● news.bsdnet.hu

– „Ti megkapjátok a borravalót?”  – szoktam kérdezni fizetéskor a felszolgálókat, a pult mögött álló csaposokat. Nem véletlenül,  tudom, milyen a vendéglátás. Én is dolgoztam pincérként egy darabig. Rohangáltam a pályán teli tálcával, és próbáltam a nyolcadik órában is ugyanolyan figyelmes és szorgos lenni, mint a műszakom elején. Ezért is van az, hogy szinte mindig adok borravalót – másrészt ezt a jó szokásomat otthonról is hozom. Nálunk ez valahogy mindig természetes volt. Főleg, ha a nagy családdal ülünk be egy étterembe, ilyenkor a pincérek türelmét és kedvességét mindig igyekszünk viszonozni. Persze van határ. Ha azt érzem, hogy levegőnek néznek, vagy inkább teher vagyok, mint vendég, akkor a jatt bizony a pénztárcámban marad. Míg régen a jattos befőttesüvegbe dobáltuk az aprót, ma már egyre több helyen – kocsmákban, szórakozóhelyeken, gyorséttermekben, akár dohányboltokban – érintőképernyős terminálokon fizetünk. Ez persze praktikus: látjuk tételről tételre a számlát, és egy gombnyomással borravalót is adhatunk. És sokszor itt kezd kínossá válni a helyzet. Ma már bárhol enni vagy inni – még ha csak egy háromdecis limonádét rendeltünk is – nem olcsó mulatság. Főleg úgy, ha még a pohár árát is külön felszámolják. Ott állunk a pultnál, nézzük a piros színű képernyőt, és közben magunkon érezzük a pultosok, felszolgálók szúrós tekintetét. „Presszionálva érzem magam, és emiatt sokszor inkább a nullára nyomok” –  mondja a kollégám, Fanni, amikor a szerkesztőséget arról kérdezem: ki hogyan áll a borravaló kérdéséhez. Ezt a tartalmat csak a WMN-tagok olvashatják tovább.Legyél te is a közösségünk része, támogasd munkánkat! Szükségünk van a támogatásodra. Kaiser Orsolya A kiemelt kép illusztráció, Forrás: Getty Images/ Enes Evren