● news.bsdnet.hu

Az EU-s források hazahozatala kapcsán gyakran merül fel – főleg a Fidesz–KDNP jelentette ellenzék köreiben – az a kérdés, hogy vajon nem kell-e úgymond túl nagy árat fizetni az eddig befagyott források hazahozatala fejében. Gyakran azt is felvetik, hogy vajon keményebb fellépéssel nem lehetne-e kedvezőbb eredményt elérni. E kérdés megválaszolása kapcsán nem árt emlékeztetni arra, hogy sokáig maga az Orbán-kormány is megegyezésre törekedett az Európai Bizottsággal: 2022-ben elfogadta az európai uniós költségvetési források felhasználásának ellenőrzéséről szóló törvényt, és felállította az Integritás Hatóságot. 2023-ban a magyar helyreállítási és ellenállóképességi tervhez kapcsolódóan megszületett az egyes igazságügyi tárgyú törvények módosítása is, és ezzel megkezdődött a bírósági reform végrehajtása. Ugyanebben az esztendőben az Európai Bizottság javaslatára valamennyi miniszter távozott a közérdekű vagyonkezelő alapítványok kuratóriumaiból. A meghozott intézkedések révén a 27 úgynevezett szupermérföldkőből 22 teljesült. A hátralévő 5 szupermérföldkő teljesítése azonban elakadt. Az Európai Bizottság 2025 júliusi jogállamisági jelentése például felrótta, hogy több területen sokadik éve nem történt érdemi előrelépés; továbbra is rendszerszintű problémák maradtak fenn az igazságszolgáltatás függetlensége, a korrupció elleni fellépés, a médiapluralizmus, a jogalkotás átláthatósága, valamint a civil társadalom működési feltételei terén. 2024-ben 27 százalékkal esett vissza a jogerős korrupciós ítéletek száma , és sok esetben indokolatlanul vontatottnak bizonyultak a jogi eljárások; magas maradt az egyajánlatos közbeszerzések aránya. A kekvák kuratóriumaiban és felügyelőbizottságaiban a köztisztviselők és a pártpolitikusok továbbra is bennmaradhattak. Az Európai Bizottság szerint a vagyonnyilatkozati rendszer változatlanul hiányos maradt: nem terjed ki például a magántőkealapokra és a vagyonkezelő alapítványokra sem, holott ez a feltételességi eljárás egyik kulcskérdése volt. Az Orbán-kormány álláspontja szerint az említett kérdésekben úgymond már a nemzeti szuverenitásból kellett volna engedményt tenni, ezért nem is történt érdemi előrehaladás a Bizottság által kifogásolt ügyekben. Orbán Viktor leváltott miniszterelnök szerint az Európai Bizottság politikai okokból zsarolta a kormányát, amire vétózással szándékozott reagálni, amint azt a múlt héten Brüsszelben egy nemzetközi sajtótájékoztatón kifejtette. Ez konkrétan azt jelentette volna, hogy ameddig a Bizottság nem szabadítja fel a zárolt magyar forrásokat, addig a magyar kormány sem szavazza meg a következő hétéves költségvetést, márpedig azt csak egyhangú szavazással lehet elfogadni. Orbán Viktor azzal számolt, hogy a vétó elkerülése érdekében az Európai Bizottság Magyarország számára legkésőbb ez év végén, decemberben felszabadítja az összes addig zárolt pénzt. Az időhúzásra játszó magyar politika folytatását könnyítette, hogy sem az Európai Tanács, sem a Bizottság nem kezdeményezte a döntéshozatalt a 7. cikk szerinti eljárás „érdemi” folytatása ügyében, annak ellenére, hogy az Európai Parlament már régóta ezt követelte. Az időhúzás legsúlyosabb következménye az lett volna, hogy a Helyreállítási Alap, vagyis az RRF hazánkra allokált, vissza nem térítendő támogatásának és kedvezményes hitelének 91 százaléka „befagyasztva” marad, azzal a kockázattal, hogy amennyiben e források felhasználása nem történik meg a 2026. augusztus 31-i véghatáridőig, úgy a fel nem használt – vagyis a befagyott – 9,5 milliárd euró végképp elvész az ország számára . Sőt, fenyegető veszély volt az is, hogy az Európai Parlament által a Bizottsággal szemben indított per elvesztése esetén a már lehívott összeget is vissza kellett volna fizetni. Ha az áprilisi országgyűlési választáson a Fidesz-KDNP-nek sikerült volna újráznia, akkor szinte bizonyosra vehető, hogy ez a hatalmas összeg kárba veszett volna, mégpedig úgy, hogy azon semmilyen próbálkozás – például a vétózás – sem tudott volna változtatni. Már csak azért sem, mert egy új Orbán-kormány aligha adta volna fel a korábban tanúsított ellenállást a hátralévő mérföldkövek tekintetében. Ezért a volt kormányfő azon kijelentése, miszerint következetes vétópolitikával minden EU-forrást meg lehetett volna szerezni, finoman szólva is távol áll az igazságtól. A rendelkezésre álló információk alapján egyébként is úgy tűnik, hogy az Orbán-kormány maga sem igazán számított a befagyott források felszabadítására, ugyanis a tavaly májusban meghirdetett SAFE, vagyis Security Action for Europe nevű, 150 milliárd eurós keretösszegű programból 16,2 milliárd euró összegű kedvezményes hitelt kért védelmi beszerzésekre, katonai infrastruktúrára és hadiipari kapacitások fejlesztésére. A hitelkérelem a tagállamok igényei között a harmadik legnagyobb volt, nagysága pedig történetesen szinte „fillérre” megegyezett a befagyott EU-s források összegével . A SAFE-források „csáberejét” növelte, hogy a folyósításukhoz kevésbé szigorú feltételeknek kell megfelelni; így például lehetséges a csak egy tagállam részvételével történő beszerzés is, bár a korrupciós kockázatok kiküszöbölése és a felhasználás átláthatósága a SAFE esetében is követelmény. Az eddig nyilvánosságra került információkból nem derült ki, hogy a tavalyi hágai NATO-csúcson vállalt emelt szintű védelmi kiadásokat jóval meghaladó mértékű hitelfelvétel konkrétan milyen védelmi fejlesztésekre irányult volna. Csak gyanítani lehet, hogy az Orbán-kormány feltehetően a NER-közeli építőipari cégek és a 4iG vállalatcsoport számára kívánt jelentős üzleti lehetőségeket teremteni, illetve már elhatározott védelmi fejlesztéseket próbált volna olcsó EU-forrásból megfinanszírozni . Az Európai Tanács ez év február 11. és április 10. között 18 tagállam SAFE-eszköz iránti kérelmének adott zöld utat, viszont a magyar kérelem ügyében nem hozott döntést, és kérdéses, hogy egyáltalán jóváhagyott-e volna jelentősebb összeget a jogállamisági feltételek teljesítése terén fennmaradt vitás kérdések miatt. Az április 12-i választás után hatalomra került Tisza-kormány viszont – teljesen racionálisan – a kohéziós alap forrásainak felszabadítását és a Helyreállítási Alap forrásainak megmentését kezeli prioritásként, és csak ennek eredményes lezárulta után fogja mérlegelni, hogy mekkora összeget kíván felvenni védelmi célokra az EU-tól. A befagyott források felszabadítása érdekében tett eddigi – ígéretes – kormányzati erőfeszítések kapcsán az ellenzék további kritikát is hangoztat. Így például az Orbán Viktort Brüsszelbe elkísérő Bóka János volt európaügyi miniszter szerint a Magyar Péter vezette kormány rövid regnálása alatt három kulcsfontosságú magyar pozíciót is feladott: Az előző magyar kormány, a magyar emberek jelentős többségének álláspontját képviselve, elutasította Ukrajna uniós tagságát, mert az katasztrofális következményekkel járna Magyarországra és az EU-ra nézve. Magyar Péter viszont hozzájárult Ukrajna csatlakozási folyamatának előrehaladásához. Ennek fejében Ukrajnától olyan ígéreteket fogadott el a kárpátaljai magyarság jogainak helyreállítására, amelyeket Ukrajna már többször is tett, ám eddig sohasem tartott be. Az Orbán Viktor vezette kormány az orosz–ukrán háborút illetően semleges pozíciót képviselt, az EU-tól pedig azt várta, hogy a konfliktusból kimaradva, mindkét féllel közvetlen kapcsolatot fenntartva aktívan mozdítsa elő a háború lezárását. Ezzel szemben Magyar Péter csatlakozott ahhoz az állásponthoz, amely szerint az EU Ukrajna oldalán résztvevője a konfliktusnak, és nem kommunikál közvetlenül Oroszországgal. A leköszönt magyar kormány az EU következő hétéves költségvetésével kapcsolatban azt képviselte, hogy az uniós forrásokat nem lehet a politikai nyomásgyakorlás eszközévé tenni, ezért nem kíván hozzájárulni a soron következő középtávú költségvetés elfogadásához sem mindaddig, amíg a mostaniból minden nekünk járó forrást meg nem kapunk. Ezzel szemben Magyar Péter nem követeli a jelenlegi nyomásgyakorlási eszközök elvetését. Önkéntelenül felmerül a kérdés: vajon a következő középtávú pénzügyi terv tekintetében valóban ígéretesebb lenne-e az Orbán-féle stratégia? Azt már bemutattuk, hogy a jelenlegi pénzügyi ciklusban valójában tetemes összeget veszítettünk volna, ha a Tisza-kormány folytatta volna elődje politikáját. Az persze kétségtelenül igaz, hogy az új középtávú költségvetést a tagországoknak egyhangúlag kell elfogadniuk, ezért jogilag a magyar vétó valóban megakaszthatta volna az új költségvetés elfogadását. Ennek a közösség egészét sújtó kedvezőtlen következményei ellenére azonban a magyar vétófenyegetés feltehetően nem érte volna el a célját, ugyanakkor a kialakuló helyzetet hazánk is jócskán megsínylette volna. Az pedig biztosnak vehető, hogy a vétóval Magyarország a tagállamok többségét magára haragította volna, amiért feltehetően sor került volna az EUSZ 7. cikk (2) bekezdésének alkalmazására, amely Magyarország szavazati jogának felfüggesztéséhez vezethetett volna. A szavazati jog felfüggesztésére irányuló eljárás az uniós tagállamok egyharmadának vagy a Bizottságnak a javaslatára indul; e két feltétel egyike mindenképpen teljesült volna. Az Európai Parlament egyetértése is valószínű lett volna, hiszen a három jobboldali frakció – a Patrióták Európáért, az Európai Konzervatívok és Reformisták, valamint a Szuverén Nemzetek Európája (ESN) – együttesen is csak a szavazatok 26,4 százalékával rendelkezik, ami kevés lett volna a hozzájárulás elgáncsolásához. Feltehetően e három frakció képviselőinek sem mindegyike állt volna ki Magyarország védelmében . A tagországok egyhangú egyetértése esetén az Európai Tanács megállapíthatta volna, hogy Magyarország súlyosan és tartósan megsérti az EU értékeit, és ezért felfüggeszthette volna a tanácsi szavazati jogait is, amivel a vétózás lehetősége megszűnt volna. Az Orbán-kormány nyilván azt feltételezte, hogy a vele baráti viszonyt ápoló Babiš-, Fico- és Janša-kormányok közül legalább az egyik nem szavazza meg az Európai Tanácsban a szavazati jog felfüggesztését. Csakhogy korántsem vehető biztosnak, hogy a három kormány közül akár egy is kiállt volna az Orbán-kormány mellett , abból ugyanis egyiküknek sem származott volna kézzelfogható előnye , sőt, háttéralkuk révén feltehetően akár még érdekükben is állhatott volna a magyar kormány szavazati jogának megvonása. A „pozíciófeladásokat” illetően elhangzott bírálatok egyébként több ponton is tévesek vagy túlzók. Az kétségtelen, hogy Ukrajna felvétele az ország méreténél, gazdasági helyzeténél, fejlettségi fokánál, valamint mezőgazdaságának nagyságánál fogva komoly és időigényes alkalmazkodást igényel az EU részéről. Az viszont túlzás, hogy Ukrajna csatlakozása mindenképpen katasztrofális következményekkel járna Magyarországra és az EU-ra nézve. Annak ugyanis semmilyen politikai és gazdasági realitása nincs, hogy Ukrajna csatlakozása a jelenlegi keretek között rövid időn belül megtörténjen. Erre példa Törökország esete: az ország az EU-val 1995-ben létrejött vámuniós megállapodást követően 1999-ben kapott tagjelölti státuszt. A felvételi tárgyalások 2005-ben kezdődtek meg, ám az értékrendekben mutatkozó jelentős különbségek miatt 2016-ban befagytak. A török esetből kiindulva feltehető, hogy Ukrajna taggá válása is hosszabb időt vesz igénybe, és valószínű, hogy az is a német kancellár által javasolt két lépcsőben valósul meg a háború befejezését követően . A háborúnak az Ukrajna, az Egyesült Államok, a NATO és az EU által egyaránt szorgalmazott befejezése ugyan még várat magára, ám annak megtörténte új, nagyszabású üzleti lehetőségeket is nyit az újjáépítés során az EU és benne Magyarország számára, mégpedig jóval a csatlakozási folyamat lezárása előtt. Az sem fedi a valóságot, hogy az Orbán-kormány az orosz–ukrán háborúban semleges pozíciót képviselt. Hivatalos megnyilatkozásai ugyanis a háború kitörése óta azt tükrözték, hogy a háború elhúzódásáért a megtámadott, ezért önvédelemre szoruló Ukrajnát marasztalta el, kiváltképpen azért, mert védekezéséhez külföldi segítséget fogadott el. Ezzel szemben a háborút kirobbantó Oroszország szinte semmilyen bírálatban sem részesült , még akkor sem, amikor Ukrajna ellen külföldről származó fegyvereket, mi több, külföldi reguláris haderőt is bevetett. Magyarország rendszeresen háborúpártinak nyilvánította azokat a szövetségi rendszerébe tartozó EU- és NATO-tagországokat, amelyek pénzzel és fegyverekkel segítették Ukrajnát, viszont azok az országok, amelyek haderőt és fegyvereket bocsátottak Oroszország rendelkezésére, a legenyhébb dorgálásban sem részesültek. A magyar kormány a béke elkötelezett harcosának csak Donald Trump amerikai elnököt tartotta, aki mind Zelenszkijjel, mind Putyinnal közvetlen tárgyalásokat folytatott a békekötés előmozdítása érdekében. Ugyanakkor az Európai Bizottságnak rendszeresen felhánytorgatta, hogy úgymond egyoldalúan Ukrajna pártját fogja, ahelyett, hogy feltétel nélkül támogatná Donald Trump békekezdeményezését. Azt viszont az Orbán-kormány szó nélkül tudomásul vette, hogy Oroszország a békekötés szándékának szüntelen hangoztatása ellenére még amerikai javaslatra sem mutatott készséget semmilyen kompromisszumra , sem pedig huzamosabb fegyverszünet megkötésére, a kétoldalú magyar–orosz kapcsolatok keretében pedig kísérletet sem tett a béketárgyalásokat szándékosan halogató orosz hozzáállás megváltoztatására. Az ilyen álságos „semlegességi” politika egyébként azért is káros, mert nem teremti meg azt a bizalmi viszonyt, amely ahhoz szükséges, hogy a Zrínyi Haderőfejlesztési Program keretében létrehozott korszerű hazai gyártókapacitás esélyesen tudjon exportálni a szövetséges államokba. Az Orbán-kormány politizálása mind az Európai Unióban, mind a NATO-ban visszatetszést keltett, és hazánkat csoportdinamikai megközelítésben elszigetelt pozícióba sodorta. Mivel kivitelünk túlnyomó része az EU-ba irányul, és a külföldiek magyarországi tőkebefektetéseinek jelentős része is onnan származik, a politikai elszigetelődés hazánk számára gazdasági szempontból is kifejezetten károsnak bizonyul. Az egyedüli EU-tagállamként Oroszországgal fenntartott rendszeres diplomáciai kapcsolat az orosz „vállveregetésen” túl ugyan hajtott némi hasznot a kőolajbeszerzés terén, ám az elért árengedmény valójában nem Magyarország „diplomáciai nyitottságát” honorálta, hanem sokkal inkább annak volt köszönhető, hogy a többi EU-tagország lemondott az orosz olaj vásárlásáról. A Kínai Népköztársasággal kiépített szoros gazdasági kapcsolat sem annyira a konnektivitás jelszavával folytatott magyar politika elismerésének, mint inkább az ország EU-tagságának kiaknázására irányuló kínai szándéknak tudható be. A Türk Államok Szervezetében szerzett megfigyelői státusz lélektani szempontból ugyan szépségtapasz lehetett hazánknak az Európán belüli elszigetelődésre, ám kézzelfogható előnyöket a Déli Áramlat gázvezeték használatán és némi hadiipari együttműködésen kívül eddig nem hozott. A Tisza-kormány hivatalba lépése óta eltelt alig másfél hónap során bebizonyosodott, hogy az előző kormány politikája végső soron csak súlyos diplomáciai kirekesztődéshez, ezáltal pedig komoly politikai és gazdasági hátrányok elszenvedéséhez vezetett. Nincs tehát semmilyen épkézláb indok arra, hogy az új kormány holmi „kurucos” vagy „betyáros” virtussal próbálkozzon olyasfajta vélt szuverenitásra szert tenni, aminek valójában legfeljebb egy szűk kör lehetne az egyedüli haszonélvezője , ám a nemzet egésze mindenképpen kárvallottja maradna. Ehelyett minden erőfeszítést meg kell tenni azért, hogy felszabaduljanak az eddig befagyott források, és azok jól hasznosuljanak a gazdaságban, továbbá hogy mindenekelőtt a V4-országokkal együttműködve az ország számára lehetőleg minél kedvezőbb középtávú pénzügyi terv elfogadását sikerüljön elérni. Címlapkép forrása: EU