Még egy hét sem telt el azóta, hogy Donald Trump szándéknyilatkozatot írt alá Iránnal a háború lezárásáról és a részletes megállapodáshoz vezető legalább 60 napos útról, amikor a washingtoni szenátus kedden szembeszállt az elnökkel. A kongresszus felsőháza 50:48 arányban úgy szavazott , hogy az elnök csak akkor vethet be amerikai katonákat a továbbiakban, ha azt a törvényhozás jóváhagyja, kivéve, ha meg kell védeni az Egyesült Államokat vagy valamely szövetségesét egy küszöbön álló támadástól. Korábban ugyanilyen határozatot fogadott el a képviselőház is, és az iráni háború február 28-ai megindítása óta ez az első alkalom, hogy a kongresszus mindkét házában így szavaztak.
Mivel a képviselőházban és a szenátusban is republikánus többség van, ezért az kellett, hogy az elnök pártjából többen is az ellenzéki demokratákkal voksoljanak. A szenátusban például négyen álltak át. Egyik határozat sem kötelező erejű, azaz Trump nyugodtan megteheti és ezentúl is azt csinál, amit csak akar. Az elfogadásuk azonban jelzésértékű, hogy nemcsak az amerikaiak többségének és a demokratáknak, hanem már a republikánusok közül is sokaknak elege van a háborúból. Az elnöki hatalmat a második mandátuma alatt abszolút kiterjesztően értelmező Trump és a kongresszus között a Karib-tengeren a kábítószercsempészek kilövése, majd Nicolás Maduro venezuelai elnök elrablása óta vita van arról, mi is az a háború és ki indíthatja azt el.
Az amerikai törvények az elnöknek és a kongresszusnak is adnak érveket arra vonatkozóan, hogy övék a döntés joga. Az amerikai alkotmány rendelkezik a háborúindítás jogáról, ám azt nem rendezi világosan. Az első cikkelyben kimondja, hogy „a Kongresszus hatáskörrel bír arra, hogy hadat üzenjen, adjon ilyenkor zsákmányolási és megtorlási engedélyeket, és szabályokat alkosson a szárazföldi és tengeri foglyokra vonatkozóan”. A második cikkelyben viszont úgy rendelkezik, hogy „az elnök a főparancsnoka az Egyesült Államok hadseregének, hadihajóhadának és a tagállamok milíciáinak, mikor ezt az Egyesült Államok tényleges szolgálatába hívják”. Az alkotmány két cikkelye között mutatkozó értelmezésbeli különbségnek addig nem volt jelentősége, amíg a Capitolium és a Fehér Ház között működött a konszenzus.
A washingtoni kongresszus a britekkel vívott 1812-1815-ös háborúval kezdődően 11 esetben élt a jogával és üzent hadat. A legutóbbi alkalom 1942. június 4-e volt, a címzettek pedig Bulgária, Magyarország és Románia (Bárdossy László miniszterelnök 1941. december 11-én, az országgyűlést és a kormányzót megkerülve deklarálta a hadiállapotot az Egyesült Államokkal). A kongresszus azóta egyetlen háborút sem indított, noha az USA számos katonai konfliktus kezdeményezője, illetve résztvevője volt, ám mindegyik elnök talált kibúvót az alól, hogy formális alkotmányos felhatalmazást kérjen.
A demokrata Harry Truman 1950-ben „rendfenntartói feladatnak” minősítette a beszállást a koreai háborúba, amire az ENSZ Biztonsági Tanácsától (BT) kapott felhatalmazást, ahogyan azt az ENSZ Alapokmánya előírja. Amikor a demokrata Lyndon B. Johnson a Szovjetunió feltartóztatása jegyében 1964-ben legalizálni és kiszélesíteni akarta az USA jelenlétét Vietnámban, a Tonkini-öbölben incidenst kreált amerikai rombolókra támadó észak-vietnámi hajókkal. A jól csomagolt hírre válaszul a képviselőház és a szenátus nem hadat üzent, hanem óriási többséggel, közös határozatban gyakorlatilag szabad kezet adott az elnöknek, hogy azt csináljon Délkelet-Ázsiában, amit akar. A vaskos humoráról ismert Johnson azzal viccelődött, hogy a határozat „olyan, mint a nagyi hálóruhája, mindent elfed”.
A kongresszusban látták, hogy az elnökök Trumantól kezdve csúnyán megvezették őket, így a képviselőház és a szenátus 1973-ban nagy többséggel törvényt alkotott a háborúindítás jogáról. Nixon vétózott, ám a kongresszus mindkét házában megvolt a kétharmados többség ennek felülbírálatához, így a jogszabály 1973. november 7-én életbe lépett. A törvény előírta, hogy ha a Fehér Ház ura a főparancsnoki jogával élve – amit az alkotmány rögzít számára – katonák bevetéséről dönt, 48 órán belül köteles tájékoztatást adni a célról és a tervezett időtartamról a képviselőház elnökének és a szenátus ideiglenes (pro tempore) elnökének. Az akció legfeljebb 60 napig tarthat, ez még 30 nappal meghosszabbítható, ám utána nem folytatható, ha a kongresszus – szintén az alkotmány adta jogával élve – nem üzen hivatalosan hadat vagy nem ad felhatalmazást a fegyveres erők bevetésére (angol rövidítéssel AUMF).
A szöveg elsőre jól hangzik, ám valójában semmi sem változott. Azóta az elnökök pártállástól függetlenül hajlamosak voltak úgy értelmezni a törvényt, hogy ha „lepapírozzák”, akkor 90 napig azt tehetnek, amit csak akarnak, és ha hosszabb időre terveznek, még mindig ott a formális hadüzenetnél könnyebben elérhető AUMF adta felhatalmazás. Ha pedig egyik sem működne, akkor kimagyarázták magukat, vagy egyszerűen jogi csűrcsavarral negligálták a kongresszust – mindkettőre akadt példa.