● news.bsdnet.hu

Nem vagyok hulla, motyogom, miközben rám szögezik a koporsó tetejét. Aznap, amikor meghaltam, nem a Mennyországba költöztem, csak a kerti medencénk jobb szegletébe, a víz alá. Ezt azonban sem én, sem a rokonaim nem sejtették. Az utóbbi társaság azt hitte, eltűntem, nekem meggyőződésem volt, hogy kómában vagyok, amiből csak akkor kerülhetek ki, ha elkapom a felettem kalimpáló lábakat. Napokig néztem, ahogy talpak és alfelek lebegtek felettem. Voltak feszesebbek és narancsbőrösek, lakkozott lábkörmök meg tyúkszemes lábujjak. Az üzenete mindegyiknek ugyanaz volt: ha elkapsz, visszatérhetsz az életbe! Nem csoda, ha kétségbeesetten próbáltam elérni őket. Miért hittem azt, hogy kómában vagyok? Éreztem egy ütést a fejemen, aztán filmszakadás. Majd arra eszméltem, hogy lábak lebegnek felettem. Ez nem a halál, ez csak valami furcsa álom lehet, gondoltam, majd tovább töprengtem és végül a kóma mellett döntöttem, mivel nem tudtam felébredni, pedig erőlködtem. Ebben a lebegős, fenekekkel és combokkal teli világban az idő is lebegéssé változott. Fogalmam sem volt róla, mennyi ideje lehetek ezen a furcsa helyen. Többdiplomás, művelt ember vagyok, a CV-m tele divatos kompetenciákkal, van jogosítványom buszra és traktorra is, bár nemrég egy kócs azt mondta, ez utóbbit húzzam ki, mert nem illik az általa megalkotott énképembe. Nem dicsekvésből mesélem ezeket, csak hogy értsék, amikor a kóma mellett döntöttem, az nem műveletlenségemből fakadt, hanem a hosszú évek alatt felhalmozott, főként TikTokról összeszedett tudás eredménye. Van ott egy nő, aki sokat mesél arról, mit tapasztalt a kómája alatt. Tomporokat és lábujjakat ugyan nem említett, de furcsa, álomszerű képeket igen. Nem vagyunk egyformák: az ő kómájában kisgidák szaladgáltak a réten, nálam meg más történik. Ebből is látszik, hogy én mennyivel kreatívabb vagyok az átlagnál. Nekem még a kómám is különlegesebb, mint a többi haldoklóé. Aztán történt valami. Egy hosszú, formás vádli jelent meg felettem, neonrózsaszínre lakozott lábujjkörmökben végződött. Felkínálta magát. Úszkált felettem, megfestette a vizet, minden annyira más lett. Egyre könnyebbnek éreztem magam, mintha az összes, korábban cipelt terhemet elnyelte volna a rózsaszínre lakkozott másvilág. Éreztem, hogy most kell kinyújtani a kezemet. Elkaptam a vádlit és a lábfejet elegánsan összekötő karcsú bokát. Az pedig elkezdett kihúzni a kómából. Tudtam, hogy pillanatokon belül felébredek, csak azt nem sejtettem, hogy hol. Leginkább fehér köpenyes nővérekre számítottam meg egy kórházi ágyra. Lebegtem az élet felé, rózsaszínek voltak még a mögöttem úszó pillanatok is. Egy medence partján eszméltem, körülnéztem, magas, hosszú combú, kosztümös nő állt előttem, mögötte a saját házamat láttam. Nem volt kérdés, hogy a medencém mellett fekszem. A nő felrángatott a földről, majd közölte, hogy ilyen csapzottan nem mehetek a házbemutatóra. „Mert ugye maga is a hirdetésre jött?”, kérdezte, aztán arról beszélt, hogy ha nem árulom be, hogy az előbb belógatta a lábát a medencébe, ő is szemet huny afelett, hogy megfürödtem. „Na menjen be, a nappaliban talál törölközőt meg száraz ruhát. Öltözzön át! Az örökösök épp most zsákolták be a tulajdonos ruháit. Tudja, egy éve, hogy nyomtalanul eltűnt, mostanra sikerült halottá nyilvánítani. Végre eladhatják a házat. Én lennék az ingatlanos.” Kicsit lejjebb húzta a szűk szoknyáját, aztán a kezét felém nyújtotta. „De hát én vagyok a ház tulajdonosa”, makogtam. „Nem tűntem el, főleg nem vagyok halott.” A nő mosolygott, hát persze, tette hozzá. „És hogy hívják magát? Tud mutatni valami igazolványt?” „Elhagytam a tárcámat”, mondtam. „De a nevem: Szlfgmn.” Hiába próbálkoztam, nem tudtam kimondani, amit akartam. Az ingatlanos legyintett, majd a bejárat felé mutatott, és utasított, hogy menjek megszárítkozni. Átöltöztem, elővettem a hajszárítót, de hiába próbálkoztam, vizes maradtam. A száraz ruhák azonnal átnedvesedtek, amint a bőrömhöz értek, a hajam továbbra is csurom víz volt. Az ingatlanos dühös lett, amikor bejött a házba, hajléktalannak nevezett és kidobott az utcára. Miközben vizesen, iratok és pénz nélkül, céltalanul lődörögtem az utcán, arra gondoltam, a rokonaim nagyon megbánják majd, hogy kisemmiztek, olyan pert akasztok a nyakukba, hogy belerokkannak. Próbáltam felidézni, miként kerülhettem a medencébe, de semmi nem jutott eszembe. Útközben találtam egy üzletet, ahol hatalmas ventilátorokat árultak. A bemutató darab elé álltam, próbáltam megszáradni, de egyre nedvesebb lettem. Arra gondoltam, szerezni kellene egy telefont, hogy TikTokon megnézhessem, a kómás nő beszélt-e mellékhatásként makacs vizesedésről, ami nem akar megszűnni. Miközben megettem egy kiflit, amit egy nő kosarából loptam el, elhatároztam, felkeresem a lányomat és szembesítem azzal, hogy élek. Bíztam benne, hogy a nyakamba ugrik, ha meglát. Besötétedett, mire a házukhoz értem. Nem örvendezett amikor meglátott, csupán annyit mondott, épp időben érkeztem. Mihez képest?, kérdezem, mire ő körbemaszatolt egy feltörlővel, mert továbbra is csöpögött belőlem a víz. Ez a kóma jól kikészítette a vízháztartásomat. Azt mondta, épp időben érkeztem. Kértem, hogy adjon száraz ruhát, de nem figyelt rám. Ekkor már remegtem, mert a lehűlt a levegő. A lányom cipőt húzott és azt mondta, kövessem. Úgy húsz percet autózhattunk, amikor megállt egy hatalmas épület előtt. Megjöttünk, mondta. A kapun aranybetűkkel ez állt: krematórium. Többször is elolvastam, és bár tudtam, hogy mit olvasok, nem értettem a szó jelentését. Attól féltem, hogy agyvérzést kaptam. Ám mire ezt elmondhattam volna a lányomnak, már vezettek is be egy terembe, ahol minden vörös volt. Megkértek, hogy feküdjek le. Elfáradtam, gondoltam szusszanok egy kicsit. Néhány másodperc múlva megmozdult alattam a padló, mintha valaki megtaszította volna az ágyat, amin feküdtem. Vörösben izzott körülöttem a helyiség és egyre melegebb lett. Végre megszáradok, gondoltam, és élveztem, hogy már nem fázom.