● news.bsdnet.hu

Volt itt valami, varázslat és fertőzés, idegbaj és áhítat, méltóság és nemesség, aminek bűvitalából elég volt néhány nemzedéken át kortyolni s az idegenből idevándorolt ember fattya egy napon már ezzel a bánattal a szemében ébredt s megtudta, hogy varázslat történt vele: ivott a titkos bánat vizéből és magyar lett – írja Márai Sándor Szindbád hazamegy című regényében. Vannak könyvek, amelyeket elolvas az ember, aztán feltesz a polcra, s csak a véletlennek köszönhető, ha újra előkerülnek, és vannak olyanok, amelyeket hosszabb-rövidebb időközönként újra kézbe vesz. Nekem az egyik ilyen ez a Márai-regény. Még Párizsban vettem 1987-ben az ezüstszínű borítójú, Müchenben megjelent Újváry Griff-kiadást, az ingeim alatt lapult pár másik akkoriban tiltott könyv társaságában, amelyek miatt a torkomban dobogó szívvel ültem Hegyeshalomnál a Balt-Orient expresszen, tartva tőle, mi lesz, ha a vámosnak eszébe jut kipakoltatni velem a hátizsákomat. Megúsztam. Mi adja egy könyv varázsát a szöveggel való sokadszori találkozáskor, ha nem hathat sem a meglepetés, sem az újdonság erejével? Ebben a regényben a hangulat az, a búcsúzás keserédes íze, annak a pillanatnak átélhetősége, amikor még látszik egy világ minden kínjával és szépségével együtt, közben pontosan tudható, ez az utolsó minutum, mert a következőben mindörökre elenyészik. A Márai-életmű leglíraibb darabja ez a regény, amelyben az író a mesterének tartott Krúdynak állít emléket. Szindbád, a hajós egy májusi reggelen elindul óbudai otthonából, mert estére hatvan pengőt kell szereznie. Végigjárja a várost – gőzfürdő, szerkesztőség, étterem –, s közben feléled egy ízeiben és színeiben varázslatos Magyarország. Márai meg tudja jeleníteni, átélhetővé tudja tenni ezt a világot olyan erővel, hogy az ember nemigen morfondírozik azon, volt-e valójában vagy pusztán Krúdy képzeletében, emlékeiben létezett. S mint a bevezető idézet mutatja, Szindbád töpreng, keresi a választ arra, miért olyan az a világ, amilyen, miért olyanok a szereplői, amilyenek, mi mozgatja őket, illetve mi motiválja őt, az írót, mi sarkallja munkára dacára a változni soha nem tudó, mostoha körülményeknek. „Mi volt az értelme e vad és szomorú indulatnak, mellyel szép, egészséges és büszke emberek eldobtak, igaz ok nélkül pályát és becsületet, otthont és kedvest s a halálnak, a pusztító szenvedélynek, a balog és suta kalandnak hajítottak oda mindent, amiért élni érdemes? Miből volt több vagy kevesebb a magyar lelkekben, mint idegen nációk embereinek lelkében, hol hibázták el a képletet, micsoda vegyítési hiba, örömnek és akaratnak, pusztulásvágynak és sértődöttségnek, önfeláldozásnak és egy ábrándhoz halálig hű konokságnak miféle keveréke volt a titok, melytől a magyar ilyen reménytelenül magyar volt, melytől magyarrá lett mindenki, akinek szívét egyszer átjárta egy balatoni éjszakán a holdfény, a bor, a rózsák illata és a hegedűszó, hogy aztán soha többé ne találja meg egészen lelke nyugalmát?…” Márai regénye fontos könyv, amely sok kiadást ért meg az utóbbi években. Fontos lenne az is, hogy sokan olvassák. Hogy sokan töprengjenek arról, kik vagyunk, milyenek vagyunk, miben különbözünk másoktól. Hogy feltegyünk magunknak lényeges kérdéseket, mert választ csak ezután remélhetünk. „Miért siratták és temették az írók ezt a nemzetet minden időben, s minden vajákos és baljós prófécia felett milyen titkos erővel élt és hallgatott át ezer évet a nemzet oly komoran, ahogy csak a hortobágyi pásztor és az állat tud hallgatni a végzettel szemközt, melyet túl kell élni kérdés és felelet nélkül, mert a nemzetnek dolga van a Tisza és Duna között?” (Márai Sándor: Szindbád hazamegy. Helikon Kiadó, Budapest, 2023. 176 oldal)