● news.bsdnet.hu

Az internet előtti „ólmos” időkről merengek, amikor a riporter még írógépbe pötyögte a cikkét, ami aztán – apróbb kitérők után – kéziratként jutott le a nyomdába. A papírlap befűzésétől a forró újság kézhezvételéig kacifántos út vezetett. A szerkesztőség és a nyomda között sosem volt felhőtlen a viszony, akár egy viharos házasságban. A redakció a nyomdát hibáztatta, ha baki került a lapba, a nyomda meg a szerkesztőséget, amiért örökösen késve érkeznek a kéziratok. A postavonatok nem vártak… Kezdő slapajként, ha én voltam az inspek­ciós, bizony összeszorult gyomorral nyitottam a szedőterembe, megszeppent tollforgató a talpraesett, harsány tipográfusok közé… Pedig a zord nyomdászkülső mögött érző szív dobogott. Hogy e szív megenyhüljön, annak egy titka volt: a szerkesztőségi ember ne játssza el az újságírót, nyomdászember azt ki nem állhatja. Persze az érdekünk is azt diktálta, hogy jó legyen a viszony. Hányszor előfordult, hogy felszóltak a nyomdából – pedig ez nem volt tisztük –: biztos vagyok-e abban, ami a kéziratomban szerepel, mert ők másképp tudják. És hányszor igazuk volt! (Nagymellényű kollégáknak nem járt az efféle kontroll.) Ma már nem találkozik a nyomdász és az újságíró. Az új technika nem igényli a kontaktust: pár kattintás itt, és a lap már ott. Szürkébb lett a világ. Kár.Ma, János-napon, a nyomdászokat ünnepeljük. Ölelés, fiúk! Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels-Pixabay)