● news.bsdnet.hu

Egy európai ember 2020-ban átlagosan 16 kilogrammnyi textilterméket vásárolt. Ebből csak 4,4 kilót gyűjtöttek külön újrahasználatra vagy újrahasznosításra, 11,6 kiló a vegyes háztartási hulladékban végezte. Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség szerint a textilfogyasztás Európában az élelmiszer, a lakhatás és a közlekedés után a negyedik legnagyobb környezeti és éghajlati terhelést okozó fogyasztási terület. Ez a szám jól mutatja, miért kevés, ha a divatcégek csak a saját fenntarthatósági jelentéseikben beszélnek zöld átállásról. A DW és az EDJNet 17 nagy európai divatcég több mint 200 jelentését vizsgálta át, és 468 fenntarthatósági vállalást gyűjtött össze. Ezek közül 233-nak még nem járt le a határideje. A 235 lejárt határidejű ígéretből 117 teljesült, 80 nem teljesült, 38 esetben pedig nem lehetett egyértelműen eldönteni, mi történt . Az adatbázis alapján a legtöbb vállalás fenntarthatóbb alapanyagokra, kibocsátáscsökkentésre, hulladékkezelésre és energiafelhasználásra vonatkozott. A lejárt határidejű célok között a H&M-nél szerepelt a legtöbb vállalás, 49, az Adidasnál 28. A legtöbb sikertelen vállalást a Zalando esetében találták: 17 lejárt határidejű célból 10 nem teljesült. A cég például 2019-ben azt ígérte, hogy 2023-ra a bruttó áruforgalom 25 százalékát fenntarthatóbb termékek adják majd, de saját jelentése szerint csak 10,5 százalékig jutott . https://hvg.hu/zhvg/20230926_zCast_fast_fashion_podcast_Dobos_Emese_Primark_fenntarthatosag_divat A probléma nem az, hogy minden vállalati zöld cél üres lenne. Az adatbázisban sok konkrét, mérhető, határidős ígéret van. A baj inkább az, hogy a vállalások világa tele van szürke zónákkal: célokkal, amelyeket később átírnak; mérőszámokkal, amelyek eltűnnek; és mondatokkal, amelyek jól hangzanak, de kívülről nehéz megmondani, teljesültek-e. Rachel Kitchin, a Stand.earth klímakampányosa a DW-nek azt mondta: a legtöbb vállalat megtette az első lépést, kitűzött valamilyen célt, de sokszor itt meg is állt. Szerinte ha egy vállalat nem mondja el, hogyan fogja elérni a saját célját, az már önmagában figyelmeztető jel. Brüsszelben most éppen ezért próbálják a divatipar önkéntes ígéreteit kötelezőbb, ellenőrizhetőbb szabályok közé terelni. A legfontosabb új keret az Ecodesign for Sustainable Products Regulation, vagyis az ESPR. A 2024-ben elfogadott rendelet már nemcsak energiafogyasztó termékekre gondol, hanem jóval szélesebb körben akarja normává tenni a tartósabb, javíthatóbb, újrahasználhatóbb és újrahasznosíthatóbb termékeket. A szöveg kifejezetten beszél a tartósság, javíthatóság, újrahasználhatóság, veszélyes anyagok, erőforrás-hatékonyság és újrahasznosított tartalom szabályozásáról. Csakhogy egy ruha nem mosógép és nem telefon. Silvia Barlassina, a BEUC európai fogyasztóvédelmi szervezet ökodesign-projektkoordinátora az EUrologusnak azt mondta: a textilruházatra vonatkozó konkrét ökodesign-szabályok a Bizottság munkaterve szerint csak 2027-re várhatók. A Bizottság 2025 áprilisában elfogadott, 2025-2030-ra szóló ESPR- és energiacímkézési munkaterve a textil- és ruházati termékeket is a kiemelt termékcsoportok közé sorolja. Ennek egyik oka, hogy a ruházatnál már az első kérdés is nehéz: hogyan definiáljuk a tartósságot egy ruhadarabnál? Egy kabát, egy póló vagy egy fehérnemű nemcsak műszaki tárgy, hanem ízlés, státusz, ár, szezon, mosási szokás és impulzusvásárlás eredménye is. https://hvg.hu/elet/20240418_fast-fashion-buntetes-birsag-franciaorszag-torveny-fenntarthato-divat-csalar-bence Emily Macintosh, a European Environmental Bureau textilügyi szakértője az EUrologusnak éppen erre figyelmeztetett. Szerinte a jobb minőség önmagában fontos, de nem old meg mindent. A fast fashiont nem lehet pusztán azzal kezelni, hogy egyes termékekre jobb műszaki követelményeket írnak elő, mert a túltermelés és a túlfogyasztás logikája ettől még érintetlen maradhat. Macintosh szerint a társadalom ruhafogyasztási módját is érteni kell, különben az ökodesign csak a termék egy részét javítja meg, nem a rendszert. Ez különösen igaz az alapanyagokra. Ha a szabályozás pusztán anyagsemlegesen, technikai tartósságként érti a problémát, könnyen előnybe kerülhetnek az erős, de fosszilis alapú szintetikus szálak. Egy poliészterből készült ruha sokáig bírhatja, de ettől még olaj- és gázalapú termék, és hulladékként is nehezen illeszkedik egy valóban körforgásos rendszerbe. A Changing Markets Foundation fenntartható gazdasági működés mellett kampányoló szervezet szerint az újrahasznosított poliészter nagy része ma nem régi ruhából, hanem PET-palackból készül. Vagyis egy olyan palackból, amelyet eredetileg újra palackként is lehetne hasznosítani, egyszeri textilpálya lesz. Az EU ezért a terméktervezés mellett a hulladékot is a gyártókra terhelné. A 2025-ben elfogadott hulladékirányelv-módosítás kiterjesztett gyártói felelősségi rendszert ír elő a textiltermékekre. Ennek lényege, hogy a ruhát piacra dobó cégeknek hozzá kell járulniuk a gyűjtés, válogatás, újrahasználat és újrahasznosítás költségeihez. Az uniós jogszabály 2025. október 16-án lépett hatályba. Macintosh szerint azonban az EPR csak akkor ér valamit, ha a díjak valódi ösztönzőt teremtenek. Ha egy ruhadarabon néhány centnyi hozzájárulás van, azt a gyártó egyszerűen átháríthatja a vásárlóra. Ha viszont a rendszer olcsóbbá teszi a tartósabb, javíthatóbb, kevésbé problémás anyagokból készült termékeket, és drágábbá a gyorsan hulladékká válókat, akkor már belenyúlhat a fast fashion pénzügyi logikájába is. https://hvg.hu/360/20251101_hvg-divat-fenntarthatosag-ultra-fast-fashion-temu-shein-csalar-bence-interju Van egy másik, kevésbé látványos, de politikailag kényes része is a történetnek: Európa használt textiljeinek egy része harmadik országokban köt ki. Ami az európai statisztikában exportként vagy újrahasználatként jelenik meg, az Ghánában, Pakisztánban vagy más importáló országokban sokszor hulladékkezelési probléma. Macintosh szerint ezért a textilipari körforgásosságról nem lehet csak európai szemmel beszélni: a használt ruha exportja is része annak, hogyan tolja ki Európa a saját fogyasztásának költségeit. Silvia Barlassina szerint a fogyasztóvédelmet sem a kasszánál kell kezdeni. „A fogyasztói jogoknak nem a fogyasztásnál, hanem a csábításnál, a reklámnál és a marketingnél kell kezdődniük” – mondta az EUrologusnak. Ez a mondat különösen erős lett azóta, hogy a Shein, a Temu és más online piacterek az ultra-fast fashion európai gyorsítósávjává váltak. Az Európai Bizottság 2026 februárjában hivatalos eljárást indított a Shein ellen a Digitális Szolgáltatásokról szóló rendelet alapján. A vizsgálat nemcsak illegális termékek értékesítését érinti, hanem az addiktív dizájnt és az ajánlórendszerek átláthatóságát is. Ez már nem klasszikus textilpolitika, hanem platformszabályozás: Brüsszel azt vizsgálja, hogyan tereli a fogyasztót a vásárlás felé maga az app. Közben a fenntarthatósági jelentéstétel európai szabályai körül éppen ellenkező irányú mozgás látszik. A CSRD eredetileg több tízezer vállalatot kényszerített volna egységes, összehasonlítható fenntarthatósági adatszolgáltatásra. Az Omnibus egyszerűsítési csomag azonban szűkítené a hatályt és több kötelezettséget halasztaná. A divatipar szempontjából ez nem technikai részlet: minél kevesebb összehasonlítható adat van, annál nehezebb megmondani, melyik márka teljesítette a vállalását, melyik bukott el, és melyik változtatta meg menet közben a mércét. https://hvg.hu/zhvg/20210925_Hogyan_orizzuk_meg_legtovabb_eredeti_formajukban_a_ruhainkat A zöld állításokról szóló Green Claims Directive körül is politikai bizonytalanság alakult ki. A javaslat eredetileg azt célozta, hogy a cégek ne használhassanak tudományosan nem igazolt, függetlenül nem ellenőrzött környezeti állításokat. 2025 nyarán azonban a Bizottság váratlanul jelezte: a mikrovállalkozásokat érintő adminisztratív terhek miatt kész lehet visszavenni a javaslat támogatásából. Ez az ellentmondás adja a brüsszeli divatpolitika mai feszültségét. Az EU egyszerre látja, hogy a fast fashion szabályozás nélkül nem fog magától fenntarthatóvá válni, és tart attól, hogy a zöld átállás adminisztratív terhei rontják az európai cégek versenyképességét. Lukas Bertram, a ZOE Institute for Future-Fit Economies szakértője az EUrologusnak ezt szélesebb gazdasági kudarcként értelmezte: amíg a szennyezésnek és az erőforrások kimerítésének nincs valódi ára, a fenntarthatóbb termékek nehezen versenyeznek a gyors, olcsó és eldobható fogyasztással. https://hvg.hu/gazdasag/20181010_divatipar_fenntarthato_gyartas_pet_palack_modtissimo A DW/EDJNet adatbázisa ezért nemcsak arról szól, hogy melyik márka bukott meg egy-egy saját célján. Inkább arról, hogy az önkéntes ígéretek korszaka önmagában kevésnek bizonyult. Vannak cégek, amelyek korán kezdtek jelenteni, és vannak célok, amelyek valóban teljesültek. De ha a vállalások fele csak jövőbeli ígéret, a lejárt határidejűek harmada elbukik, és sok cél kívülről ellenőrizhetetlen marad, akkor a fogyasztó nem tudja eldönteni, hogy zöld átállást lát-e, vagy csak ügyesen megírt kommunikációt. A kérdés tehát nem az, hogy egy póló kibír-e még tíz mosást. Hanem az, hogy hány pólót gyártanak le, mennyit adnak el belőle akcióban, mennyi kerül vissza hulladékként a rendszerbe, ki fizeti meg a válogatását, és ki viseli a környezeti költséget, amikor a „fenntartható kollekció” szezonja véget ér. Nyitókép: Varrónők dolgoznak egy európai divatmárkákat gyártó bangladesi varrodában Fotó: AFP Ez a cikk az Euuropean Data Journalism Network (EDJnet) együttműködésében készült a ChatEurope uniós támogatásval. Közreműködők: Ana Muñoz Padrós (adatelemző), El Orden Mundial & Milan Gagnon & Gianna-Carina Grün(DW), FACTA, The Journal Investigates, Voxeurop, EUrologus. A magyar verziót írta: Folk György (EUrologus, Brüsszel)