● news.bsdnet.hu

Az új kormány első gesztusai látszólag békülékenyek az egyházak felé, de a mélyben ugyanazok a függőségi viszonyok és hűbéri reflexek dolgoznak, amelyek az elmúlt tizenhat évben aláásták az egyházi autonómiát és hitelességet? A Klubrádióban Rózsa Péter Másrészről című műsorában Gégény István katolikus teológus, katolikus teológus, a Szemlélek Alapítvány elnöke, Zalatnay István református lelkész, filozófus és Gábor György vallásfilozófus arról beszélt, milyen lehetne egy valóban „szabad egyház szabad államban”, és mi kellene ahhoz, hogy az új politikai vezetés ne ugyanazt a hűbéri rendszert építse tovább. Az elmúlt tizenhat év állam–egyház viszonyát a beszélgetés szereplői egyértelműen hatalmi és kiszolgálói rendszerként írják le: voltak „túlzottan pozitívan diszkriminált” felekezetek, amelyek milliárdos támogatásokat élveztek, és voltak, amelyeket hosszú éveken át üldözött státuszban tartott a politika. Gégény István szerint nem az a fő kérdés, hogy korrupciónak nevezzük-e az egyházi finanszírozást, hanem az, hogy „mi az, ami jogszerű, és mi az, ami erkölcsös”, mert a papíron rendben lévő támogatások és a keresztény retorikára épített privilégiumok között óriási a szakadék. A Szemlélek alapítványának vezetője egy erős metaforával írja le a rendszer lényegét: szerinte az állam nem „baráti öleléssel” szorította magához az egyházakat, hanem az „óriáskígyó-ölelésével”: akit a klígyó ölel, azt nem úgy öleli mint a barátját, hanem mint a vacsoráját” – fogalmaz, hozzátéve, hogy számos egyházi vezető ezt az ölelést mégis baráti gesztusnak értelmezte. A következmények ma látszanak igazán: az egyházak jelentős része politikai függésbe került, miközben éppen ott omlott össze a hitelességük, ahol elvileg példát kellett volna mutatniuk. Az új kormány első látványos gesztusa az volt, hogy Tar Zoltán miniszter és az illetékes államtitkárok egy „ismerkedő” találkozón fogadták a katolikus, református, evangélikus és zsidó (Mazsihisz) vezetőket. Gégény szerint ez jelzi, hogy az új politikai vezetés a négy úgynevezett „történelmi egyházat” tekinti elsődleges partnernek, de már maga ez a kategória is diszkriminatív, és jogi értelemben félrevezető. Gábor György úgy fogalmaz: a „történelmi egyház” fogalom inkább publicisztikai fordulat, amely „immanensen magában rejti a diszkriminációt”, mert a többi felekezetet másodrendű, kevésbé legitim szereplőként kezeli. A református lelkész szerint a legfontosabb kérdés nem az, hogyan smúzolnak az egyházi vezetők az aktuális miniszterelnökkel, hogy pénzt szerezzenek akár egy-egy rabiképző vagy valamilyen egyetemi épület felújítására, hanem az, hogy a kormány politikája ne befolyásolja alapvetően az egyházak életét. Zalatnay úgy látja: az eddigi rendszerben a mindenkori kormány döntötte el, „hogy most ide vagy oda vagy amoda adok különböző pénzeket”, és ez szükségszerűen hűbéri kiszolgáltatottsághoz vezetett. Gábor az egyetlen európai rabiképző intézmény, az Országos Rabiképző Zsidó Egyetem felújítására sincs önálló fedezet, jövőre lesz 150 éves, komoly, nemzetközi, tudományos, kulturális rendezvényeket szeretnének tartani, de nem lehet, mert alkalmatlan a vendégek fogadására. A jogi keret sem ad valódi garanciát az állam és az egyházak szeparációjára. Gábor György emlékeztet: a 2011-es egyházi törvény egyik kulcsmondatában az áll, hogy „az állam és az egyház egymástól különváltan működik”, ám szerinte ez „durva játék a fogalmakkal”. A vallásfilozófus a héber Biblia királytörvényeitől az amerikai alapító atyákig vezet végig egy ívet, amelynek lényege: csak a tényleges szétválasztás és az egymást kontrolláló hatalmi ágak rendszere véd a visszaélésektől. A beszélgetésben hangsúlyos gondolat, hogy az egyházak feladata az volna, hogy a „társadalom lelkiismerete” legyenek. „Egy normálisan működő egyház a társadalom állandó ellenzéki szereplője” – mondja Gábor György, aki szerint a profétai szerep lényege, hogy kritikai módon lépjen fel a hatalommal szemben. Ehhez viszont autonóm, szabad lelkiismeret kell; akit „kilóra megvásárolnák”, az már marionett, amelyet az rángat, „aki a finansziális póráz végét tartja a kezében”. A hűbéri rendszer legnagyobb ára így nem a vagyon, hanem a hitelvesztés. Mi lehet ebből kiút az új kormány és az egyházak számára? A kerekasztal mellett több konkrét javaslat is elhangzik. Az egyik az egyházi finanszírozás radikális átalakítása: Zalatnay szerint az államnak csak azt kellene normatív módon fizetnie, ami ténylegesen állami feladat – iskolák, szociális otthonok, egészségügyi intézmények működtetése –, minden más támogatásnak transzparens, törvényben rögzített keretben kellene mozognia. Emellett felveti, hogy az adó 1 százalékos felajánlási lehetőségét akár 3–4 százalékra kellene emelni, hogy „a társadalom szerepvállalása az egyházfenntartásban erősebb legyen”. A másik kulcsjavaslat a vagyonrendezés lezárása. Zalatnay úgy látja: az egyházi ingatlanok és kártalanítások ügyének „sosem került pont a végére”, ami máig folyamatos „húzd meg, ereszd meg” pórázmechanizmust tart fenn. Amíg nem mondják ki közösen – állam, társadalom, egyházak –, hogy a múlt rendezése lezárult, addig minden új támogatás újabb függés. Gégény ehhez kapcsolja a Pázmány-kampusz ügyét: szerinte az újabb gigaprojek állatorvosi lóként mutatja, milyen erkölcsi hiányosságot jelent, ha az egyházi infrastruktúra döntően állami pénzből épül, miközben az egyházközösségek valós igényei háttérbe szorulnak. A beszélgetés kitér az egyházon belüli hatalmi torzulásokra is. Zalatnay szerint az elmúlt időszakban nemcsak az állam gyarmatosította az egyházi tereket, hanem az egyházon belül is erősödött a központosítás: „az élő valós közösségek” váltak kiszolgáltatottá a központi hatalomnak. A katolikus oldalon a szinodalitás – közös út, közös döntéshozatal – papíron erős, de a magyar valóságában – Gégény úgy látja –, még mindig dominál a klerikális reflex: „nem legitim, hogy én katolikusként bármit mondjak”, mintha a nyilvános megszólalás csak püspökök privilégiuma lenne. Az új kormányhoz fűződő egyházi várakozások sem megnyugtatóak. Gégény arról beszél, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körül sok vezető inkább depresszív gyászfázisban van, és „szinte a sorok között is megfogalmazódik”, mintha azt remélnék, hogy az új formáció mielőbb megbukik, és visszaáll a megszokott rend. Ez arra utal, hogy a politikai fordulatot nem az autonómia növekedéseként, hanem a régi védőháló elvesztéseként élik meg – miközben az egyházi hitelesség válsága éppen a Fidesz-korszak hűbéri rendszerében éleződött ki. A hitelvesztés látványos példája Balog Zoltán ügye. Zalatnay szerint a református püspök kegyelmi botránya nemcsak személyes krízis, hanem az egész egyházra rántotta rá a politikai terhet: a közvéleményben az a mondat csapódott le, hogy „ha ő nincs, akkor nincs pénz”. Gábor György hozzáteszi: nem igaz, hogy az egyházak pénz nélkül maradtak volna Balog nélkül, a valóság az, hogy rajta keresztül koncentrálódott a döntés, hova mennek a források. A probléma nem az volt, hogy egy politikus jó kapcsolatokat használ az egyháza érdekében, hanem az, hogy az egyház „magára rántotta” a botrányt, és a szembenézés helyett az elhallgatás kultúráját választotta. A beszélgetés zárásában mégis felcsillan egy lehetséges kiút. Gégény egy francia példát hoz: ott, ahol az egyház nyíltan feltárta a visszaéléseket, sokan éppen ezért találtak vissza a közösséghez. „Valószínűleg ez a nagy szembenézés, hogy nem vagyunk tökéletesek, ennyit javított a hitelességen” – idézi a francia püspökök tapasztalatát. A kerekasztal résztvevői abban látnák az új kormány és az egyházak közötti viszony valódi fordulatát, ha a politikai hatalom vállalná: nem jutalmaz és nem büntet felekezeteket, átlátható, normatív szabályokra építi a támogatást, és tiszteletben tartja az egyházi autonómiát. Az egyházaknak pedig ki kellene lépniük abból a félelemből, amely retteg minden nyilvános szembenézéstől – mert paradox módon éppen a transzparencia és önkritika lehet a hitelesség és a társadalmi bizalom visszaszerzésének feltétele. (A teljes beszélgetést a fenti lejátszóra kattintva hallgathatják meg. (Amennyiben appon keresztül érik el oldalunkat, a lejátszó nem jelenik meg, ezért a lapszemle meghallgatásához, kérjük, lépjenek át a klubradio.hu-ra.)