● news.bsdnet.hu

– A magyar női röplabda-válogatott zsinórban hetedszerre is kijutott az Eb-re , mi több, az Európa-ligában fantasztikusan menetel. Nem találtam nyomát a közösségi médiában, hogy reagált volna erre. – Csak ritkán posztolok, nem vagyok aktív a közösségi médiában – felelte Hollósy László. – Noha lassan tíz éve külföldön dolgozom, természetesen követem az eredményeket, örülök a sikernek, szurkolok a magyar válogatottnak. Érezhető a szövetség törekvése, emelkedik a szakmai színvonal, ami a női válogatott teljesítményében is megmutatkozik. Szimpatikus a jelenlegi szövetségi kapitány, Alessandro Chiappini munkájában, hogy egyre több fiatalt épít be a csapatba. – Sehol egy szellemes, netán pikírt megjegyzés? Hollósy László már nem a magyar röplabda fenegyereke? – Ha nagyon akarja, legfeljebb annyit hozzátehetek, jó lenne végre nemcsak kijutni, hanem kézzel fogható eredményt is elérni az Európa-bajnokságon. Legalább a csoportból továbbjutni, és idővel megszilárdítani a helyünket az európai középmezőnyben. – És a kérdés második felére mi a válasza? – Rám aggatott jelző volt. Miért is tagadnám, hiszen az is én voltam, akadt egy-két zűrös ügyem, amiket aztán fel lehetett nagyítani, de sohasem voltam úgymond balhés alkat. Minden edzőnek megvan a maga filozófiája, habitusa. Kétségtelen, különösen fiatalon én agresszív edző voltam, a szónak a jó értelmében. Nincs bajom a higgadt edzőkkel, de én olyan típus vagyok, aki szeret együtt élni a játékkal, a játékosaimnak is ezt tanítom. – A röplabda éppen amiatt egyedi a csapatsportágak között, mert itt nincs testi érintkezés, ahogy manapság mondják, kontakt a két csapat játékosai között. Hogyan értelmezhető e keretek között az agresszivitás, a rámenősség? – Csak egy példa, amikor a játékosaim sárga lapot, piros lapot kapnak, én nem szidom le őket, ellenkezőleg, gratulálok nekik, mert együtt élnek a játékkal. Meg kell adni a tiszteletet az ellenfélnek, de a sportban igenis van tere a lélektani hadviselésnek. Nem kell rosszra gondolni, ez nem az ellenfél megfélemlítését, megalázását jelenti. Hanem a fellépést, az attitűdöt, amit az edző igenis képes meghatározni, de legalábbis irányt mutatni. Említek egy mindenki által érthető példát. Nagyon szeretem a teniszt, ahol ugyancsak el vannak szeparálva egymástól a küzdő felek. Nem véletlenül Novak Djokovics a világ legjobbja. A testbeszédét mondhatjuk akár agresszívnek is. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy a pályán ki tud domináns szerepet felvenni. Ez igaz a röplabdára is. – Miközben az egyik korábbi edzője, Boris Becker azt állítja, magánemberként Djokovics valójában galamblelkű, nem ismer nála barátságosabb, kedvesebb figurát. Ez önre is igaz? – Ezt ítéljék meg mások. Annyit talán mondhatok, még sohasem ért a vád, miszerint összeférhetetlen ember lennék. – Ön szerint tehát nem igaz, miszerint a sport, a játék az élet metaforája, ekképpen a személyiségjegyeinket visszük ki a pályára is? – Természetesen senki sem bújhat ki a bőréből, de az élet is arról szól, tanuljunk a hibáinkból, törekedjünk arra, hogy jobb emberekké váljunk. A sport ehhez képest egy leegyszerűsített, szabályozott közeg a maga törvényszerűségeivel, ahol könnyebben modellezhető, hogyan fejlődhetünk, mi kell az előrelépésünkhöz. Pusztán annyit állítok, de szerintem ezt ma már senki sem vitatja, hogy a lélektani elemeknek nagyon fontos a szerepük. Igen, vállalom, ezt tudatosan igyekeztem elsajátítani. Nyilván részben az ottani miliőnek köszönhetően, az amerikaiak mesterei ennek, anno sokat tanultam tőlük az ott végzett tanfolyamon. – És a siker érdekében akár műbalhét is vállal, miként anno a feleségével, Gudmann Csillával. – Nem úszom meg, hogy ezt újra és újra az orrom alá dörgöljék… Mindenkit megnyugtatok, a mai napig boldog házasságban élünk. Csilla nyolc éven át a játékosom volt, majd az élet úgy hozta, hogy más-más klubban dolgoztam én és játszott ő. Igen, megesett, hogy ellenfelek voltunk. Ezt a helyzetet is intelligensen tudtuk kezelni. – Az igazán emlékezetes esetek ahhoz az időszakhoz fűződnek, amikor 2012–2014 között a női válogatott szövetségi kapitánya volt. Sorolhatom? – Nem kell, erre is gyakran emlékeztetnek. Igen, a horvátországi Rovinjban, a franciák elleni vb-selejtezőn megtörtént, hogy 2-0-s hátrányban időkérésnél azt mondtam a lányoknak, többet nem szólok hozzájuk. Ma már nem tennék így. De hadd tegyem hozzá, sikerült őket úgy felpaprikáznom, hogy megnyerték a meccset. – Azt se hallgassuk el, a magyar válogatott sikersorozatát ön alapozta meg. Magyarország 2015-ben huszonnyolc éve után szerepelt ismét Európa-bajnokságon. Igaz, ott már a belga Jan de Brandt vezetésével. Bánja, hogy az már nem önnek adatott meg? – Először is, a sikereket Jókay Zoltán kollégám és barátom alapozta meg, aki az elődöm volt. Az akkori viszonyokat nem lehet összehasonlítani a maiakkal. Tengődött a sportág idehaza, Ukrajnába például majd húszórás buszozás után érkeztünk meg világbajnoki selejtezőmeccsre. Ma is elszorul a szívem, ha arra a csapatra gondolok. Olyan világklasszis játékosok, mint Horváth Dóra vagy Sándor Renáta pénz, ellenszolgáltatás nélkül vállalták a válogatottságot, szívből, egymásért, a csapatért, a hazáért, Magyarország képviseletéért. Igen, valószínűleg hibáztam azzal, hogy kihívtam magam ellen a sorsot. Ahogy utaltam rá, nem csak öregszem, igyekszem magam is fejlődni, tanulni a hibáimból. – A karrierje elején hosszú éveken át Gödöllőn dolgozott, majd vándorbotot ragadott, sűrűn váltogatta a csapatait. Itthon BSE, MTK, TF, közben a válogatott szövetségi kapitánya is volt, majd Nyíregyháza, Kazincbarcika, s megjárta Finnországot és Ciprust is. Immár hat éve viszont egy németországi kisváros, a Suhl csapatának az edzője. Annak a változásnak, fejlődésnek köszönhetően, amiről az imént beszélt? – Annak is, de még inkább a német mentalitásnak köszönhetően. Németországban nagyobb a türelem az edzők irányába, közismert például, hogy a labdarúgó-válogatott immár évszázados története során Julian Nagelsmann csupán a tizenkettedik szövetségi kapitány. Röplabdában mindenütt egyéves szerződést kötnek. Ehhez képest amikor 2020-ban tárgyaltam a Suhllal, az elnök, aki a futballból jött, egyből hároméves szerződést kínált. Meglepődtem, de ő azzal nyugtatott meg, határozottan hároméves projektben gondolkozik. Az akkor utolsó helyezett csapattal idén megnyertük a kupát és a bajnokságot is. – Ha évődni akarnék, azt mondanám, az elnök mélyen belenyúlhatott a pénztárcájába… – Németországban ebből nem csinálnak titkot, a klub költségvetése 1,2 millió euró, ebben minden benne van, és ez tisztán szponzori pénz, a város és a tartomány sem támogatja a klubot. A játékosok fizetése ebből nettó kétszázezer euró, azért hangsúlyozom, hogy nettó, mert magas az adóteher. Nem a pénzen múlik a sikerességünk, hanem a nyugodt, kiszámítható, bizalomteljes háttéren. Engem is hagynak dolgozni. Mi több, elismerem, ritka kiváltságban van részem. Nem egyszerűen edző vagyok, hanem az angol futballból vett fogalommal élve menedzser. Azaz én tárgyalok a játékosokkal, én igazolom őket. S ma már senkit sem kell csábítani, sokan örömmel jönnének Suhlba, mert tudják, hogy itt biztosított a fejlődésük. – Nem a zsebében kívánok turkálni: magyar bajnokcsapat edzőjeként többet vagy kevesebbet keresne? – Az évek során többször kerestek Magyarországról, és rendre többet ajánlottak, mint amit Németországban keresek. Fontos a pénz, de nem minden. A szakmai kihívás éltet. Megköszöntem az érdeklődést, de jelenleg még külföldön szeretnék érvényesülni. Természetesen foglalkoztat, hogy esetleg feljebb lépjek, olyan bajnokságba, ahol tényleg busásan fizetnek. Ám a kisfiam tizenegy éves, nem akarom a családomat egyik országból a másikba rángatni. És még valami, olyan megbecsülésben, mint Suhlban, talán sehol sem lenne részem. A bajnoki cím természetesen mindenkinek hatalmas boldogság. Eddig sem panaszkodtam a lakásomra, de most felajánlottak egy valóban álomszerű otthont. Tamáskodtam, ez nem fér bele a költségvetésbe, de a szponzorunk erősködött: László megérdemli. Ilyen mentalitással még sehol sem találkoztam. – Az sem motiválja, hogy újra a válogatott szövetségi kapitánya legyen? – Először is, Alessandro Chiappininél jó kezekben van a válogatott. Másodszor, megismételhetném azt, amit az imént mondtam: ha a kilenc hónapos klubidény után három hónapon át a válogatott mellett dolgoznék, akkor a családomra nem jutna időm. Harmadszor, jelenleg nem szövetségi kapitányi minőségben tudok a legtöbbet segíteni a magyar röplabdának. Vatai Gabriella, a szövetség elnöke eltökélten látott munkához, hogy megreformálja a sportágat. Ennek az edzőképzés az egyik fontos területe, amiben magam is szerepet vállalok, örömmel végzem ezt a munkát. Persze soha ne mondd, hogy soha alapon nem zárom ki a lehetőségét annak, hogy idővel, akár kapitányként visszatérek a magyar röplabdába. – Már szóba került, hogy 2015-ben huszonnyolc év után szerepelt ismét Európa-bajnokságon a magyar női válogatott, s jövőre immár zsinórban hetedszerre lesz ott az Eb-n. Ám óriási különbség, hogy 2015-ben még tizenhat csapat részvételével rendezték meg a tornát, a magyar válogatott mégis továbbjutott a legjobb tizenkettő közé, azóta viszont ötször, immár huszonnégy csapatos viadalon, egyszer sem sikerült túlélni a csoportkört. Mi ennek az oka? – A jó válogatotthoz mindenekelőtt jó játékosokra van szükség. Jó játékosok pedig felkészült szakemberek munkájának az eredményeként kerülnek ki a klubokból, a korosztályos válogatottakból. A szövetség szembenézett a hiányosságokkal. Végre olyan komoly edzőképzési rendszerünk van, amit az európai szövetségi, a CEV először Magyarországon akkreditált. Természetesen sok még a feladat, de középtávon reális célkitűzés, hogy előrébb lépjünk. – Kár is lenne tagadni, a magyar röplabdának nemcsak a nemzetközi, hanem a hazai riválisokkal is meg kell küzdeni, jelesül a kézilabdával és a kosárlabdával. Úgy is feltehetném a kérdést: van létjogosultsága Magyarországon a röplabdának? – Mindenképpen. A röplabda nemzetközileg egyre népszerűbb sportág, s nemcsak a fejlett országokban, hanem a világ minden pontján. Köszönhetően annak, hogy minimális az eszközigénye. A strandröplabdához tényleg csak egy homokos placc, háló és labda kell. Afrikában, ahol kevesebb a fedett létesítmény, a szabadban, füvön is egyre komolyabb színvonalon űzik a hagyományos röplabdát is. Ha a csupán két és fél milliós, a röplabdában az európai elithez tartozó Szlovéniában a sportág jól megfér a labdarúgás, a kézilabda és a kosárlabda mellett, akkor Magyarországon se legyenek kétségeink efelől. – Olcsó, netán sértő poén, miszerint a röplabda annak is köszönheti a népszerűségét, hogy itt nincs kontakt, azaz esély sincs a durvaságra és hát a női játékosok köztudottan csinosak? – Mindkettőben van igazság. Akár tudományosan is alátámasztható, hogy a röplabdával kapcsolatos mozgásforma esztétikus alakot kölcsönöz. Nem véletlen, hogy Németországban ma már a röplabda az egyik legnépszerűbb női sportág. Magyarországon is minden adott ahhoz, hogy visszanyerje a régi rangját.