● news.bsdnet.hu

Állítsa be, hogy a Magyar Hang cikkeit mindig az elsők között lássa a Google keresőben! Azzal, hogy Orbán a bukása után először Pityinger Dopeman Lászlónak adott interjút, valójában a Mediaworks orgánumainál dolgozók felmondólevelét küldte el. Ez alkalommal adta elő, hogy a 2026 és 2030 közötti lett volna az utolsó miniszterelnöki ciklusa, és nagyon sajnálja, hogy országépítő művének utolsó munkafázisait már nem nyílt alkalma elvégezni. Különös ezt a megsemmisítő veresége után hallani. Hogyhogy nem a választás előtt közölte ezt? Ha 2026 áprilisában győzött volna, tényleg nem indul 2030-ban miniszterelnök-jelöltként? Ugyan ki hisz ebben? Nekem személy szerint semmi kétségem nincs afelől, hogy Orbán Viktor, ha rajta múlik, addig maradt volna miniszterelnök, amíg az eszméleténél van, most meg ezzel a filléres trükkel próbál valamiféle demokrata színében feltűnni, mintha a teljes politikai pályája során akár egyetlen lépést is tett volna hátra önszántából. A bukott miniszterelnök a Fidesz tisztújító kongresszusára készülve röpirattal állt elő, amelynek szövege győri kampányrendezvényének szellemét idézi. Amint emlékezetes, Orbán akkor a fiatal ellentüntetőknek azt üvöltötte, hogy el akarják vinni a magyarok pénzét Ukrajnába – mintha ugyan nem ők lettek volna azok a magyarok, akiknek a pénzéről szó volt. A friss röpirat – kiegészülve azzal, ami a tisztújító kongresszuson zajlott – arra utal, hogy Orbán Viktor saját hazugságainak fogságába esett: rendíthetetlenül hiszi és vallja, hogy a betonfal, amelynek teljes sebességgel nekihajtott, és amelyen összetörte magát meg a pártját, nem igazolja azt, hogy a vezető a kormánynál akár rossz irányba, akár rossz sebességgel haladt, mert a fal mögött az ígéret földje terül el – csak át kell törni. Újra nekifutni készül. A hanyatlás minden bizonnyal akkor vette kezdetét, amikor Orbán Viktor névrokonát és udvari költőjét, Orbán Balázst a Fidesz kampányfőnökévé nevezte ki. Magyarország legfőbb hűberura minden bizonnyal kiégett a haza ügyes-bajos ügyeinek intézésében, úgyhogy Orbán Balázs a legjobbkor érkezett a maga káprázatos szellemi horizontjával meg a tengerentúlról szolgaian adaptált kampánystratégiájával. Az Orbán Viktor dicséretéből soha ki nem fogyó nyalonc a konnektivitásra vonatkozó elméletével nem pusztán irányt szabott a magyar külpolitikának, hanem megerősítette a miniszterelnököt az azt illető küldetéstudatában, hogy a világpolitika meghatározó szereplője, akinek már nemcsak Magyarországot kell megmentenie, hanem egész Európát is, és arról győzködte urát, hogy a kulturális identitás meg a szövetségesi lojalitás a globalisták és szuverenisták küzdelmében olyan béklyó, mely csak arra jó, hogy láncra verje a szuverén vezető cselekvési szabadságát. A közzétett röpirat számos ponton úgy fest, mintha Orbán Balázs legalábbis névtelen társszerzője volna. A szöveg nagy része nem is a választási vereség okainak megértésére vonatkozó szándékot fejez ki, hanem hosszas elmélkedést tartalmaz a szuverenitásról, a konnektivitásról, az ország nemzetközi hivatásáról, az ukrajnai háborúról és az Európai Unióról. Ez a röpirat Orbánnak a Fidesz elnökévé való újraválasztásával tetézve minden kétséget kizáróan mutat rá arra, hogy nem pusztán Orbán Viktorra záródott rá az a párhuzamos univerzum, amelynek alaptörvénye a valóság tagadása, de pártját és azzal együtt a teljes nemzeti radikális politikai kurzust is ugyanebbe zárta be – ebbe pedig sem Stumpf István, sem Jankovich Tibor kongresszuson előadott bírálata be nem hatolhat. Amikor a bukott miniszterelnök számba veszi pártja vereségének okait, szemlátomást úgy kerüli a szembenézést, mint ördög a tömjént, és amikor mégis a választási kudarc okairól értekezik, akkor sem képes a valós önvizsgálat egyetlen jelét sem tanúsítani. Miközben nagyvonalúan kijelenti, hogy „a választási vereségért engem terhel a felelősség”, leginkább a Tanú című fi lm Bástya elvtársára emlékeztet, aki ha valamit szeret magában, az a szerénység. Ha Orbán a választási vereség egyetlen felelőse, akkor a Fidesz tisztújító kongresszusán hogy lehetett ő az egyetlen jelölt a párt elnöki posztjára? A Fidesz belső demokratikus működése az észak-koreai állampártéra emlékeztet. Orbán Viktor szerint a vereség egyik oka az, hogy Magyar Péterrel ellentétben ő sem felelőtlenül ígérgetni, sem gyűlölködni nem volt hajlandó. A szembenézés pillanata arról árulkodik, hogy Orbánt azért terheli felelősség a vereségért, mert javíthatatlanul becsületes és túlontúl szeretetteljes. A Fideszre zúduló korrupciós vádakról említést tesz ugyan, de sértődötten, gyermeki dactól fűtve adja elő, hogy még Magyar Péter beszél luxizásról, miközben Kapitány István Maseratival jár. Orbán Viktor erőlködve próbálja az alávaló prolihergelés nívójára butítani a problémát, amikor úgy tesz, mintha autók puszta márkája volna a tényleges vád a nemzetinek hazudott tőkésosztálya ellen, és ravaszul elfeledkezik arról az apróságról, hogy az újdonsült miniszter ezt az autót egy őt alkalmazó nagyvállalatnál eltöltött évek törvényes és leadózott jövedelméből vásárolta, nem pedig a magyaroktól lopott közpénzből, mint Balásy Gyula és Matolcsy Ádám. Az, hogy Orbán Viktor képes volt a Shell egykori alelnökének a Maseratijával példálózni, és számonkérni a választókon, hogy ez miért nem háborítja fel őket, azt igazolja, hogy az exminiszterelnök nem tud vagy nem akar szembesülni bukása tényleges okaival, és ezzel méltó elődje, Gyurcsány Ferenc véres lábnyomába lép. „Tudjátok, hogy semmi kedvem megváltozni” – jelentette ki Orbán Viktor az újraválasztását követő győzelmi beszédében, mintha az ő kedve valamiféle patinás nemzeti intézmény vagy a nemzeti érdek első védvonala volna. „A 2026-os választási vereségben vastagon benne voltak a saját hibáink is” – fogalmaz Orbán, miközben nagyon ügyel arra, nehogy egyetlen részletre is kitérjen, aztán nyomban tompítja is vallomása élét azzal, hogy a „minden hosszú kormányzással együtt járó hordalék” képét festi fel, végül ahhoz a megnyugtató végkövetkeztetéshez jut el, amely szerint „a döntő tényező a velünk szemben manőverező négy ellenséges hadtest ereje és összehangolt támadása volt”. Íme a vereség megfejtett képlete a röpiratból szó szerint idézve: „Soros-világ + Brüsszel + ukránok + multinacionális cégek = vereség”. Orbán Viktor azt is kifejezésre juttatja, hogy a víruskarantént követően sikerült kanyarban előznie, a gazdaságot pedig kiváló állapotban adja át. Vajon miféle visszhangkamrában töltötte a volt miniszterelnök ezeket az éveket? Nem jutott el a fülébe, hogy április végére az éves büdzsé zömét elköltötte? Nem értesült arról, hogy Magyarországon tombolt egész Európa legsúlyosabb inflációja? Orbán Viktornak a konnektivitás és a szuverenitás éteri régióiban időzve netán nincs kedve olyan jelentéktelen tényezőkkel vesződni, mint a nemzeti össztermék vagy a költségvetési hiány mértéke? Orbán Viktor korábbi kijelentése ellenére úgy tűnik, mégis foglalkozik nőügyekkel, amennyiben azok országos jelentőséget nyernek, szerinte ugyanis „a kormány lassan bántalmazó kapcsolatban lesz az egész országgal, úgy is mondhatom, hogy ma az ország a Varga Judit”. Csakhogy az elmúlt bő két hónap folyamán az áprilisban még Fideszre szavazók harmada is hátat fordított Orbánnak, és jelentős részük a Tiszához pártolt. Vajon azért tették, mert ennyire élvezik a bántalmazást? Az alaptörvény frissen elfogadott módosítása nyomán Orbán Viktor nem lehet többé Magyarország miniszterelnöke, legutóbbi megnyilatkozásai, elsősorban a Vadhajtásoknak az „igeforrás” fogalmával való megnevezése nyomán pedig egyértelmű, hogy nagy erőkkel zajlik a bukott rendszerfő köznyilvános leépülése. A Fidesz mérsékelten orbánista híveinek – ha ugyan vannak ilyenek – az egyetlen reménye az lehet, hogy Orbán egy évre szóló elnöki megbízatása valójában az utódlás elhalasztott levezényléséhez szükséges, 2027-től pedig egy vezetőségében és programjában egyaránt megújult ellenzéki párt veszi majd fel a versenyt a teljhatalmú Tiszával. Csakhogy a jelek szerint nincs sok okuk a bizakodásra: Orbán nem szembesül, nem tanul, nem változik, és úgy tűnik, nem is megy sehová. Miután elvetélt politikája már Bicskéig ér, végül csak a bukását hosszabbíthatja meg. Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2026/25. számában jelent meg június 19-én.