● news.bsdnet.hu

– Hogyan értékeli a Fidesz kongresszusát? – Nem vagyok Fidesz-tag, mégis fontosnak tartottam vendégként ott lenni, hogy lássam, milyen irányba indul el a közösségünk. Rendkívül nehéz helyzetben vagyunk. A választók egyértelmű ítéletet mondtak rólunk, és óriási kihívás tizenhat évnyi, végig kétharmados kormányzás után ellenzéki szerepre átállni. Fontos volt kimondani, hogy az alulról jövő visszajelzések sokszor nem jutottak el a vezetésig, mert a hosszú, ellenszélben történő kormányzás és a folyamatos válsághelyzetek elzárták ezeket a csatornákat. Most, hogy a Fidesz letette a kormányzás terheit, elkerülhetetlen egy mozgalmi irányú újraépítkezés. Új szövetséget kell kötnünk a saját bázisunkkal, meg kell erősíteni a közösség magját, és újra közvetlen párbeszédet kell folytatnunk az emberekkel. A Fidesznek és a KDNP-nek strukturált módon kell elkezdenie az újjászerveződést: meghallgatni a kritikákat, szembenézni a mulasztásokkal, és olyan jövőképpel előállni, amely folyamatosan képes valódi alternatívát kínálni. Magam nem terveztem, hogy országgyűlési képviselő leszek, a listán távoli, nem befutó helyre kerültem, hisz nem is vágytam politikusi pályára. De ha már ez a nagy felelősség megtalált, akkor a parlamenti munka mellett legalább ilyen fontosnak érzem, hogy elmenjek azokhoz, akik most elárvultnak érzik magukat. Ezek a találkozások sokszor többet jelentenek, mint maga a képviselői mandátum. – Ez adja most a mozgalmi politizálás lényegét? – Igen, most elsősorban a személyes kapcsolatok újraépítése adja a mozgalmi jelleget. A közösségi médiában hátrányba kerültünk, és ennek a korosztályos adatokban is látjuk a következményeit. Létrejöttek ugyan a digitális polgári körök, de ezek nem tudták ledolgozni a hátrányt, ugyanakkor fontosnak tartom, hogy elindult ez a folyamat, és nem szabad magukra hagyni e kezdeményezéseket. A legfontosabb, hogy ne engedjük el azok kezét, akik eddig is bíztak bennünk. Számukra ma is érvényesek az üzeneteink, hiszen ezek továbbra is a magyar nemzet sorsát meghatározó kérdések. Ma ugyan szinte illetlenség mondjuk az ukrajnai háborúról beszélni, ám az továbbra is tart, szedi áldozatait a szomszédunkban, és az európai álláspont is ugyanúgy komoly veszélyeket rejt számunkra. – Mit tapasztal a személyes találkozókon? Milyen lelkiállapotban van a jobboldali közösség? – Közösségeinkre nagy lelki teher nehezedik, és sok kormánypárti megbélyegzi, piszkálja a választóinkat, azokat a mintákat veszik át, amiket elsősorban a kormányfő felmutat. Amikor mi nagy felhatalmazással, sorozatban nyertünk, én mindig figyeltem arra, hogy azokkal, akiknek más volt a politikai szimpátiájuk, akik vereséget szenvedtek, még kedvesebb legyek, jelezve, hogy egy nemzet vagyunk. Most ezt nem igazán látom, a parlamentben sem, de a közösségeinkkel beszélgetve sem. A kormányzat démonizáló képet fest az elmúlt tizenhat évről, miközben többen tagjai közül maguk is haszonélvezői, aktív közreműködői voltak ennek az időszaknak, élükön magával Magyar Péter miniszterelnökkel. Ami a közösségeinkből érkező, a vereség miatti kritikákat illeti, azok nagy része ugyanakkor jogos. Vannak gazdagodási ügyek, amelyekre nincs erkölcsileg megnyugtató magyarázat, és vannak stílusbeli hibák, hangsúlybeli félrecsúszások, téves döntések is. Sokan érzik úgy, hogy nem kértük ki eléggé a véleményüket. Pedagógusok, orvosok, civilek. Ezekben van igazság, még ha nem is olyan sarkosan, ahogy most beállítják. Ugyanakkor mostanra olyan mértékű és annyira arányvesztett támadás alatt állunk, ami nem engedi meg, hogy csak hátrafelé nézzünk. A hibák felismerése és a korrekció mellett muszáj előretekintenünk. – Hogyan látja a parlamenti munka hangulatát, színvonalát és politikai kultúráját? – Nyitott szívvel mentem az alakuló ülésre, bízva abban, hogy konstruktívan, az országépítés reményében a lehető legjobbat tudjuk kihozni a munkából, nemcsak a saját politikai közösségünk, hanem az egész nemzet számára. Felemelő volt az alakuló ülésen a történelmi zászlók bevonulása, az új házelnök asszony beszéde is méltó volt az alkalomhoz. De sajnos nagyon gyorsan, a miniszterelnöki eskütétel után olyan stílus jelent meg, amely azóta is meghatározza a parlamenti munkát. Amikor nyílt támadás érte a köztársasági elnök urat, bevallom, legszívesebben elhagytam volna az üléstermet. Ez a személyeskedő hangnem azóta is csak terjed, sokszor az az érzésem, hogy mi csupán eszközei vagyunk egy politikai performansznak, amelynek célja, hogy sóval hintsék be közösségünket és az elmúlt tizenhat évet. Pedig ez az időszak rengeteg eredményt hozott. Több mint egymillió ember kapott munkát, több mint egymillióan felzárkóztak a középosztályhoz, hungarikum a családtámogatási modell, a nemzetegyesítés politikája, megduplázódott az állami vagyon, most mégis úgy állítják be, mintha valamiféle bűnszervezet kormányzott volna. Meg­győződésem, hogy a történelemkönyvekbe az Orbán-kormányok a magyar nemzet büszkeségre okot adó, sikeres korszakaként kerülnek majd be. – Mennyire érzékeli, hogy a Tisza-frakcióban egyre inkább Magyar Péter stílusa válik meghatározóvá? – Biztos vagyok benne, hogy nem minden tiszás képviselő tud azonosulni ezzel a hangnemmel, de mivel a miniszterelnök ezt elvárt és hatékonynak tartott mintaként tukmálja, sokan követik, vérmérséklettől függően. Ennek számukra egyértelmű politikai haszna van. Amíg fenntartják az elmúlt tizenhat év teljes megsemmisítésének narratíváját, sok mindent kontroll nélkül tudnak végrehajtani. Vannak miniszterek, akik időnként még rá is tesznek egy lapáttal a miniszterelnök stílusára. A probléma azonban nem az, hogy mi mit kapunk a parlamentben; ezt vállaltuk. Az az igazán aggasztó, hogy ugyanez a hangnem jelenik meg olyan kormánytisztviselőkkel, polgármesterekkel, intézményvezetőkkel szemben is, akik értékes, szakmai munkát végeznek. Megdöbbentőnek tartom például, hogy Fűrész Tünde, a KINCS elnöke a parlamenti közvetítésből tudta meg, hogy menesztették, ráadásul a miniszterelnök a gyermekvédelem „bűnös résztvevőjeként” nevezte meg, miközben ő népesedéspolitikai szakember. Érthetetlen Győrfi Pál menesztése is, aki hiteles, integratív személyiség volt, az egészségügyi miniszter őt „lecelebező” utánrúgását végképp nem érdemelte meg. Olyan információk is eljutottak hozzám, hogy bizonyos multicégeknél listázzák, volt-e valakinek politikai érintettsége az elmúlt időszakban. Mindez a gyakorlat nagyon rossz időket idéz. – Ismerte korábban Magyar Pétert? – Igen, Varga Juditon keresztül ismertük meg, akit azóta is nagyon szeretek és tisztelek. Egyszer vacsorára hívtak bennünket a férjemmel, ott találkoztunk velük először, később mi is viszonoztuk a meghívást. Ezenkívül az Operában futottunk össze néhány alkalommal. Amikor Magyar Péter feltűnt a közéletben, meg voltunk lepődve, írtam is neki egy üzenetet arról, miért akar Magyarországból Lengyelországot csinálni, de erre már nem válaszolt, a kommunikáció ezen a ponton megszűnt közöttünk. A parlamentben is magázódunk. – A választások óta eltelt két hónap közelebb vitt ahhoz, hogy lássuk, kik állnak valójában az új hatalom mögött, amelyről a kampányban semmi nem derült ki? – Kéri László elemezte nemrég, hogy államtitkári és helyettes államtitkári szintig lebontva kik alkotják az új kormányt, és arra jutott, hogy szinte mindenkinek van hosszabb külföldi tapasztalata. Egy olyan generáció került most pozícióba, amelyik nemcsak Brüsszelben, hanem a világ különböző pontjain szocializálódott. Ők sokszor már csak szimbólumok szintjén, piros-fehér-zöld masnikban élik meg a nemzeti kötődést, a rendszerváltás előtti időszak élménye sem közvetlen már számukra. Sokan közülük multinacionális cégektől, globális vállalatoktól, brüsszeli szervezetektől érkeztek. Ez teljesen más, sokkal felületesebb látásmódot hoz a politikába, mint amit a Fidesz magja képviselt, amely még megtapasztalta a Kádár-rendszer elnyomását. – Említette, hogy egyes miniszterek olykor még rá is erősítenek a miniszterelnök stílusára. Erre jó példa Hegedűs Zsolt, aki az ön szívhangrendeletről szóló felszólalása kapcsán farizeusnak nevezte az ellenzéki képviselőket. Mi lesz a szívhangrendelet sorsa? – Azért kérdeztem rá a szívhangrendelet sorsára, mert Hegedűs Zsolt már a miniszteri meghallgatásán is olyan válaszokat adott, amelyek a rendelet eltörlését vetítették előre. Későbbi nyilatkozataiban pedig egyenesen az első száz nap feladatai közé sorolta a módosítását. A kampányban nem derült ki, milyen értékrendet vall ez a mikropárt és a körülötte szerveződő Tisza Szigetek, a miniszterelnök pedig következetesen kerülte az olyan alapkérdéseket, mint az emberi élet kezdete vagy a házasság definíciója. Hegedűs Zsolt válasza elkeserített. Azt állítani, hogy a szívhangrendelet „szívtelen”, miközben egy krízishelyzetben lévő édesanya élet-halál kérdéséről dönt, és a magzatnak nincs egyetlen szava sem, egyszerűen nem felel meg a valóságnak. A rendelet éppen azt biztosította, hogy a döntés előtt létrejöhessen egy minimális kapcsolat az édesanya és a gyermeke között. Nincs illúzióm a rendelet sorsát illetően. Dúró Dóra hasonló kérdésére már az államtitkára válaszolt, egyértelművé téve, hogy nem tartják azt jónak. Pedig a liberális abortuszszabályozás mellett ez volt az egyetlen életpárti elmozdulás az elmúlt években. Ha ezt is megszüntetik, az sokat elárul a kormányzati értékrendről. – Akik a szívhangrendeletet ellenzik, azzal érvelnek, hogy nem szabad még egyszer traumatizálni azt a nőt, aki már eleve nehéz helyzetben van, és azért dönt az abortusz mellett, mert számára maga a várandósság is trauma. – Szerintem ez félreértés. A trauma sosem szűnik meg az abortusszal. A szakirodalomban létezik a posztabortusz-szindróma, amely nemcsak a nőket, hanem az apákat és a tágabb családot is érintheti. Egy reumatológus mesélte, hogy hetven-nyolcvan éves hölgyek is sírva beszélnek arról, hány művi vetélésük volt, nem tudják feldolgozni a sokszor szőnyeg alá söpört traumát. Illúzió azt hinni, hogy egy élet eltűnhet következmények nélkül. A szívhang, amit sokan újabb traumának neveznek, valójában egy esély a valósággal való szembesülésre. A közbeszéd gyakran úgy állítja be az abortuszt, mintha csupán egy szövetcsomó eltávolítása volna, pedig a tudomány álláspontja egyértelmű: az emberi élet a fogantatással kezdődik, amint az Alaptörvény is rögzíti. Ha elkezdjük relativizálni, mikortól számít életnek az élet, önkényes határokhoz jutunk. Az Egyesült Államoknak van olyan tagállama, ahol a születés pillanatáig el lehet pusztítani egy babát. Magyarországon 1956 óta liberalizált az abortuszszabályozás, és azóta közel hétmillió élet veszett el. Vagyis az abortusz nemcsak személyes, hanem társadalmi trauma is. – Milyen a szabályozás Angliában? Azért kérdezem, mert Hegedűs Zsolt miniszter úr már a kampányban is hivatkozott arra, hogy az angliai viszonyokat szeretné átültetni a magyar egészség­ügybe. – Angliában az állami ellátórendszer mellett külön abortuszklinikák is működnek, az életpárti aktivisták imádkozását korlátozták ezek körül, bizonyos távolságon belül még a csendes imát is megtiltva. Ez szürreális, és komoly kérdéseket vet fel az alapjogok: az élethez való jog, a lelkiismereti szabadság és a test feletti önrendelkezés ütközéséről. Az alapvető, ősi jog mégiscsak az élethez való jog, amit sok országban már háttérbe szorít a végletesen liberális szabályozás. Franciaországban például néhány éve kvázi emberi joggá tették a magzat elpusztítását, nőszervezetek pedig ünnepelték, és az elnök jelezte, hogy a modellt egész Európára kiterjesztené. Ezek a döntések a jog és az emberi méltóság alapkérdéseit érintik. A Szent István Intézetnél demonstrációt is szerveztünk emiatt, mert ez már alapvető civilizációs vita. – Lannert Judit oktatási miniszter azt mondta, az egyházi iskolák akkor maradhatnak fenn, ha ők is felveszik a roma gyerekeket a nem roma gyerekek mellé. Újra célkeresztbe kerülnek az egyházi iskolák? – Ez a kijelentés több szempontból is problémás. Először is nem vezetünk nyilvántartást származásról, és a nehéz körülmények között élő gyerekek sem kizárólag romák lehetnek. Az sem igaz, hogy az egyházi iskolák csak elitképzést folytatnának. Számos misszió, például a sátoraljaújhelyi piaristák kifejezetten a legnehezebb sorsú gyerekek felzárkóztatásával foglalkoznak, de általánosságban is igaz, hogy az egyházi fenntartású intézményekben különösen figyelnek azokra a diákokra, akik családi tragédia, tanulási nehézség vagy épp sajátos nevelési igény miatt több támogatásra szorulnak, és sikeresen integrálják is őket. Igazságtalannak érzem, hogy éppen az egyházi iskolákat éri támadás, miközben ugyanígy számon lehetne kérni a budapesti világi elit intézményeket is. Bízom benne, hogy ez az irány nem folytatódik. A miniszterelnök úr is egyházi iskolában végzett, a Pesti Piarista Gimnáziumban; remélem, ő sem gondolja jó ötletnek az egyházi iskolák ilyen megbélyegzését. – Ön szerint hívő ember kiabál a templomból kijövőkkel vagy gúnyolódik azon, hogy ha valaki bemegy egy templomba, akkor azt utána újra kell szentelni? – Nem szeretném senkinek a személyes hitét minősíteni, de ilyet egyszerűen nem mondunk. Ehhez nem kell hívőnek lenni, józanul gondolkodó embernek eszébe sem jutna ilyen megjegyzést tenni semelyik politikai ellenfeléről; ez elfogadhatatlan. És én most is ellenfelet mondok, nem ellenséget. Az ellenzéki képviselőknek ma különösen nagy a felelősségük. Feladatunk nemcsak az, hogy képviseljük azokat, akik bizalmat szavaztak nekünk és hogy kontrolláljuk a hatalmat, megvédjük legfontosabb vívmányainkat, hanem az is, hogy megőrizzük a közéleti beszéd méltóságát akkor is, amikor durva hangnemben támadnak minket. A legnagyobb veszély ugyanis az, hogy ez a rendkívül agresszív beszédmód válik követendő, a siker zálogát jelentő mintává, különösen a fiatalok körében. Ha mi is átlépjük a láthatatlan, de a társadalmunkat mégis összetartó stílushatárokat, akkor az egész országot nagyon súlyos helyzetbe sodorhatjuk. Egy társadalom sok mindent helyre tud hozni, de ha a lelke sérül meg, azt nagyon nehéz korrigálni.