● news.bsdnet.hu

Ahhoz, hogy pontosabb képet kapjunk az Egyesült Államok fellépését meghatározó gondolkodásról, érdemes egy kicsit megmerítkezni a közelmúlt eseményeiben. 2021 nyarát írjuk, amikor a közel két évtizede húzódó afganisztáni konfliktus lezárásaként a Fehér Ház kivonta az amerikai hadsereget az országból. A művelet finoman szólva is kínosra sikerült: miközben az iszlamista tálibok bevonultak Kabulba, addig a világ legerősebb országa káoszba fulladó menekülést mutatott be. Egészen megdöbbentő volt azokat a képsorokat nézni, amikor a kifutópályáról szálltak fel a repülőgépek, miközben ezrek vártak az evakuálásra és próbáltak felkapaszkodni a távozó járműre. Afghans cling to U.S. C-17 military transport aircraft at Hamid Karzai International Airport in Kabul.3 fall to their death after attempting to hide in wheel wells after takeoff.Chaotic 2021 U.S. troop withdrawal from Afghanistan. pic.twitter.com/GkHt3DTjp1 https://t.co/GkHt3DTjp1 A fiaskó nem maradt visszhang nélkül, sokan úgy vélik, hogy az itt látott képsorokon bátorodott fel Vlagyimir Putyin orosz elnök is: úgy vélhette, itt az ideje befejezni, amit 2014-ben elkezdett, vagyis Ukrajna bekebelezését. A két ország közötti régóta feszült hangulat 2021-re a pattanás közelébe ért, az orosz erők felvonultak az ukrán határ közelében, hogy „hadgyakorlatot tartsanak”. Az (eléggé átlátszó) álca lehullott, a hadművelet végül 2022 februárjában megindult, katonák ezrei nyomultak be a kelet-európai országba, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy „három nap alatt” még a fővárost is beveszik. A Kreml vélhetően azzal számolt, hogy az Egyesült Államok bizonytalan lesz, és az európai országok nem fognak sokáig kiállni a gyenge Ukrajna mellett. Mára egyértelműen látszik, hogy mekkorát tévedett az orosz vezetés, ugyanakkor néhány részletben valamelyest igaza volt: Ukrajnában az amerikai gépezet kifejezetten lassan ébredt. Emlékezetes, hogy Washington minden egyes kulcsfegyver átadásán hosszú hónapokat ült, mielőtt eljutottak a döntésig. A téma komoly vitákat generált a Kongresszusban, ugyanis főképp a republikánusok úgy vélték, hogy az ukrajnai ügy egy „feneketlen bendő”, és lenne jobb helye is annak a összegnek. Emlékezetes, ennek kapcsán hangzott el Donald Trump ígérete is a kampányban, hogy „egy nap alatt” véget vet a konfliktusnak megválasztása esetén. Joe Biden elnök vezetése alatt a visszafogott megközelítés dominált a Fehér Házban, a közvetlen katonai konfrontáció maximális elkerülésére helyezték a hangsúlyt, inkább a gazdasági elszigetelés politikáját erőltették a pénzügyi és fegyverszállítmányokban kifejezett (de bőven nem a legmodernebb technológiát tartalmazó) segítségnyújtás mellett. Érthető volt ez a megközelítés, mivel az orosz csapatok 2022-es februári támadása után a nukleáris háború veszélye lógott a levegőben, a moszkvai elitből visszatérően jött a fenyegetés az úgynevezett „vörös vonalakkal”. Ennek nagyjából az volt a lényege, ha Kijev egyes partnerei átadnak valamilyen fegyverrendszert a megtámadott országnak, akkor a Kreml azt minden eddiginél súlyosabb megtorlással fogja „honorálni”. Ukraine’s 8th Air Assault Corps has received the HIMARS system, becoming the second corps known to operate it. The update emerged from an ICTV segment showing artillerymen from the 148th Artillery Brigade using HIMARS against a target on the Oleksandrivka front. A week earlier,… pic.twitter.com/HiVEjIn2rk https://t.co/HiVEjIn2rk Az elhúzódó vívódások eredménye végül szinte mindig az átadás lett (HIMARS rakétarendszer, ATACMS rakéták, Abrams harckocsik, Bradley lövészpáncélos, F-16-os vadászgépek stb.), Moszkva mégsem váltotta be a fenyegetését. Az orosz erők legdrasztikusabb húzása eddig (talán) az Oresnyik közepes hatótávolságú ballisztikus rakétarendszer bevetése volt, háromszor történt eddig ilyen, mindegyik alkalommal robbanótöltet nélküli rakétafejekkel. Bár kétségtelen, hogy a konfliktus eszkalálódott, most mégis inkább az ukránoknak kedvező helyzet alakult ki: az oroszok nem nagyon tudnak új területeket szerezni, a drónok terén lemaradni látszanak, miközben a frontvonalon hatalmas ütemben morzsolódik fel az erejük. Bár a nukleáris katasztrófa réme még mindig ott lóg a levegőben – legutóbb Szergej Lavrov orosz külügyminiszter lengette be – felmerül a kérdés: vajon az ukránok már jóval hamarabb nyeregbe kerülhettek volna, ha a nyugati döntéshozók határozottabbak? Erre a hipotetikus kérdésre nem igazán lehet válaszolni, ugyanakkor 2026 első felében újabb tesztnek vetették alá ezt a gondolkodást, jött a háború Iránnal. Február 28-án az Egyesült Államok és Izrael nagy hévvel kezdte el bombázni a síita iszlamista rezsimet, majd hetekkel később leálltak a műveletek, és hosszú ideig tartó, sokszor kínkeservesek tűnő béketárgyalások következtek, ennek az eredménye a prezentált megállapodás. Fontos hangsúlyozni, hogy a Közel-Keleten nincs arról szó, hogy az Egyesült Államok ne bírta volna tovább: még a hivatalos adatok szerint is bőven lett volna fegyverarzenál, amit bevethetnek az iszlamista hatalom ellen. A legfontosabb precíziós rakéták készlete valóban alaposan megcsappant (ezek tényleg okoznak gondot), ugyanakkor bőven lett volna más eszköz, amivel tovább lehetett volna támadni az országot. Az egyik legérdekesebb kérdést talán az jelenti, hogy az amerikai csapatok miért ragaszkodtak ennyire a (nem túl hatékonyan működő) stratégiájukhoz. Viszonylag gyorsan világossá vált, hogy a politikai elit tizedelése, a katonai célpontok és a nukleáris kutatóközpontok elleni csapások önmagában még nem fogják elhozni a rendszer bukását. Itt egymásnak ellentmondó jelentések jöttek, pontosan mennyire sikerült meggyengíteni az ország katonai képességeit: az egyik jelentés erős pusztításról írt, a másik szerint még bőven maradt például rakétaindító kapacitása Iránnak. Hasonlóan ehhez, az sem teljesen világos , hogy a dúsított uránnal pontosan mi a helyzet. A háború elejétől kezdve fenyegették Teheránt azzal, hogy az ország kulcsfontosságú infrastruktúrát is meg fogják semmisíteni. Ennek több magyarázata lehetett volna: Last night, U.S. forces executed a large-scale precision strike on Kharg Island, Iran. The strike destroyed naval mine storage facilities, missile storage bunkers, and multiple other military sites. U.S. forces successfully struck more than 90 Iranian military targets on Kharg… pic.twitter.com/2X1glD4Flt https://t.co/2X1glD4Flt A fenyegetések ellenére – néhány kivételtől eltekintve – nem ment a konfliktus ebbe az irányba. Az nem világos, hogy pontosan miért – Trump esetleg szerette volna rátenni a kezét az ásványkincs-vagyonra, esetleg a térségi szövetségesek lobbija –, sok magyarázat létezik. Az ugyanakkor tény: Amerika hajlandó volt belemenni egy számára kedvezőtlen alkuba, ráadásul bőven lett volna benne még katonai tartalék. Az eddigiek alapján az rajzolódik ki, hogy az Egyesült Államok (egyik) leggyengébb pontja valójában a veszteségtűrő képessége. Katonai értelemben minimális veszteségeket könyvelhettek el, az ismert együttes amerikai és izraeli halálos áldozatok száma néhány tucat főt tesz ki (a sérülteket is számolva ennél jóval magasabb számok jönnek ki), ezen felül a katonai eszközök szintjén sem drámai a megsemmisült eszközök mennyisége, bár volt 1-2 kínos fiaskó - gondoljunk itt az F-35-ös vadászgép incidensére, vagy az E-3 Sentry légtérfigyelő gép kilövésére . Ezzel szemben Iránban és a katonai proxijainál minden téren ennek sokszorosa volt a veszteség. Mégis, Teherán rátalált arra a gyengepontra a Hormuzi-szoros lezárásával (itt ez nem fizikai értelemben vett lezárást jelentett, hanem drónokkal való támadásokat), amellyel Donald Trumpot sarokba tudta szorítani. Az amerikai elnök kínos helyzetbe került, mivel belpolitikailag egyre nagyobb nyomás nehezedett rá, a népszerűsége meredeken zuhant, az infláció növekedett, a bankok és a pénzügyi világ a befektetéseiért aggódott. Csakhogy mondjuk az inflációt összehasonlítva egészen fura helyzet rajzolódik ki: ameddig az Egyesült Államokban májusban 4,2 százalék volt az infláció, addig Iránban 77,2 százalék . Mégis Teherán tűnik a konfliktus győztesének – bár meglehet, ez pirruszi győzelemmé válik a jövőben. Bread prices across Tehran province have risen by as much as 100%, pushing the cost of one of the most important staple foods sharply higher and raising fresh concerns over government plans to overhaul the country's subsidy system.https://t.co/qxQBkfAxbY pic.twitter.com/phw8e6ZPTf https://t.co/qxQBkfAxbY A felsorolt két példa is mutatja, hogy az Egyesült Államoknak komoly problémái vannak az egyes konfliktusok reális előzetes értékelésével, kifejezetten a társadalmi és politikai hatások terén. Ez a következtetés minden bizonnyal a legnagyobb riválisnál, Kínában is megszületett, ami könnyen felbátoríthatja a pekingi döntéshozókat Tajvan megtámadására. A sziget területét 1949 óta követeli magának a Kínai Népköztársaság, kisebb összecsapásokig is fajult a vita, de eddig az Egyesült Államok elrettentő ereje elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a felemelkedő nagyhatalom elálljon az inváziós terveitől. Ugyanakkor az elmúlt időszak eseményeit számba véve, egyáltalán nem biztos, hogy a végtelenségig kitart ez az erő. Különösen most, amikor más területeken sem tűnik magabiztosnak az amerikai dominancia: The Republic of China Navy deployed HF-2 and HF-3 anti-ship missiles to the Hengchun Peninsula in southern Taiwan in response to Chinese activity in the region.(Liberty Times) pic.twitter.com/wdBdK1plCd https://t.co/wdBdK1plCd A katonai helyzet tehát egyre ideálisabb lehet Pekingnek, már csak azt kellhet kideríteniük, hogy mi lehet az a pont, amivel az Egyesült Államok eltántorítható a beavatkozástól, esetleg gyorsan meghátrálásra bírható attól. A feladat ezúttal némileg komplexebb, ugyanis a nagyhatalom első célpontjai között lennének a térségi amerikai bázisok is, ez pedig minden valósínűség szerint a tengerentúlon hatalmas felzúdulást keltene, szinte mindenkit a háború mellé állítana. Ebben a játszmában persze ugyanúgy kérdés, hogy vajon a kínai társadalom „mennyit bír”, az ország már hosszú évtizedek óta nem vívott háborút, így nincs valós kép egy hasonló helyzetről. Az előzmények most mégis Peking kezére játszották a lapokat, kérdés, hogy mikor mondanak erre egy all-int. Címlapkép forrása: U.S. Navy via Getty Images