● news.bsdnet.hu

Számos hírportál a kattintásversenyben Larry macskával „árulta” a brit miniszterelnök múlt héten bejelentett távozásának hírét: a brexitnépszavazás óta eltelt kereken tíz évben a bájos főegerész immár a hatodik lakótársától búcsúzhat el hamarosan a londoni Downing Street 10.-ben. Nem mintha nem lett volna köztük színes egyéniség – a félreértések elkerülésére: nem az indiai származású Rishi Sunakra gondoltunk, hanem Boris Johnsonra –, Liz Truss pedig rekorderként írta be magát a brit történelembe: csak néhány hétig tölthette be a kormányfői tisztséget. A hírmagyarázók általában arról híresek, hogy minden hírt meg tudnak magyarázni, és ez ebben az esetben sincs másként. Az egyik miniszterelnök a brexitszavazásba bukott bele, mások abba, hogy Nagy-Britannia sem lenyelni, sem kiköpni nem tudta azóta sem az Európai Unióból való távozását. Van, akit a pártbélijei őröltek fel, mást pedig a politikai ellenfél: elvesztette velük szemben a parlamenti választást. A hamarosan búcsúzó Keir Starmerre egyszerre ég rá a népszerűtlensége és az elnyújtott brexitagónia: a döcögő gazdaság, az állami egészségüggyel kapcsolatos elégedetlenség és a még az egykori világbirodalom romjain is egyre nyilvánvalóbb bevándorlási probléma. Mindezzel együtt itt valami másról is szó van. Elvégre mindig is voltak problémák a szigetországban (hol nincsenek?), a most említetteknél még nagyobbak is. Az 1980-as évektől a kétezres esztendőkig az Egyesült Királyságot csaknem egy évig tartó bányászsztrájk próbálta megbénítani, előtte még az argentin juntát is meg kellett tanítaniuk arra, ki az úr a Falkland-szigeteken, és dúlt az észak-írországi konfliktus is (a „bajok”, ahogy az angol eufemisztikusan mondja), amelyben a hatósági elnyomás terrortámadásokkal váltakozott (majdnem megölték a miniszterelnököt, egy miniszter feleségét pedig megnyomorították). Mindeközben több százan vesztették életüket a lockerbie-i merényletben, Soros György is volt olyan kedves, hogy bedöntse a brit fontot, később pedig iszlamista terrorhullám jelentett új fenyegetést. A brit vezetés a Bush-korszak két nagy háborújába is bekapcsolódott az amerikaiak oldalán. Szóval akkoriban sem unatkoztak Londonban. És mégis, az 1979 és 2010 között eltelt harmincegy évben mindössze négy lakója volt a Downing Street 10.-nek. Larry macska akkoriban még nem élt, de helyettesítsük be II. Erzsébet királynővel: neki e három évtized alatt mindössze Margaret Thatcherrel, John Majorrel, Tony Blairrel és Gordon Brownnal kellett miniszterelnöki minőségükben megismerkednie. A konzervatív korszak tize­nnyolc, a munkáspárti tizenhárom évig tartott. Ráadásul Major és Brown nem hagytak igazán mély nyomott maguk után, noha előbbi egy nála is alkalmatlanabb jelöltnek köszönhe­tően legalább meg tudott nyerni egy választást. (Kínunkban nevethetünk: mi másnak tették meg utóbb a vele szemben vesztes, esetlen Neil Kinnockot? Európai bizottsági alelnöknek. A brüsszeli kontraszelekció már akkoriban megkezdődött.) De Thatcher és Blair kétségkívül nagy formátumú politikusok voltak, példát mutatva a világ konzervatívjainak, illetve reformszocialistáinak. (­Blair Új Munkáspártjától, a New Labourtől itthon leginkább Gyurcsány Ferencék igyekeztek tanulni. Anthony Giddensnek, Blair ideológusának az ezredfordulón sorra jelentek meg magyarul a könyvei a „harmadik útról”. Hogy aztán a nagy tanulás helyébe az őszödi beszéd, a rendőrattak és a 2008-as pénzügyi válságban megroggyant ország lépjen; a többi pedig már történelem…) Nem csak a briteknél figyelhető meg a nagy formátumú politikusok letűnése, az egymást gyorsan követő középszerűek elterjedése. Valahogy úgy lettek fogyóeszközök, mint a mai, gyorsan elromló háztartási berendezéseink az azelőtt évtizedekig szolgáló mosógép vagy hűtő után. Talán a matériával van a baj, talán a közeggel, talán velünk. Az éjjel-nappal a média uralta világunkban különösen könnyű elkopni, megbukni. Mintha egy német szakértő mondta volna: ha annak idején Helmut Schmidt kancellár valami helytelent tett, legfeljebb lejátszották az esti tévéhíradóban, majd három nap múlva nem emlékezett rá senki. Ma, ha a finn miniszterelnöknő elmegy bulizni, és az kicsit – nagyon – önfeledtre sikerül, végtelenszer lejátsszák az arról kiszivárgott videófelvételt, majd Sanna Marin szégyenkezhet, elnézést kérhet, egy éven belül pedig elveszíti a választást (igaz, nem csak emiatt.) Vagy: hány embernek mond bármit is Jean Castex, Élisabeth Borne, Gabriel Attal neve? Legfeljebb szakembereknek és a kiváló emlékezőtehetségű újságolvasóknak. A közelmúlt francia miniszterelnökei ők. Castex ma az SNCF, azaz a „francia MÁV” első embere. Igazi technokrata-életpálya. Emmanuel Macron kilenc év alatt tízszer nevezett ki miniszterelnököt, összesen hét főt, hármójukat kétszer is. Jacques Chirac még a tizenkét elnöki éve alatt csak négy kormányfővel dolgozott. Lionel Jospin nevét, aki csaknem öt évig húzta a Matignon-palotában, minden igényes magyar újságolvasó ismerte. Volt ideje megismerni, Jospinnek pedig évek alatt arra, hogy Budapestre is ellátogasson. Chirac maga is kétszer volt régebben miniszterelnök: nemcsak a megfelelő politikai karizmával rendelkezett, de ambícióval is. Nem a „MÁV”-hoz akart beülni vonatokat számlálgatni, hanem az Élysée-palotára tört. A németeknél egy mai középkorú az élete nagyobbik felét, összesen harminckét évet Helmut Kohl, az újraegyesítés kancellárja, illetve Angela Merkel idején élte le. Merkel a hivatali ideje második felében nagy károkat okozott Európának, de ezzel együtt megvolt a maga aurája. Nem is engedett maga mellett méltó utódot felnőni. Volt helyettese, a hamuszürke Olaf Scholz a kancellárságát egy tévedésnek köszönhette: ugyanúgy „véletlenül”, egy nála is tehetségtelenebb ellenféllel, Armin Laschettel szemben győzött, mint a briteknél a Thatcher árnyékába lépő Major Kinnock ellenében. Említettük már, hogy Kinnock aztán Brüsszelben kötött ki, bizottsági alelnökként. Merkel egykori udvarhölgye, sikerekben nem gazdag védelmi minisztere, Ursula von der Leyen három évtizede az első európai bizottsági elnök, aki azelőtt nem szolgált hazája kormányfőjeként, nem ismerhette belülről az uniós csúcsok, az Európai Tanács üléseit, miközben az EU szép lassan tizenkét tagállamról huszonhétre gyarapodott. Karizmája nagyjából egy protokollfőnökének felel meg, a külügyi főképviselő, Kaja Kallas pedig két lábon járó tévedés úgy, hogy elődei sem állították valami magasra a mércét. Miközben akadna rátermett politikus Európa élére – még a néppárton belülről is, hiszen úgyis onnan választanának csak –, mégpedig Sebastian Kurz. Korábbi kétszeres osztrák kancellár, csaknem negyvenévesen már nem annyira fiatal. Persze a fősodor nem azért buktatta meg, hogy aztán Brüsszel élén lássa viszont. Bármi pozitív példa a nagy nyugat-európai országokból? A spanyol Pedro Sánchez kétségkívül karizmatikus, ráadásul már nyolc éve miniszterelnök, ami, mint láthattuk, manapság nagy szó. Csak éppen kormánya korrupciós ügyektől terhelten recseg-ropog, országát pedig Európa vezető woke-államává, élesben pergő Almodóvar-filmmé változtatta. Igen kellemes meglepetés, a rátermettség szép példája – ezeket az ő esetében kétféleképpen is lehet érteni – Giorgia Meloni, aki októberben az ötödik kormányfői évét kezdhetné meg Olaszországban, húsz éve, Silvio Berlusconi óta példátlanul. Ha így folytathatja hárompárti koalíciója élén, a kormányozható Itália megtestesítőjévé válhat. Azelőtt egy-egy olasz miniszterelnök egy-két évet töltött a kormányrúdnál. Mi meg eközben itt állunk a Tisza Párt mandátumkorlátozási törekvéseivel. Európában anélkül is elszaporodtak a csereszabatos, jellegtelen vezetők, hogy az államfőket kivéve léteznének politikusi mandátumkorlátozások. Nálunk meg vissza is nyesegetik, aki rátermettségénél fogva felfelé törne.