Öreg meghajtó nem vén meghajtó – mondhatnánk viccesen a WolfyTech YouTube-csatorna által végzett kísérletre, amelynek során nagyjából egymillió gigabájtnyi adatot írtak egy SATA II korszakbeli meghajtóra, azaz egy nagyon korai SSD generáció egyik tagjára.
Mindez azért nagy szó, mert az SSD-kben található NAND memória fokozatosan romlik az idő múlásával, ahogy adatokat írnak vagy törölnek, éppen úgy, ahogyan egy autó vagy gyakorlatilag bármilyen más elektronikus eszköz is kopik és elhasználódik. Ahogy az autókra is gyártói garancia vonatkozik, amelyet vagy a használati évek száma, vagy egy bizonyos számú kilométer határoz meg (amelyik hamarabb bekövetkezik), az SSD-knél is van ilyen garancia, amelyet vagy a használati évek száma, vagy a TBW (írt terabájtok) néven ismert mérőszám határoz meg – magyarázza a Tom’s Hardware .
A kísérletbe bevont meghajtónál a gyártó körülbelül 42 terabájtnyi írás kibírását tervezte, jelen kísérlet során viszont ezt 25-szörösen meghaladták, és semmi problémát nem tapasztaltak. Mindez segít más megvilágításba helyezni a TBW értéket is.
Gyakori tévhit ugyanis, hogy amikor az SSD meghaladja a TBW-besorolását, azonnal leáll vagy használhatatlanná válik. A valóságban a TBW-érték nem egy beprogramozott „haláldátum”, csupán egy iránymutatás, amelyet a gyártók a garanciális fedezethez határoznak meg. A statisztikai alapú besorolás nem mutatja, hogy mikor fog a meghajtó meghibásodni, a chipgyártók nem úgy programozzák a NAND-ot, hogy az semmisítse meg önmagát, amikor túllépi a TBW-küszöbértéket. Ehelyett úgy tervezik az SSD-ket, hogy jelentősen meghaladják a névleges TBW-t, és ezt a példában szereplő SanDisk P4 is jól bizonyítja, bár ezt a meghajtót már hiába is keresnénk a piacon.
Egyébként a SanDisk P4 különösen érdekes eset, mivel nem egy modern PCIe 4.0 vagy PCIe 5.0 SSD-ről van szó, hanem egy eredetileg netbookokhoz, táblagépekhez, nettopokhoz és ultravékony laptopokhoz tervezett meghajtóról. A SanDisk P4-et 2010-ben mutatták be 8 GB-tól 128 GB-ig terjedő kapacitással. 32 nm-es MLC NAND flash memóriát használt, ami egy régebbi technológia, de fizikailag nagyobb és írási ciklusok tekintetében tartósabb, mint sok jelenlegi TLC vagy QLC NAND flash memória.
A különös teszt híre természetesen szétterjedt az interneten, és a vélemények eléggé megoszlottak róla. A Hacker News közössége például meglehetősen szkeptikusan reagált rá, külön is kiemelve, hogy az SSD-k világában létezik egy kevéssé ismert különbség: nem ugyanazt jelenti az az adat, amit az operációs rendszer szerint kiírtak, és az, ami végül ténylegesen a flash memóriacellákba kerül. Többen is hangsúlyozták, hogy az 1 petabájt ebben az esetben a gazdagép által kezdeményezett írásmennyiség, ami nem feltétlenül egyezik meg a NAND-ba ténylegesen bekerült adatmennyiséggel.
Hogy kinek van igaza, azt azért nem lehet eldönteni, mert a két tábor valójában nem ugyanarról beszél. A tesztelők azt próbálták bizonyítani, hogy az SSD-k sokkal strapabíróbbak, mint azt a specifikációk sugallják, a másik oldal szerint viszont a teszt semmit sem mond a flash memóriacellák valódi kopásáról. Valójában mind a két félnek igaza van. Ha ugyanis az a kérdés, hogy egy 40 TBW-re hitelesített meghajtó kibír-e 1000 terabájtnyi fizikai NAND-írást, akkor a válasz ebből a mérésből nem derül ki. Ha viszont valaki arra kíváncsi, hogy egy 16 éves SSD vezérlője, firmware-je, hibajavító rendszere képes-e igazán hosszú időn keresztül működőképes maradni, akkor a válasz egyértelmű igen, és ez már önmagában is értékelendő eredmény.
És még egy fontos megjegyzés: a SanDisk P4 tartóssági eredményei nem extrapolálhatók arra, hogy minden SSD 25-szörösen meghaladja a hivatalos élettartamát, így nem túl jó ötlet egy kritikus meghajtót a határaiig feszíteni, különösen, ha fontos adatok vannak rajta.
Ha máskor is tudni szeretne hasonló dolgokról, lájkolja a HVG Tech rovatának Facebook-oldalát .