● news.bsdnet.hu

Ferenczi István futballistaként imádta a futóedzéseket, németországi és angliai légióskodása alatt is csapata legjobb erőnléttel rendelkező játékosai közé tartozott. Közel a negyvenhez itthon még mindig nem akadt vetélytársa, ha a futásról volt szó. Miután véget ért a labdarúgó pályafutása, nagyobb fokozatra kapcsolt, és folyamatosan feszegeti saját határait. Egy laza maraton a számára akkora megerőltetést jelent, mint másnak az ebéd utáni séta. 40 évesen lefutotta a Balaton Szupermaraton 196 kilométeres távját, de amit most vitt véghez, épp ésszel felfoghatatlan. A Vasas pályaedzőjeként dolgozó 48 éves Ferenczi ugyanis 42 óra alatt teljesítette a 217 kilométeres The Hell Race-Great Himalayan nevű ultraversenyt, amely valóban pokoli volt. „A verseny előtt tíz nappal már megérkeztünk a helyszínre, hogy akklimatizálódjunk” – kezdte Ferenczi István az Indexnek.  –  Eleinte nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget az akklimatizációnak, később azonban rá kellett jönnöm, óriási szerepe volt abban, hogy teljesíteni tudtuk a távot. Az alaptáborunk kétezer méteren volt, innen fokozatosan mentünk egyre feljebb: először 2500 méterre, majd vissza, később 3500-ra, végül pedig négyezer méter fölé is felmerészkedtünk Blaskó Misi barátommal, akivel aztán együtt futottuk le a 217 kilométert, és másodikként értünk célba.” A sportember szerint nemcsak fizikailag, de fejben is végig topon kellett lennie, ami nagyrészt sikerült. Legalább 20 órát négyezer méter felett futottunk a Himalájában, ami hatalmas megterhelés az emberi szervezet számára. A ritka levegő miatt a légzés nehézzé válik, nálam hallucináció és hányinger is jelentkezett, az emésztésem teljesen leállt, csak vizet és kólát tudtam bevinni. Egészen furcsa tévképzeteim voltak, például arról beszéltem a társamnak, hogy én már jártam itt, és teljesítettem ezt a távot, ami persze nem igaz. A rengeteg nehézség ellenére óriási élmény volt számára, mivel gyönyörű tájakon futottak. „Hatméteres hófal volt a hágókon, ami lenyűgöző látványt jelentett. Az extrém hőmérsékletingadozás azonban egy idő után elterelte a figyelmünket a környezetről: éjjel mínusz öt fokban futottunk, öt-hat órával később pedig már harmincfokos napsütésben, rendkívül erős UV-sugárzás mellett. Utóbbi miatt nem lehettünk pólóban és rövidnadrágban, minden testrészünket próbáltunk eltakarni, de így is szétégtünk.” Szintidőnek 45 órát határoztak meg a szervezők, de Ferencziék 42 óra alatt beértek a célba, ami 4300 méteres magasan volt. „Mindenki kapott autós segítséget, ahol egy stáb felelt a biztonságunkért: hozták az élelmet, a vizet, figyeltek ránk, hogy ne legyen magaslati betegségünk, vagyis végig kontroll alatt voltunk, de azt mégsem mondhatom, hogy biztonságban éreztem magam. Sokszor forgalmas utakon futottunk, a helyiek mit sem törődtek velünk, úgy száguldoztak, mintha nem lenne holnap, ez igaz a személyautókra és a kamionokra is, ezért nagyon észnél kellett lennünk, hogy ne történjen baleset. Egy-két frissítőponton megálltunk, és 10-15 perces mikroalvásokat iktattunk be, ami épp elegendő volt ahhoz, hogy folytatni tudjuk a versenyt.” Ferenczi István szerint ilyen extrém kihívásra itthon nem lehet felkészülni, de természetesen előtte felfutott egy-két dombra, kondiedzéseken magára pakolt pár kiló izmot, és mint mondja: rengeteget köszönhet Toldi Péter ultrafutónak, aki korábban már teljesítette ezt a futamot, valamint edzőjének, Pálos Attilának. Az ultrafutók körében is nagy elismerés végigcsinálni ezt a versenyt, de én elsősorban magamért tettem mindezt. Ugyan már több nap eltelt a célba érkezésünk óta, de még mindig nem fogtam fel, hogy mit vittem véghez, csodálatos utazás volt, elképesztő élményekkel gazdagodtam. A család már retteg, hogy mi lesz a következő, de mondtam nekik, hogy a sivatag kevésbé vonz, az Antarktiszon nagyon hideg van, úgyhogy most egyelőre nincs újabb őrült terv a láthatáron, de tudom, hogy előbb-utóbb kitalálok valamit – zárta Ferenczi István. (Borítókép:  Ferenczi István és Blaskó Mihály. Fotó: Istvan Ferenczi / Facebook)