● news.bsdnet.hu

A Fidesz–KDNP egyik emblematikus családpolitikai intézkedése, az anyák személyi jövedelemadó-mentessége most a Tisza-kormány egyik legkényesebb öröksége. A konstrukció évről évre egyre több pénzbe kerül, miközben vitatott, hogy valóban növeli-e a gyerekvállalási kedvet, vagy csupán a jobb helyzetű, kétgyermekes középosztályt jutalmazza. A kabinetnek úgy kellene igazságosabbá tennie a rendszert, hogy közben ne robbantsa fel a családpolitikáról kialakított politikai mítoszt, és ne idegenítse el a hétszámjegyű számú érintettet. Az Orbán-kormány családpolitikája három, sokat hangoztatott pillérre épült: a lakhatási támogatásokra, a családi adókedvezményre és az anyák szja-mentességére. Ez a hármas évekig a „világszinten is egyedülálló magyar modell” bizonyítéka volt a kormányzati kommunikációban, ám a Tisza-kormány számára már inkább költségvetési aknamezőként jelenik meg. Különösen igaz ez az anyák adómentességére, amelyet az elmúlt években egyre szélesebb körre terjesztettek ki: először a négy- és többgyermekes anyákra, majd a háromgyermekesekre, aztán a 40 év alatti kétgyermekesekre, miközben az életkori határokat is fokozatosan feljebb tolták. A jelenlegi szabályok szerint 2029-re gyakorlatilag minden kétgyermekes anya adómentessé válna, miközben 2026-tól a 30 év alatti anyák is teljes szja-mentességet élveznek, emlékeztet a jelenlegi helyzetrre a portfolio.hu. A konstrukció következménye kettős. Egyfelől nagyon sok család számára jelent valós, hónapról hónapra érzékelhető könnyítést, másfelől hatalmas lyukat üt a költségvetésen – miközben a születésszámok alakulása alapján erősen kérdéses, hogy a kívánt hatás tényleg megvalósul-e. A szakmai vita egyik központi dilemmája ezért az, hogy ez a rendszer valóban ösztönöz-e új gyerekek megszületésére, vagy inkább csak azoknak kedvez, akik amúgy is vállaltak volna kettőt-hármat? A másik neuralgikus pont, hogy nem éppen a viszonylag jó helyzetű, stabil jövedelmű kétgyermekes középosztályi modell válik-e a leginkább preferálttá, miközben a legszegényebb, alacsony keresetű családok alig élnek a kedvezményekkel, mert nincs mit „elengedni” utánuk? Erre a feszültségre mutatott rá az Országgyűlés egyik júniusi ülésén az a pengeváltás is, amelyben Simicskó István, a KDNP frakcióvezetője hivatalosan kérdezte a pénzügyminisztert: a Tisza-kormány megtartja-e és továbbviszi-e a többgyermekes anyák szja-mentességét, beleértve a 2027-től esedékes újabb kiterjesztéseket is? Simicskó szerint a Fidesz–KDNP tudatosan felépített, hárompillérű családpolitikai rendszert hagyott örökül – a családi kedvezményt, az anyák adómentességét és az otthonteremtési támogatásokat –, amely szerinte minden magyar családnak segítséget nyújtott. A csökkenő születésszámra adott válasza az volt: ha ezeket az intézkedéseket nem vezették volna be, még kevesebb gyermek született volna – vagyis a kudarc nem a politika, hanem a realitások számlájára írható. Kármán András pénzügyminiszter válasza jóval hűvösebb és józanabb volt. Elismerte, hogy az előző kormány számos eleme valódi támogatást adott a családoknak, és több ilyen lépést a Tisza-kormány is megőrzendőnek tart. Ugyanakkor kimondta: összességében a rendszer nem bizonyult alkalmasnak arra, hogy a gyerekvállalással járó költségeket mindenki számára érdemben ellensúlyozza, és ténylegesen növelje a gyermekvállalási hajlandóságot – erre maga a tartósan csökkenő születésszám a bizonyíték. A miniszter szerint a jelenlegi családtámogatási rendszer leginkább a tehetősebb társadalmi csoportokat segíti, míg az igazán rászorulók, akiknek a legtöbbet jelentene minden plusz forint, alig részesülnek belőle, mert hiányzik az a jövedelem, amely után adót fizetnének. A kormány céljaként azt jelölte meg, hogy esélyt és támogatást kapjanak azok is, akiket az eddigi rendszer lényegében figyelmen kívül hagyott. Politikai szempontból mindez különösen kényes. A Tisza Párt minden korábbinál erősebb kétharmaddal került kormányra, és egyelőre a „mézeshetek” időszakát éli. Egy ilyen helyzetben egy kormány könnyen elbízhatja magát, de a családpolitika olyan darázsfészek, amelyhez ha túl korán és túl durván nyúl, az gyorsan visszaüthet: csökkenhet a támogatottság, megjelenhetnek a frakción belüli törésvonalak, és az ellenzék is újra találhat maga számára mozgósító témát. Márpedig az anyák szja-mentessége olyan ügy, amelynek érintettjei százezrek, sőt milliós nagyságrendben vannak – sokak számára ez nem elvont gazdaságpolitikai kérdés, hanem a havi családi kassza egyik kulcstétele. Ráadásul nehéz figyelmen kívül hagyni az eredeti politikai kontextust: a családi kedvezmény megduplázása és az anyák adómentességének kiterjesztése aligha független attól, hogy a Fidesz–KDNP 2024–2025-ben egyre élesebben érzékelte a Tisza erősödését és saját táborának fogyatkozó lelkesedését. Az ilyen típusú, drága, de népszerű intézkedéseknek kampányfunkciójuk is volt: szavazatszerző eszközként működtek. A paradoxon most az, hogy ezeket a nagyvonalú döntéseket már az új kormánynak kell finanszíroznia, miközben neki is vannak saját, kiadást növelő ígéretei. A Tisza Párt a kampányban tudatosan kerülte, hogy nyíltan, frontálisan nekimenjen az Orbán-kormány családpolitikai zászlóshajóinak – nem akarta átengedni a „családbarát” címkét a Fidesznek. Most viszont kormányon nincs menekülőút: dönteni kell, hogy változatlanul fenntartják-e az anyák szja-mentességének teljes ütemtervét, finomhangolják, vagy mélyebben átalakítják. Ha az első utat választják, vállalják a növekvő költségvetési terhet; ha a másodikat vagy a harmadikat, el kell magyarázniuk az érintetteknek, miért fair, ha kevesebb adókedvezményt kapnak, és mit kapnak helyette. Az igazi kérdés tehát nem pusztán az, hogy „meg kell-e szüntetni” az anyák szja-mentességét, hanem hogy milyen irányba alakítsák át: maradjon-e egy erősen jövedelemfüggő, a középrétegeket jutalmazó rendszer, vagy elmozduljon egy célzottabb, a leszakadó családokat jobban segítő modell felé. A Tisza-kormány most ezen a vékony kötélen egyensúlyoz: egyszerre kell gazdasági racionalitást, társadalmi igazságosságot és politikai óvatosságot mutatnia egy olyan ügyben, amely sokak számára nem statisztika, hanem a családi megélhetés kérdése.