a hatalmon maradással, és nemcsak Nagy-Britanniában rövidültek le a ciklusok, az Egyesült Államokban például 2012 óta nem választották újra azonnal ugyanazt az elnököt. A választók nemcsak a La Manche-csatorna túloldalán nem kérnek a status quóból, a krónikus népszerűtlenség Európa-szerte szedi áldozatait. A YouGov májusi adatai alapján Dánia, Olaszország és Spanyolország vezetői sem dicsekedhetnek fényes népszerűségi mutatókkal, mi több, Emmanuel Macron francia elnök és Friedrich Merz német kancellár még Starmernél is elutasítottabb hazájában. (Ha valaki Donald Trump ezekhez képest elfogadható számait hozná fel, azt érdemes emlékeztetni, hogy az erősen polarizált, kétpárti amerikai közéletben minden politikus megítélésének magasabb a padlója, de ezáltal a plafonja is.) Miközben Londonban a parlamenti többség mindenható, ezért kénye-kedve szerint leválthatja a miniszterelnököt, addig Berlinben Merz a nagykoalíció és a konstruktív bizalmatlansági indítvány mögé bújhat, ahogy Párizsban az öt évre, közvetlenül megválasztott Macront sem éri utol olyan könnyen a népharag. Összevetésképp, Franciaországban az elmúlt tíz évben még a briteknél is többször, 12-szer alakítottak új kormányt, melyet kilenc különböző politikus vezetett. Csak ez nem olyan feltűnő, hisz Macron államfőként a helyén maradt. A gazdasági stagnálásnak és a megélhetési gondoknak, illetve a versenyképességi kihívásoknak majdnem egész Nyugat-Európában isszák a levét a hatalmon lévők, nemcsak az Egyesült Királyságban. További mentség lehet egyes brit exkormányfők számára, hogy az ő jussuk talán még nehezebb is volt, hiszen az előbbi bajokra még rárakódnak a brexit kedvezőtlen gazdasági hatásai, a fent ragadt kötvényhozamok és az Európai összevetésben rekordmagas energiaárak. 2026-ra odáig jutottunk, hogy válságot lehetne hirdetni a 7,1 milliós várólistával küzdő brit állami egészségügyben (NHS), a szociális szférában, a lakáspiacon és az infrastruktúra állapota miatt is. Szintén krízisről beszélnek a bevándorlási rendszerben, miközben rengetegen aggódnak a közbiztonság kapcsán is. A brit jobboldal – legutóbb Henry Nowak megölésére hivatkozva – azt állítja, a rendőrség kettős mércét alkalmaz, és a színesbőrűekkel elnézőbben bánik. (A nettó migrációt és a várólistákat a Starmer-kormány egyébként lejjebb vitte.) Az elmúlt évek tehát nem igazán adtak terepet arra, hogy az ember csak úgy ellavírozzon az Egyesült Királyság élén. Államférfi- vagy nő legyen a talpán, aki az előbbi gazdaság- és társadalompolitikai kihívásokon túl az olyan geopolitikai próbatételeket is könnyedén megugorja, mint az orosz-ukrán háború, a közel-keleti konfliktus és a transzatlanti kapcsolatok megromlása. Ráadásul ezeket egyszerre. Arról nem is beszélve, hogy a brexit olyan mély, identitásbeli kérdéseket is felszínre hozott, mint a 21. századi Nagy-Britannia helye a világban, de egyértelmű választ nemigen adott rá. Mielőtt túl megértők lennénk a hét bukott politikussal szemben, tény, hogy a 2008-as pénzügyi válságon máig nem tette túl magát a brit gazdaság, a súlyos strukturális problémák azóta csörgedeznek búvópatakként a felszín alatt. Akut kül- és belpolitikai krízisek, mindent felemésztő brexitvita ide vagy oda, ez nem kifogás arra, hogy az egymást követő kormányok az elmúlt 20 évben elodázták a szükséges hosszú távú reformokat, bizonyára azok esetleges rövid távú népszerűtlenségétől tartva – lehet még szó az államigazgatás átalakításáról, a londoni vízfejűség és az országon belüli egyenlőtlenségek ellensúlyozásáról, a szövevényes adórendszer észszerűsítéséről , a fenntarthatatlan társadalombiztosítási és nyugdíjrendszer alapos reformjáról vagy akár identitásbeli és alkotmányos kérdésekről. A brexit nemcsak az elmúlt évtizedek rövidlátó politkájának mintapéldájaként vagy okaként, hanem annak következményeként is értelmezhető. Néhányan ugyanis egyenesen ok-okozati nyilat rajzolnak a 2010-es évek megszorításai és a brexit közé. Úgy érvelnek , hogy ha a pénzügyi válság sokkját követő megszorítás nem a gazdaságilag eleve kiszolgáltatott, perifériára szorult vidékek lakosait sújtotta volna leginkább , akkor az ő elégedetlenségük sem nőtt volna akkorára a politikai elittel szemben, hogy kétségbeesésüknek olyan asztalborogatással felérő ötletekkel adjanak hangot, mint a kilépés az EU-ból. UK (GB), More in Common poll:EU membership referendumJoin/Remain: 63% (+15)Stay out/Leave: 37% (-15)+/- vs. 2016 referendumFieldwork: June 2026 https://t.co/7gcpMz8djk pic.twitter.com/GLY8mTn3Lo https://t.co/7gcpMz8djk A közvélemény-kutatási adatok fényében talán nem a távoli jövő kérdése, hogy ha az Európai Unióval fenntartott viszonyról újra kinyílik a vita, akkor a múltbéli indulatok felizzása csak a gondokról való átmeneti figyelemelterelés célját szolgálja majd, vagy London közeledhet-e újra úgy az EU-hoz, hogy az egy komplex reformcsomag részét képezi a mélyen gyökerező problémák megoldása végett. A More in Common friss felmérése alapján immár a britek 63 százaléka visszatérne az Európai Unióba. Rövidesen bizonyára kiderül, hogy Andy Burnham magára vállal-e távlati reformokat vagy sem, illetve lesz-e belőle Giorgia Meloni-féle állócsillag az olaszos tempót felvett Nagy-Britannia élén. Címlapkép forrása: Chris J. Ratcliffe/Bloomberg via Getty Images