● news.bsdnet.hu

Állítsa be, hogy a Magyar Hang cikkeit mindig az elsők között lássa a Google keresőben! Megtörtént ez is: kénytelen vagyok egyetérteni Sebestyén Jankával. A néhai Megafon megmondója az Eufória harmadik évadáról  készített néhány hete videót , és bár persze sok mindent vizsgált benne felesleges politikai szűrőn keresztül (például Sydney Sweeney karakterét és megítélését), de ez legyen a legkisebb gond. Főleg, hogy a republikánusként számon tartott filmsztár sorozatbeli (vissza)fejlődését még Szirmai Gergő videós influenszer is Sweeney megítélésének  tudta be . Szerintem feleslegesen: bár valóban mintha szándékosan akarták volna tönkretenni Cassie karakterét, de sajnos ugyanez a helyzet a szebb időket megélt sorozat összes többi szereplőjével. Pedig a negatív kritikákkal szembesülve csak azért is szeretem volna méltányolni a harmadik évad érdemeit, de sajnos itt alig maradt mit. Ne úgy nézzük, mint az első két évad folytatását? Amelyek kapcsán Szirmai találóan használta a „lilagőzös-flittertornádós álomesztétika” leírást. Nos, ha nem úgy nézzük, az sem menti. Miközben magunk sem tudtuk eléggé dicsérni 2019-ben a sorozatot , mely mintha centrifugába helyezte volna nézőit és szereplőit, hogy egy megállíthatatlannak tűnő menetben borzongjunk az amerikai Z generáció összes nyűgén és nyavalyáján. Külön büszkék lehettünk arra is, hogy más részek mellett a sorozat talán legjobbjáért, a vidámparkos epizódért is Rév Marcell felelt operatőrként. (Egy másik részért pedig Emmy-díjat is kapott .) Rév ezúttal is visszatért, sőt, az egyes részek végi „így készült”-ekben lelkesen kommentálja az egyes megoldásokat ő is. Szomorúságunk így csak fokozódik: sajnos az járt jól, aki ehhez a félresikerült zárlathoz nem adta a nevét. (Még ha Rév kiváló munkát végzett most is.) Ha valóban igaz, hogy a főszereplő, Zendaya azért maradt ki ezekből a kis werkekből, hogy egy kis távolságot tartson a végeredménytől, hát abszolút meg tudjuk érteni. Egyben itt érdemes hozzátenni, hogy felesleges politikai alapon szembeállítani a két világsztárt, a Trump-kritikus Zendayát és a nevetséges farmerbotrányba keveredett Sweeneyt. Felesleges, mert az Eufória két kineveltje számos egyéb produkcióban is bizonyította már: egyaránt remek színésznők. Aki kétségbe vonja Sweeney tehetségét, nézze csak meg tőle, mondjuk, a Reality című suspense-mozit. Ahogy az Eufória utolsó évadában is megteszi, ami tőle telik, hasonlóképp Zendayához vagy épp Jacob Elordihoz. Arról nem ők tehetnek, hogy Sam Levinson alkotó gondolt egyet, és a két évadon át gondosan építgetett, összetett karakterekből idétlen bohócokat és érzéketlen szerencsétleneket kreált. Mindezt, ahogy a részek végi „így készült”-ek egyikéből-másikából kiderül, olykor egyenesen a helyszínen súlyosbítva. Levinson ugyanis mindent a maga mesterkélt elképzelésére tett fel, miszerint ebből az évadból egy véres-westernes Tarantino-paródiát fog kihozni. A fő baj ennek ellenére sem csupán az, hogy ennek vajmi kevés köze van az eddig látottakhoz. Lehetne mindezt valamiféle önálló produkcióként, kvázi bónuszalkotásként kezelni. Csak hát az a gond, hogy mindenhogyan rossz: ötlettelen kliséhalmaz papírízű karakterekkel, melyet lehetetlen komolyan venni, így egy pillanatra sem tudjuk átérezni. Emlékszünk azokra a részekre, melyek bő órányi érzelmi hullámvasutat jelentettek? A harmadik évad epizódjaiban viszont csak a kínosabbnál kínosabb pillanatok váltják egymást. Ami jól áll egy gengsztermozinak, az a legkevésbé sem ennek az egykori kamaszsorozatnak. És még csak nem is arról van szó, hogy minden áron pörgésre és táncra vágynánk. Nekem például a két kedvencem azok a világjárvány idején készült speciális részek, melyekben Rue és Jules konkrétan végigbeszélik a teljes műsoridőt. A hangulat mégsem ül le egy pillanatra sem, sőt: talán az egész széria legerőteljesebb momentumait hozzák ezek. (Nem csoda, hogy az egyik részért gyűjtötte be Rév Marcell az első Emmy-jelölését.) Ehhez képest most azt látjuk, hogy Rue, aki ebben a speciális epizódban még az élet legfontosabb kérdéseivel vetett számot, most konkrétan egy óvodás szintjén van, és még a legitim és legális szavak közti különbséget sem ismeri. Az egykor szintén árnyalt karakter, Jules (Hunter Schafer) is leszűkül most annyira, hogy transznemű, sugar baby és festeget, míg Cassie versenyt űz abból, hogyan alázza meg magát a lehető legjobban az OnlyFansen. Nate (Jacob Elordi), aki elfojtásai és megküzdési stratégiái miatt korábban az egyik legizgalmasabb karakter volt, most nem több bugyuta lúzernél, akit a hitelezői részről részre jól összevernek. Újdonsült felesége, aki egykor mindent megtett a kapcsolatukért, és aki érzékeny volt, meg gátlásos, most nem több unatkozó, kényes háziasszonynál, aki az egyik említett verési jelenetnél végig annak háttal ül és önmagát siratja. Az említett epizódvégi werkfilmből derült ki, hogy ezt valamiféle jópofa poénnak szánták, az ötlet pedig a forgatáson jutott a rendező eszébe. Ennél jobban semmi sem példázza, hogyan álltak hozzá az egészhez: a még csak nem is vicces gegekért azt sem tartották nagy árnak, ha a porba gyalázzák az egykor kedvelt karaktereket. Sebestyén Janka beszélt arról a fent említett videóban, és ebben teljesen igaza van: sikerült a lehető legpesszimistább képet felrajzolni erről a generációról. Tényleg mintha azt állítanák, hogy ha elrontod a gimnáziumot, akkor nincs menekvés, ezek a hibák elkísérnek egy életen át. Pontosabban a húszas éveid első felében, amíg csak bele nem halsz önpusztító életmódodba. Levinson fogalmazott úgy egyes kritikákra válaszolva: ő pusztán egy őszinte befejezést kívánt készíteni. És hogy hibáik és vétkeik végül utolérnek mindenkit. Olyan ez az őszinteség, amire a faragatlan emberek szeretnek hivatkozni: „én nem bunkó vagyok, csupán őszinte”. Levinson eszerint annyit gondol az írói őszinteségről, hogy az nem jelenthet mást, mint hogy a nem épp tökéletes karaktereknek egytől egyig csúnyán – és sokszor teljesen értelmetlenül – meg kell bűnhődniük. Abból majd tanulnak a második esély illúzióját dédelgetők! A tiszteletlenség gesztusa ebben az egészben a legfájóbb. Jól mutatja ezt az is, ahogy Levinson a tragikusan fiatalon, túladagolásban meghalt Angus Cloud karakterével bánt. Mint mondta, Fezcót legalább a sorozatban életben szerette volna tartani – ezt pedig harmincévnyi börtönbüntetéssel látta megvalósíthatónak. A talán legtöbbek által kedvelt srác tehát, aki a második évad végén egy virággal indult volna, hogy újdonsült kvázi-szerelme, Lexi (Maude Apatow) színdarabjához gratuláljon, egy rettenetes leszámolásjelenet végén rácsok mögé kerül jó eséllyel egész életére. Lexi pedig, mint halljuk, még felhívni sem igen akarja őt – helyette jól elvan frissen beinduló karrierjével, melyért egyes kritikusok az önmagát megcsináló fiatal nő pozitív példaképeként köszöntik őt. Hogy ez a pálya úgy indult be, hogy a második évad színdarabjában tragikusan kiszolgáltatta a testvérét, akitől a harmadik évadban is próbálja elhatárolni magát, és kínlódva fogadja azt is, ha segítenie kéne neki? Hogy ugyanez a Lexi, amikor Rue barátnője kiöntené neki a lelkét, türelmetlenül elhajtja, és meggondolatlan fecsegésével hozzá is járul a végzetéhez? Nem számít, hiszen ő a karrierista okos lány, aki a végén még a Bibliában is okos gondolatokra talál! És mi mégis fellélegezve figyeljük még ezeket a vallási tízperceket is, mert legalább addig sem a teljesen érdektelen leszámolást követjük a két gengszterbanda között. Levinsont viszont, úgy tűnik, nagyon is ez érdekelte: így történhet meg, hogy az utolsó rész felénél végez a sorozat lelkével, és utána fél óráig olyanokon kell még végigszenvednünk magunkat, mint egy teljesen komolyan vehetetlen sztriptízbárbeli pisztolypárbaj. Itt már lényegtelen az is, hogy utóbbi egyik főszereplője korábban a külső-belső béke megtalálásának egyik harcosa volt, amúgy muszlim is, de most már keresztény. Mit számít az? A lényeg úgyis a minél stílusosabb vérontás, meg a nagy elődöket minél látványosabban megidéző westernparódia. Kár ezért az egészért. Az Eufória mindhárom évada megtalálható az HBO Max kínálatában.