● news.bsdnet.hu

Ha egy átlagos magyar hírolvasónak azt mondjuk, pop-art, szinte mindenkinek Andy Warhol és a leveseskonzervek ugranak be. Pedig a képzőművészetben van egy brit zseni, aki nemcsak átformálta ezt az irányzatot, de nyolcvanon túl is lazán lekörözte a fiatalokat: ő David Hockney. Az a művész, akinek a képeiért ma már több mint 90 millió dollárt (átszámítva bő 32 milliárd forintot) fizetnek a gyűjtők, miközben ő maga egy szál cigarettával a szájában, kerek szemüvegben és rikító zoknikban nevet az elit arcába. Hockney nem múzeumi darab, hanem a pop-art örök gyereke, aki idős korára fogta magát, és a hagyományos vásznat lecserélve iPaden kezdett el világkiállításokat megtöltő remekműveket festeni. Hockney a közelmúltban,  88 éves korában meghalt , de az általa teremtett világ ma is ugyanolyan vibráló és aktuális, mint évtizedekkel ezelőtt. Az  Art News cikke szerint Hockney különös, beskatulyázhatatlan jelenség volt. Beszédében furcsán keveredett az észak-angliai szürke munkásváros, Bradford kiejtése a hollywoodi elit sznob hanghordozásával. Bár a világhírt a hatvanas években Los Angeles luxusmedencéi, a pálmafák és a kaliforniai napsütés hozták meg neki, élete végére egy csendes normandiai házba vonult vissza, hogy lelassítson, és a mindennapi szépséget kutassa. Nemcsak a szakma, de a nagyközönség is rajongott érte: londoni és párizsi tárlataira már a megnyitó napján elkapkodták a jegyeket. Hockney pályafutása a hatvanas években indult be igazán, amikor Londonból áttette a székhelyét Kaliforniába. Az akkori művészvilágban az absztrakt, a nehezen érthető formák voltak a divatosak, ő viszont szembeúszott az árral: maradt a figuratív, jól felismerhető alakoknál, de olyan vibráló, szürreálisan élénk színekkel és letisztult vonalakkal pakolta tele a vásznat, ami teljesen új színt vitt a pop-artba. Los Angelesben szinte megszállottja lett a luxusvillák úszómedencéinek. Azért imádta őket festeni, mert izgatta a kérdés: hogyan lehet a folyton mozgó, csillódó vizet és a napfény játékát megörökíteni a mozdulatlan festékkel? Legismertebb képe, az úszómedencébe merülő alakot ábrázoló Portrait of an Artist (Pool with Two Figures) az egyetemes popkultúra ikonikus darabja lett. Nemcsak medencéket, hanem zseniális, fotószerűen pontos kettős portrékat is festett a barátairól (Mr and Mrs Clark and Percy), amelyekről szinte lerí a hatvanas-hetvenes évek életérzése, a feszültség és az elfojtott érzelmek. A Corriere della Sera munkatársa egy párizsi luxusszálloda lakosztályában készített vele interjút, amikor a művész a nyolcvanadik éve küszöbén állt. Arra a kérdésre, hogyan tervezi megünnepelni a nyolcvanadik születésnapját, Hockney röviden és tömörön elintézte a témát. Miért is kellene ünnepelnem? Az egyetlen dolog, amit tenni fogok, a festés. Amikor festek, még mindig harmincévesnek érzem magam. »Dohányozni akarsz, vagy halhatatlanná válni?«: Kaliforniában ezt a nevetséges kérdést használják. Inkább dohányzom, válaszolom mindig, hiszen tudom, hogy halhatatlan úgysem lehetek soha. A dohányzás, a festés és a pénz hármasa végigkísérte az életét, de a pénzhez való viszonya mentes volt a kapzsiságtól. Számos kortársával ellentétben az anyagi sikert csupán a zavartalan alkotás és a minőségi alapanyagok eszközének tekintette. Nem szeretem a pénzt mértéktelenül, de kedvelem, mert segít jobban élni, és lehetővé teszi, hogy nyugodtan fessek. A pénzből jobb festékeket, jobb ecseteket és jobb vásznakat tudok venni: nem szeretném, ha a festményeim kevésbé lennének ragyogóak. A dohányzás tiltását pedig abszurdnak találom: nem lenne egyszerűbb és kevésbé káros dohányozni, mint Prozacot és tablettákat tömni magunkba a szorongás ellen? Miközben a hatalmas, rideg múzeumi tárlatokat bírálta, ő maga az ezeréves klasszikusokból, az olasz reneszánszból és Picassóból merített ihletet – utóbbi katalógusát egyenesen az ágya mellett tartotta. Késői korszakában az iPad lett a legfőbb fegyvere. Imádta, hogy a legújabb digitális technológiával úgy tud rajzolni, mint a régi mesterek: a kijelzőn azonnal kikeverhette a legélénkebb színeket anélkül, hogy meg kellene várnia a festék száradását. Minden reggel friss, digitális virágokat rajzolt, és elküldte őket a barátai telefonjára, hogy így indítsák a napot. Idős korára a perspektíva megújítása is foglalkoztatta: levágta a monumentális tájképeinek a sarkait, mert rájött, hogy a fordított perspektívával a néző sokkal közelebb érzi magát a természethez. Hockney nyíltan vállalt homoszexualitása szintén alapjaiban változtatta meg a modern kultúrát. Az 1960-as évek Londonjában, amikor a melegség még bűncselekménynek számított, ő már bátor, ironikus képeken – mint a Cleaning teeth, early Evening vagy a Life-Painting for a Diploma –  jelenítette meg saját világát, finoman kifigurázva a Beverly Hills-i felső tízezer képmutatását. A házasság modern intézményéhez mégis sajátos távolságtartással viszonyult. A homoszexualitás a dolgok természetes rendjének része. Nincs benne semmi furcsa. Én homoszexuális vagyok, de nem házasodtam meg, mert nekem ez így felel meg. A valódi okot azonban talán az asszisztense, Jean-Pierre fogalmazta meg a legpontosabban, aki halkan megjegyezte a háttérből. David már rég házas. A művészettel. Süketsége miatt Hockney élete utolsó szakaszában már nem hallgathatott zenét, pedig korábban a világ legnagyobb operaházainak, köztük a New York-i Metropolitannek tervezett látványos, monumentális díszleteket. Azt vallotta, a jó zene benne maradt a fejében, így a csendben sem hagyta el az ihlet. Nem érdekelte a politika, Donald Trump nevére csak hangosan felnevetett, és nem hitt a világmegváltó jelszavakban. David Hockney életműve a művészet szabadságának, az örökös kísérletezésnek és az életigenlésnek a tiszta lenyomata. Olyan alkotó, akit nem a múzeumok doboza, hanem a színek és a pillanat megélése tett halhatatlanná. (Borítókép: David Hockney 2017. november 20-án. Fotó: Johannes Schmitt-Tegge / picture alliance / Getty Images)